Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-10 / 85. szám
1986. április 10. vasárnap N O G R A D Költészet napja, 1966 Irta: Simon István Kossuth díjas költő H armadizben rendezzük meg az idén a Költészet Napját, melynek időpontja — április 11-e — József Attila születésnapja is egyben. Az egyezés nem véletlen; fölfoghatjuk jelképes értelemben is, hiszen hatvanegy esztendővel ezelőtt nemcsak a világirodalom majdani kimagasló lírikusa látta ■meg a napvilágot, hanem nagyszerű életműve a magyar szocialista költészet első s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A halála óta eltelt több mint negyed század alatt nemzedékek nevelkedtek versein, s költészete lenyűgöző hatásáruik igen nagy része volt abban, hogy széles olvasórétegek fordultak az elmúlt években az élő magyar líra felé. Hogy országos figyelem és érdeklődés kíséri költőink munkásságát, s eljutottunk a hajdan nem is álmodott lehetőséghez: országos ünneplést szentelhetünk a költészetnek. Alig van az élő világirodalomban példa, mely hasonló lehetne a miénkhez. Nagy nemzeti irodalmakon belül a líra — a kiadások példányszámait tekintve — messze mögötte marad a regénynek például, élő lírikusok müvei hazánkénál többszörös lélekszámú országokban alig fogynak ezer-ezerötszáz példányban. Igaz. hét évszázados nagy költészetünk történelmi és társadalmi funkciót töltött be s nemcsak kísérője, hanem jelentős tényezője volt a nemzeti haladásnak. Balassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila (s mily bőséges listát sorolhatnánk még nagy nevekből) a politikai történelemnek is kimagasló alakja. Hatásuk a nemzeti tudat formálásában, a mindenkori leghaladóbb világnézet nép- beplántálásában szinte fölmér- hetetlen. Ezzel is magyarázhatjuk a költészet megkülönböztetett helyzetét hazánkban, mégha az iskolán kívüli, tehát az általános olvasói népszerűségének ideje lassan is jött el. De eljött! Épp az utóbbi néhány évben lehettünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen népszerűségnek, mely elsősorban is a verseskötetek példányszámának megtízszere- zödésében mutatkozott meg. Külön öröm, hogy az érdeklődés, a megkülönböztetett figyelem épp a most alakuló, vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg. Talán ez se véletlen, hiszen a legintimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, általában az értők, az érdeklődők szűkebb rétegén kívül nagyobb olvasótömegek csak a legjobb értelemben közérdekű, társadalmi indíttatású és problematikájú tartalmáért keresik és olvassák. Az élet, a társadalom, a mindennapok kérdéseire várnak választ, küzdelmekhez keresnek társat. Líránkban — úgy érzik — ezt találják meg egyre jobban, és a mai magyar verset ez az olA KÖLTÉSZET NAPJA 196* ÁPRILIS II. (Reich Károly plakátja) vasói bizalom már önmagában is szépen rangsorolja, vagyis ez már magában is valami szépnek, igaznak az elismerése és pártfogolása egyben. A múltban — a két háború között például — jelentős, sőt nagy költői életművek maradtak épp azért hatástalanok, mert nem juthattak el az olvasókhoz. Hogy mennyire nem a közönségben, hanem az ország akkori társadalmi helyzetében volt a hiba, mutatja az is, hogy napjainkban ezek az életművek ugyancsak a széles olvasói érdeklődés középpontjába kerültek. Mondhatnánk, velük indult el a fölvirágzás. Tóth Árpád, Juhász Gyula összegyűjtött költeményeit négy-öt évvel ezelőtt egyszerre har- minc-negyvenezer példányban kapkodták el. Aztán Szabó Lőrinc két kiadása fogyott el nagy példányszámban hetek alatt. Nem is szólva József Attila úgyszólván csak csillagászati számokkal kifejezhető egyre újabb kiadásairól. Napjainkban eljutottunk odáig, hogy viszonylag még fiatal alkotók kötetei is tiz-tizenkét ezer példányban elfogynak és újabb kiadásukat sürgeti az érdeklődés. Ezért öröm a Költészet Napja mindazoknak, akik hazánk szellemi életének emelkedését figyelhetik közelebbről is, elsősorban új. szocialista irodalmunk fejlődését. Nagy irodalom csak nagy olvasóközönséggel nevelkedhet. Örök igazság ez, s bízvást mondhatjuk, ami a magyar líra jövőjét illeti, nem kell félnünk — értő, szerető, széles olvasótábor bábáskodik máris mellette. Az a sok tíz- és tízezer versolvasó, aki nemcsak azzal fejezi ki szimvátiáját o Ura iránt, hogy asztalára teszi a verseskönyveket, hanem azzal is, hogy országos ünnepséggel hívja föl rá azok figyelmét is. akik még elkerülték eddia a magyar Ura kincsesházát. BENJÁMIN LÁSZLÓ Örök harcát az ember... „Délről betört a meleg levegő, viaskodik az északi hideggel.’’ Rombolva jön a jóidő, hosszú esőkkel, árvizekkel. Háborúk, elemi csapások — Pusztulunk mindig valahol. De nyílni készülődnek a virágok, hajtja rügyeit a gesztenyesor. A rügy kipattan, az alvó felébred, a halott helyén új sarj születik. Nincs hatalom kijátszani az élet megmásíthatatlan törvényeit. Erővel, bizalommal, szerelemmel telítetten mindig bírókra kel — nem adja fel örök harcát az ember a halói szövetségeseivel. Árvizek, bambák közt a meggyötörtek megmentik szétdúlt kertjüket: a Földe! és tisztán adják át szelíd utódaiknak a világ szépségeit. NAGY LÁSZLÓ Dél Rámjöttek virágaid sebnek, égek szerelmem, millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek, kínommal a delet felhúroztad s pengeted akár a végzet, de én elértek, erőm az elnemért szerelem, füstölhet a teljes világ velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, fekszem selyemben s félve oldoz el a halál szerelmem, Jaj szerelmem! VÁCI MIHÁLY Hová lesznek ? Mikor a pázsit, mint a gyermek, kócos, — nyár elején villognak a kaszák, a hold fenődik szikrás csillagokhoz, s meg-megsuhognak már az éjszakák. O, kaszálás ünnepe! — Távol járatlan ártereken, nyírfák térdinél, a rétek zöld-ezüst haja ha lángol, beletemeti arcát felzokogva a szőke szél és szerelmet remél. Mit tudtok ti, kis elplántált füvecskék a sztyeppék szelekbe bontott hajáról, a legelőről, mely könnyű eget lehel, az árvalányhajas hegy homlokáról, ahol a fények gulyája legel. Hová lesznek a rendek, szénaboglyák, jászlakba vetett ágyak illata, részegítő sarjúval telt saroglyák álmai, míg a szekér visz haza, s az ájulások, rrtík szemünk lefogják! A szerelem hová hajtja fejét, hol zokogja ki az ember magát, ha szerelmes és semmi nem elég? Hová lesznek a szénarendek, rétek, — learatott énekű citerák, amelyeken dalokat vert a lábunk, ha láboltuk a holdfények tavát. Ó, hova száll a tájakról az illat!? A völgyekből eltűnik keserű tömjénje legédesebb álmainknak, mint húr nélkül kopog a hegedű, s nem lehelheti ki lelkét a fű! Ö, hová lesz a sok lehervadt emlék, — a M — keserű szénaillat! Érzik-e majd, kik géppel ka«zál1ák a rétet, — éneklő illatát sok elvlrágzott, és szárbaszökkent álmainknak? BIHARI SÁNDOR Levél A szavaimnak, amíg itt vagyok, adjatok helyet, érzékeny talajon napfényt, mozgást, — ha szólanom alkalom és kedv támadhatott. Az idő koordinátái még megjelölnek — jobb s rosszabb én sem vagyok; derülök, szenvedek ahogy kiszabadítok egy-egy igét. ahogy kilélegzek egy-egy fohászt a várható halálból; — jólhangzó eget hiszek nekik s értő unokát. Míg mondhatom, mondom, hogy legyetek szótartók énekeimhez, legalább ezredrészt mint velük én leszek. FEDERICO GARCIA LORCA Kubai néger szong Majd ha a hold kitelik az égen megyek Santiago de Cubába, Santiagoba megyek, fekete víz kocsija fut oda vélem. Santiagoba megyek. Ha a pálma, mint a gólya szállna szépen. Santiagoba megyek. Fonseca szőke feje kísérjen. Santiagoba megyek. Romeo s Júlia rózsája a vértem. Santiagoba megyek. Ezüstpénzek s papír tengerében Santiagoba megyek. Ó, Kuba! Ó, csörgő magvak, tánc hevében! Santiagoba megyek. Faragott fa-cseppek, csípők, — szenvedélyem! Santiagoba megyek. Kajmán, élő-fa-lant, dohány-virág fehérben. Santiagoba megyek. Mindig mondtam, vár rám Santiago, fekete víz kocsija fut oda vélem. Santiagoba megyek. Szellő és szesz lobban a keréken. Santiagoba megyek. Ó, égő korállom a sötétben. Santiagoba megyek. Holt gyümölcs a hő fehér füzében. Santiagoba megyek. Cukornádak jószág-hűvöaében Santiagoba megyek. Garai Gábor fordítása SOMLYÓ GYÖRGY Rózsa Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken virágba, bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe kövül. Ártatlan így él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, csimasz tetű ragja, de őrzi fátyolka s katibogárka, öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szülte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék szemzette és oj tóttá, óvta, nyeste, hogy belé is, mint a szoborba, versbe, belementse menthetetlen szivét! MOLNÁR JENŐ Tavasz a bérházban Nyitva az ajtók, tárva az ablakok, falon és képen fürge napfény ragyog. Az ablakokban örökzöld növények, szomjas levelük frissül, újra éled. Asszonyom surolgat, szőnyeget porol, ruha. ágynemű balkonra vándorol. Nagytakarítás. Vége van a csendnek, a bútorok Is sorra útra kelnek. A kamasz szellő a szobába nyargal, fut a gyerekhad harsogó zsivajjal. Rádió bömböl és nagylány énekel. Tavasz, a vágy hol is férne el? Nyújtózik a ház. Megelevenedve kitágul a kék, napos végtelenbe...
