Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
8 NÖGRÄC 1966. április 10. vasárnap Suha Andor Senki sem mondta, hogy A főmérnök nagytudású ember volt és ami ebben a fő: ember, örült, ha a gyerekek (így nevezte a fiatal mérnököket) fejlődnek, ha átvesznek tőle valamit, még jobban, ha külföldi folyóiratokat olvastak vagy egyedül, önállóan megoldottak egy-egy témát. Addig fiatalok maradtok, amíg az eszeteket gyúrjátok, használjátok. Az izmok hamarább mondják fel a szolgálatot, mint ez a fura szürke kocsonya. Ezért csak ebbe bízzatok. Ez ébren tart benneteket és fiatalon, — mondogatta egy medve kedves dör- mögésével. Háta mögött el is nevezték öreg tengeri medvének a hangja után, mert nagy bajúsza volt és mert kitudódott róla, hogy eredetileg hajó-konstruktőr. Az öreg mérnök megjárta mind a hat világot. Maga sem tudta pontosan, mennyi nyelvet ismer. Szegeden született, Hamburgban végzett, Párizsban és Londonban dolgozott, Budapesten nősült és Moszkvába emigrált. Amikor negyvenötben hazajött, már ötvenöt éves volt de mindenki negyvenre esküdött. Odakint tanár volt a mérnökképző akadémián, idehaza gyakorlati munkát kapott. Főmérnök lett és azt hitték, bolond vagy álszent, amikor megkérdezte: nincs közöttük valami alkalmasabb? Aki jobban ismeri a gyárat, a hazai viszonyokat. Egy hónap múlva, szombaton hazavitte a főmérnöki fizetést. Az asszony elé rakott két liter étolajat, három kilogramm sót, tíz kilogramm lisztet. A melaszt otthagyta, azt már ismerte, nem bírta a gyomra, Másnap vasárnap lévén, vitt egy kis munkát is, ne tétlenkedjék otthon. Tíz órát ült íróasztala mellett, végül elkészült a munkával. Hétfőn két fiatal, szimpatikus kollégájának feladta ugyanazt a leckét, egy hét múlva kisebb eltérésekkel mindkét fiatal mérnök az 6 eredményére jutott. Tehetségesek és milyen fiatalok, — gondolta — ezeké a jövő. Elment az igazgatóhoz, behívatták a párttitkárt is, „ezekből kommunistát kell csinálni” — mondta. Félóráig vitatkoztak. Az igazgató véleményét egy szóban ösz- szegezte: reakciós, A párttitkár még gondolkodott. Az öreg behivatta másnap a két fiatalembert és elébük rakta a nyilatkozatot. Egyikük sem írta alá. — Én, Béla bátyám nem politizálok — hallotta Nagy mérnök válaszát. — Én a polgári demokrácia híve vagyok, az amerikai életformát szeretném látni itthon is és azért nem kell haragudni Béla bátyám — szólt Kiss mérnök és mindkét ten kimentek. Amikor 1945 őszén a Kommunista Párt kisebbségbe került a választásokon, Nagy József fiatal mérnök belépett a Kommunista Pártba, Kiss János a kisgazdákat választotta. A munkában azért mind a hárman egyek voltak, összeforrasztotta őket az eszük és a hivatásuk. Észrevétlenül kisebb szellemi trösztöt alakítottak, nem tudtak egymás nélkül élni, dolgozni. Béla bácsi, az öreg tengeri medve észrevétlenül nagy tapintattal irányította őket, úgy, hogy senki sem vette észre. Nagy József arra esküdött: a főmérnök a gyári kommunisták eszményképe, Kiss János meg arra: Béla bácsi igazi úriember. Teltek a hónapok, az évek összeforrottságuk töretlen volt, megterveztek egy nemzetközi pályázatot közösen és megnyerték közösen. A főmérnök felment a kormányhoz, és szólt ott egy ismerősének, akivel együtt tanított Moszkvában, adjanak már valami kitüntetést ennek a két gyereknek, megérdemlik. Leszálltak az üzembe, aztán mind a ketten megkapták a magas kormánykitüntetést. Mindenki boldog volt, légióként Béla bácsi. Egy hónap múlva bement az igazgatóhoz és kérte nyugdíjaztatását. Az asszonnyal is, mint régi szellemi partnerével az igazgatóval is, mint akitől sok minden függ, megbeszélte, hogy utódjaként Nagy Józsefet javasolja, ha egyáltalán figyelembe veszik a javaslatát. Az igazgató csak a nyugdíjaztatására figyelt. Azért nem sokáig udvarolt neki, néhány banális szó, néhány elismerés, nagyobb lénzjutalom. Az öreg otthon hallotta meg, hogy mégis Kiss-t nevezték ki utódjául főmérnöknek. Bement az üzembe, teleszívta magát a jó üzemi szaggal, aztán bekopogott az igazgatóhoz. Egy óra hosszáig vitatkozott, verekedett, mindhiába. Aztán elment a pórtirodára és megkérte a titkárt, ha lehet, hívják össze az üzem kommunistáit, a taggyűlésen ő szeretne beszélni. Az ebédlőben több mint száz kommunista szorongott, köztük egy pártonkívüli, Kiss János főmérnök is, mert a2 öreg úgy gondolta, az illem azt diktálja, legyen ott az is, akiről beszélni őhajt. A párttitkár elmondta, hogy a taggyűlésnek egyetlen napirendje van: a volt főmérnök kérésére. Sőt, a taggyűlésen Béla bácsi akarja elmondani egyetlen napirendjét ezzel búcsúzva az alapszerv kommunistáitól. Az öreg felállt, egy kicsit krákogott, aztán megkérdezte az igazgatót és a párttitkárt: milyen elvi meggondolások alapján döntöttek Kiss mellett? Vajon megkérdezték-e az üzem kommunistáit? Ha nem is hivatalosan, csak úgy, elvtársi alapon. A párttitkár válaszolni akart, de az igazgató, talán maga sem vette észre, letorkolta a titkárt. — Béla bácsi is ismeri a párt új politikáját, a szövetségi politikára gondolok — nyomta meg a szót. — Tudja jól, hogy az elmúlt években több vezetőnk is kijelentette ország—világ előtt: a parttagság nem jár, nem járhat előnyökkel. Ennek a nagyon is helyes elvnek a gyakorlati következménye, hogy az országban rendkívül sok értékes és tehetséges párton- kívülit állítottak vezető posztra, kivéve természetesen a pártfunkciókat. A mi esetünkben sem pártfunkcióról volt szó, azt pedig ki merné vitatni, hogy Kiss János főmérnök képességei.. Az igazgató itt egy kissé megállt, megtörölte a homlokát, mert beszéd közben rosszul szedte a levegőt és megizzadt. Aztán újra lendületbe jött. — Igaz, Nagy elvtárs Is számításba jött. Béla bácsi is őt javasolta. Az is igaz, hogy Nagy József párttag és tud annyit mint Kiss János. De ő öntudatos és megérti... Higgyék el, elvtársak — fordult az igazgató suta pátosz- szál a jelenlevőkhöz — alaposan megrágtuk ezt a kérdést. Nem volt könnyű a mi dolgunk, nem volt könnyű döntenünk. Egyről legyenek meggyőződve az elvtársak: a párt politikáját ezzel a döntéssel nem sértettük meg, sőt éppen, hogy egy elhanyagolt határozatot hajtottunk végre. Kiss János főmérnökké történt kinevezése a párt korszerű politikájának a szellemében történt. Es kérem Béla bácsit, hogy bocsásson meg, feltételezésemért, de a szavaiból úgy vettem ki: nem ért egyet ezzel az újszellemű politikával, vagy nem érti azt teljes egészében. — Ami a párt korszerű politikáját illeti én is Ismerem. Meg ezt a két embert is. És téged is. A párt korszerű politikája ellen nincs semmi kifogásom Ezt a két embert pedig egyformán szeretem. De Nagy Józsefet többre becsülöm és alkalmasabbnak tartom a vezetésre Kiss kollégánál. És te bocsáss meg, Jóska, he netán megsértenélek egy figyelmeztetéssel. De meg kell tennem, az elv miatt. Tudod, a kommunista elv miatt, amellyel nem lehet alkudozni. Hát vedd tudomásul édes öcsém, hogy a mi pártunkban eddig egyetlen vezető sem mondott olyasmit, hogy vezető posztok betöltésénél pártonkivülinek lenni ebben az országban előny. Hogy a kommunista igazgatók a pártonkívülieket részesítsék előnyben. Csak azt mondták, csak annyit mondtak — nagyon fontos elv — a párttagság ne jár jón semmi előnnyel. De ezt az elvet te a fonák iára fordítottad. Mert a te elveid szerint párttagnak lenni hátrány. Javítani akartad a statisztikádat! Hát ez sikerült, de az elv, a helyes elv a te kezeden megbukott. Itt van két ember egyforma képességekkel. De az egyiket mi már megtanítottuk a pártban néhány dologra, többek között a vezetésre. Ez az ő plusz erénye a másikkal szemben. Hát ezt a pluszt, azt, hogy húsz éve párttag, azt büntessük? Gondolom, maga Kiss János kollégám és barátom is kinevezése előtt így gondolkodott. És gondolom, Nagy József elvtársam és kollégám aspirált legkevésbé a főmérnöki beosztásra. Csakhogy itt nem az a kérdés, ők ketten mire számítottak, hogyan gondolkodtak, hanem, hogy a gyárnak, az embereknek, az országnak, ml a hasznosabb. S ajnálom, hogy ellent kellett mondanom. A naptár szerint most kellett kijönnie a medvének barlangjából. Ti engem úgyis medvének becéztetek, hát kijöttem, remélem nem rontottam a klímát. Pataki József rajza András Ida cA haiKjszer örökre niecjuétnnlt HA VISSZAGONDOLOK arra a pillanatra, amikor döntenem kellett, egyszerre fáj a lelkem és ugyanakkor örül is. Fáj, mert én döntöttem úgy, hogy ötévenként egyszer lássam a fiam. S örül, mert úgy érzem: jól tettem, amikor így határoztam. Pedig de nehéz egy anyának józanul kimondani: — Ne gyere haza, fiam! Különösen olyan helyzetben, amikor úgy vágyódtam utána, úgy reszkettem érte, amikor már mindenki elsiratta, elgyászolta. Csak én éreztem. itt belül, a szivem mélyén: él! Nem halt meg. S én biztattam a többieket: — Meglássátok, Gyuri egyszeresük itt lesz... Ne gondolja, hogy rossz fiú volt a Gyuri, hogy 6 hagyott itt bennünket. Kedves, aranyos gyerek volt 6. Az apja büszkesége, mert úgy örült az öregem, hogy a srác komolyan veszi titkos vágyát: szereti a zenét és tehetsége is volt hozzá. Őmiatta lett az egész család zenebarát. A párom har- monikázik, a nagyobbik fiam. hegedül, én dobolok, Gyuri vedig trombitán játszott. Mi azóta is elővesszük jeles ünnepeken a hangszereket, amióta ő nincs közöttünk. Kis házi hangversenyt rendezünk. Am. a trombitához nem nyúl senki. A hangszer örökre mennémvV Azon a varion, amikor elküldtem neki azt a marasztaló levelet, ami után azt hittem, a szivem szakad meg. Nekem ez a nap lett fiam új születésnapja, mert tudom, döntésem után ő újjászületett. Másnak. Másoknak. Magának. 1944 januárjában vitték• el a kicsi fiam. Tizenhét esztendős sem volt még. De szépen trombitált és besorozták a honvéd zenekarba. Ott mindig elől, a frontvonal mögött játszottak. Azt hittem akkor, eszemet vesztem a fájdalomtól. Az uram vádoltam: 6 az oka mindennek, hogy így történt. O nevélte bele a zenét a gyerekbe. Ám, csak leintett azzal: —Nem értesz te ehhez! A háborút okold a sorsáért, ne a zenét. Látod, tehetséges. Tudom, ő talán jobban szenvedett mint én. Jobban várta haza a fiát mint én. Különösen a felszabadulás után, amikor már világosan látta: lehet hivatásos zenész a gyerekből, nemcsak amatőr, mint ő. Nem kell, hogy kezét elnehezítse, tönkre tegye a nehéz munka, a megélhetés miatt. Két évig vártunk. Hiába. Pedig majd minden héten írtunk neki levelet. Gondoltuk: régi katonai száma után valahol maid csak megtalálják. Elmúlt 1946 is minden életjel nélkül. Hirt nem hallottunk felőle volt katona cimboráitól sem. akik már hazajöttek. Eltűnt. Egy üzenet, egy sor írás nélkül. Aztán 1947 tavaszán hagymát duggattam a kertben éppen, amikor a postás hangos kiabálással becsengetett hozzánk. — Irt a fia! Él! Itt a levele! Nem is tudom, hogy mentem a kapuhoz. Nem is tudom, hogyan bontottam fel a koper- tát. Csak simogattam, csak csókoltam a kusza betűket. Pár sor volt csupán. Sarkában egy szám: 31. Mert számozta a lelkem a leveleit, amelyeket küldött. Az örömtől nagysokára eszméltem: mit is ír tulajdonképpen? ■— Hát azt kérte, írjak azonnal, hazajöjjön-e? Most szabadult a fogságból. Egy hónapja. Már dolgozik Stuttgartban. Egy zenekarban. Míg fogságban volt, egy német nő a nehéz időkben nagyon jól bánt vele. Gyereket vár tőle. ö most nem jöhet Magyarországra, nem kap útlevelet. A levelet nem mutattam meg akkor az uramnak. Nem is válaszoltam mindjárt. Nehéz napok következtek. Nehéz volt. lemondanom arról, akit úgy vártam és visszakaptam. Nehéz volt, jaj, de nehéz legyőzni magamban az önző anyát, józanul megértetni saját magammal: neki már ott a helye a gyerek miatt. Nem vehetem el az apát tőle. Nagyon nehéz volt megírnom ezt a levelet. A férjemnek már csak akkor szóltam, amikor elküldtem a választ. Adott egy nagy pofont és rámkiáltott eltorzult arccal, magából kikelten: — Mi vagy te? Te!... Eldobtad a fiad! Nem ő az egyedüli, akivel ez megesett. A háború, az háború! Kegyetlen! Nem tűri az érzelgést. Aztán megcsendesedett. Nem kért bocsánatot. Csak nagyon kedves volt hozzám. Szomorú és kedves. Huszonegy éves házasságunk alatt sohasem ütött meg. Mondjam még tovább? Hiszen ez már csak a finálé lenne. Legközelebbi levelében már arról értesített Gyuri: megszületett a gyerek. Fiú. És nagyon boldog. Az utána való esztendőkben még egy-egy lett. Most már három van. Voltaic már itthon is, mi is jártunk náluk. Most már jól van minden. Gyuri megbecsült művész, jól keres. Csak az a baj, kicsit messze laknak. Meg az is baj, ha hazajön, nem tud uralkodni magán. Visszaindu- lás előtt két nappal folyton bujkál. Alig találjuk. Hol a kert végében, hol a padláson lelünk rá. ö azt mondja, mi nem értjük, nem tudjuk, mit jelent neki ez a kis ház, a százötven négyszögöles portával szülőfalujában. DE ÉN TUDOM, megértem öt. Csak nem mondom. Nem nehezítem a szívét. Miért is tenném, hiszen anyja vagyok, gyerekeinek nagyanyja. S amit elrontott a háború, nekünk nem kell tetézni.
