Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
H NÖOflAO tflflfi. április 4. hétfő Hegedűs Géza Papp László Egy if juhos, aki akkor született K edves Barátom, aki éveid szerint a fiam lehetnél, aki akkor születtél, amikor elmúlt az a kor, amelynek elmúlását vártam, sürgettem, áhítottam egész ifjúkoromban, aki együtt nőttél fel a mi újdonat-új világunkkal — ezen a születésnapon hadd beszéljek hozzád egyszerre magamról és terólad. Ez a nap egyszerre a te születésed és egész nemzetünk újjászületésének napja. Minthogy együtt nőttetek fel az újarcú Magyarországgal, és csupán részesei, de nem tanúi voltatok az újjászületésnek, bizonyára nem úgy élitek át a hozzáfűződő emlékeket, mint szüleid és nagyszüleid nemzedékei, mint én és a hozzám hasonló korúak. És ezért nem árt, ha ilyenkor a magamfajta szemtanú beszélgetni kezd a tefajta ifjak- kal és emlékezik és emlékeztet. Nem, dehogy is akarok én unalmas nagybácsik és korosabb szomszédok módjára afféle mondókába kezdeni, hogy bezzeg nekünk, annak idején ... Az ilyesmit kenetes szavakkal nem lehet felidézni azok számára, akiknek a felszabadulás előtti emberöltő ugyanolyan történelem már, mint például a Bach- korszak vagy a török hódoltság ideje. A már történelemmé vált múltidőt az irodalom képes élményszerűen fel varázsolni. Az akkoriban kelt néhány regény, dráma, József Attila és Radnóti Miklós költeményei, vagy talán a mi nemzedékünk egyes irodalmi tanúvallomásai — hiszen nekünk élmény volt es nem történelem — ezekből talán lehet némi képetek es elképzelésetek — nemcsak arról, hogy mi minden történt akkor, de arról is, hogy milyen volt életérzésben, hangulataiban „légnyomásában” az a két és fél évtized, amely 1919-től a fasizmus bukásáig terjedt. Arról meg. hogy milyen volt a háború, a szüntelen életveszedelem és szüntelen tömeghalál néhány éve, milyen volt a német és a hazai fasizmus kettős borzalma — bőségesen hallottál szüléidtől, korosabb rokonaidtól. Nyilván nektek is volt olyan közeli hozzátartozótok, aki soha többé nem tért visz- sza, hiszen alig van Család széles Magyarországon, akinek saját, gyászt ne hozott volna a háború. Hallottad, milyen rettenetes volt és valójában el sem tudod képzelni. Ezért pedig őszintén irigyellek téged. Nekünk van egy olyan összehasonlítási alapunk, amely nektek nem lehet. Éppen ezért mi másképpen éltük át ezt az elmúlt huszonegy évet, mint ti. Ti csecsemők és kisgyermekek voltatok, amikor mi elkezdtünk itt új országot építeni. Ez gyönyörű munka volt, de egyáltalán nem könnyű. Itt romokban hevert minden. Nemcsak a hidak és a házak, hanem a lelkek is. Régi hitek, eszmények váltak kopá- rabbakká, mint a kiégett gyárak és a letarolt termőföldek. És nem olyanná kellett újjáépíteni ezt az agyonszenvedett hazát, amilyennek megismertük ifjúkorunkban, hiszen éppen az volt a cél, hogy soha többé ne legyen olyan. Ti néha úgy képzelhetitek, hogy az a régi világ talán nem is volt olyan rossz, mint ahogy az idősebbek mesélik. Mondjátok, mert nem éltetek akkor, de mi tudjuk, mert magunk szenvedtük meg. És ezért egészen mást akartunk építeni és más ifjúságot biztosítottunk nektek, mint a miénk volt. Néha arra gondolok, hogy talán túl könnyű utat. Ti ajándékként kaptatok sok mindent, amiért nekünk lépésről lépésre kellett küzdenünk. Ezért azután nem egyszer nem is tudtátok eléggé értékelni az új világot, amit kaptatok, és ami nektek nem is volt új világ, minthogy nem ismertetek másfélét. Ti azt vettétek tudomásul, hogy volt és van itt éppen elegendő baj. Hát hogyne lett volna és hogyne lenne. Egy új világ felépítése nem olyan, mint ha valaki gyakorlott kézzel egy idomot esztergályoz vagy cipőt készít Világteremtésre nincs megtanult recept, ezt közben kell tanulni, és magunknak kell megszenvedni a kísérlet olykor szükségszerű zsákutcáit is. Ti hajlamosak vagytok a téves kísérleteket jellemzőbbnek látni, mint az eredményes továbblépéseket. Vajon észrevetted-e, hogy az az emberségesebb életforma, amelyet szocializmusnak nevezünk, még a személyi kultusz korában is fejlődött, és 1956 seblázában immuni- zálódott sok fertőzéslehetőségtől? Te aligha vetted észre, hiszen kisgyermek vagy alig kamasz voltál azokban az években. Neked már ez is inkább történelem. A te fel- növekedésed időszaka az utóbbi évtized. Mit látsz te ezekből az évekből? Azt, hogy sok a problémánk, sok a legyőzendő nehézségünk, sok a feladatunk. Bizony. De ezek problémák, nehézségek és feladatok — tehát legyőz- hetők, legyőzendők, megoldhatók. Rajtunk áll. Mi már felépítettük ezt az országot, amelyben legyőzhető nagy nehézségek vannak. Mit szólnál az olyan világhoz, ahol semmit sem tehetnél a nehézségek legyőzésére, minthogy az a világ nem a tied, te csak eszköze, áldozata vagy? Erre nem gondoltál soha? Nem gondoltál még arra, hegy valamikor játékszerei voltunk az éhes nagyhatalmaknak? Parasztjaink olyan tengő-lengő koldusok voltak javarészt, mint manapság Dél-Olaszország és Spanyol- ország parasztjai. Ma sok egyéb közt azon háborgunk — és igazunk van — hogy népünknek alig egyharmada vált olvasó emberré. De én ezért közben büszkén szoktam emlegetni, hogy népünknek ime már egyharmada olvasó ember, holott huszonegy évvel ezelőtt alig néhány tízezer rendszeres olvasó volt a tízmilliós hazában. Kedves Barátom, nekem eszembe sem jutott soha, hogy felháborodjam vagy akár csak a fejemet csóváljam, mert másként fésülkö- döl, mint én, és mások a táncaid, mint amiket én kedveltem 21 éves koromban. Jól emlékszem, hogy akkor bennünket szapultak az idősebbek, mert mi hátrafésültük a hajunkat, holott apáink kettéválasztott hajat szoktak meg De az már nem mindig tetszik nekem, hogy ti olyan természetesnek vesztek mindent, amit készen kaptatok, és legyőzhetetlennek érzitek, ami egyáltalán nem legyőzhetetlen, csak éppen még eddig nincs megoldva. Ezeknek az elvégzése most már nem kizárólag a mi feladatunk, hanem a tiétek is, hiszen közben észrevétlenül felnőttekké lettetek. Most már nektek és nekünk együtt kell nekigyürkőzni a nem is kevés teendőnek, hogy megvalósuljon mindaz, ami a te születésed óta már egyáltalán nem lehetetlen, csak éppen meg keli csinálni. És egy részét mi már nélkületek meg is csináltuk. A többit nem végezhetjük el nélkületek, s amikor majd mi lelépünk, nektek kell folytatnotok és nektek kell majd elmondanotok a nálatok is fiatalabbaknak, hogy mi is történt azokban az években, amikor ti már az ő jövőjüket építettétek, míg ők csecsemők és kiskamaszok voltak. És nektek talán ez is könnyebb lesz, mint amikor mi beszélünk nektek az elmúltakról és a teendőkről. Nem őrzi fénykép Nem őrzi fénykép csontos arcát de emberségét őrzöm én. Ahogy jött: nem volt a szilaj ság, fakó fény ölt tekintetén. A pihenőre beszállásolt harcokban elnyűtt katonák között oly szótlan és sovány volt. Nézte a kis parasztszobát a vetett ágyat, hol a hosszú litak, véres harcok után tíz nap jó csönd és béke várja s játszhat majd a harmonikán. Egy fölégetett ház, egy vérző asszony-arc képe űzte őt kisöpörni végképp a földről minden barbár gonosztevőt. Néha mesélt: két éve már, hogy nem látta (él-e!) a fiát. Logaritmusról magyarázott, én akkor voltam kisdiák. Sakkoztunk — Így lettünk barátok és a szememben egyre nőtt: megmutatta a leponyvázott katyúsát a házunk előtt. A Körös partján kóboroltunk, de ő a Dnyeperről beszélt. „Sok ott a rom... sok lesz a dolgunk” Építész volt, s bízott, remélt. Mikor az ezred fölszerelve, pihenten útra készen állt, ittak a végső győzelemre; nem hitte senki a halált. Köpenyben, hátizsák a vállon, jött búcsúzni — hajnalodott. „Mindent köszönni” — szólt anyámhoz. Az utcán már a motorok Zúgtak, sürgették és a vendég tűnődve elmosolyodott. Magához vont, hallom ma is még ahogy a szíve dobogott, s indult Viktor, úgy mint a többi. Megverekedni Berlinért. Ideje ezt is megköszönni. Ha egyáltalán odaért... Jevgenyij Vinokurov A katona Partmenti, megriadt harsak alatt s hosszú, hosszú, hosszú falukon át, míg nagy csizmájukra por, sár tapadt, meneteltek a katonák. Vidámítónak, dalba kezdtek. A század legvégén, a sort lezárva, trappolt egy katona: még szinte gyermek, a század legkisebbik katonája. Vállát géppuska-páncél nyomta, s kenyérzsák, ahogy elrendelték. Mégis ő fújta legjobban. Verejték gyöngyözött és folyt végig arcán. Poros utak. Dél. Fülledt levegő. Mindez oly messze, mégse halvány a kép. Nem felejthetem el soha. — Én voltam az a kicsi katona. Oroszból fordította Antalfy István Bobál Gyula A fegyverek békét köszöntenek egyedik napja szünet nélkül aratott körülöttük a halál. Szóltak a fegyverek előttük, mögöttük, ha oldalt meneteltek, ott zendítettek rá. Az emberek soványan, szőrösen, sáros rongyokban csak keringtek a katlanban. Az álmatlanságtól égő szemükben félelem. Másfélszázan ha lehettek, de egyikük sem gondolt a szembeszállásra. Megadni sem adhatták meg magukat. Kinek? Hol? Rajtuk kívül csak a pusztaság: a szél, az eső, a sár. És távolban a fegyverek vad viaskodása, de nem tudták kik tartják a kezükben. Egy hete szakadtak el az egységüktől. Értelmetlennek találtak egyre csak napnyugvásnak menni. Aztán megszólaltak körülöttük a fegyverek és bár torkolatuk messze villogott, mégis börtönfalaként fogta körül őket. Pintér István mondta ki először, hogy nem megy tovább. Az elvonulásra is akkor kényszerítették, amikor bezárták a bányát és elhajtották az embereket. Már jónéhányan az erdőben bújdosásra szövetkeztek, amikor elfogták őket. Kutyákkal akadtak nyomukra. Válamennyiüket kidobták a frontra. Ez volt a jobbik eset. Pintér azóta sem bocsátja meg magának az ügyetlenségét. Haragjában tépi bozontos fejét és esküdözik. az első adódó alkalommal meglép. Boros Béla, ez a vékony, gyengekötésű sápadt szabólegény oltalmat találva Pintérnél, nem szakadt el mellőle. Amikor körülöttük pár ■ bajra keltek a fegyverek és mindenki menekült amerre látott akkor is Pintért figyelte, aki földre vetette magát és nem mozdult. Ö is azt tette. Még a fegyverével sem törődött, csak két kézigránátot dugott n nadrágzsebeibe. — Minek az? — mordult rá Pintér. Boros csak a vállát rántotta meg. Maga sem tudta minek. Talán biztonság érzetből. Pintér ráhagyta és lapultak hajnalhasadásig A hideg kény szeritette őket talpra, A lövöldözés elcsendesedett, már csak feleselgettek, éppen hogy tudassanak egymásról. Mindkét, ten kutatták, hol is vannak. Síkság, sár, felszaggatott föld, letarolt erdő és keservet jaj. dúló szél. Mások is feltápászkodtak a mélyedésekből és körülöttük gyülekeztek. Pintér összehúzta szemöldökét. Jobb lett volna csak ketten maradni. Boros is erre gondolt. De nem szóltak. Később az idő megemberelte magát, kisütött a nap, ők meg odatartották a hátukat. Kiterítették a tépett, sáros köpenyt is száradni. Igazi vert sereg volt. Ám ők a puszta csendjében a márciusvégi naptól simogatva, hamar feledték a halál dorbézolását. Boros már a hasát is süttette, majd Pintér mellé gurult. — Tudod mi a legszebb ilyenkor? Pintér ráemelte örökké mérges tekintetét és várta mit tartogat neki ez a rozoga kisle- gény. —Tudod mi? Könnyű tavaszi kabátban végigsétálni az utcán, lányokat nézni. Ez a legszebb ilyenkor ... A haja is sáros volt, keze szénfekete, csak a szeme fehérje tiszta, Pintér mégis úgy látta a megtisztult ártatlanság dörgölődik hozzá. Sajnálta. Vigasztalni kéne. De most nem lehet. Fenébe az érzékenykedéssel annak még nincs itt az ideje. — Az volna a legszebb, hamár jönnének értünk. A háború haragvó istene felbőszülhetett ilyen szavakra, mert mintha kinyitotta volna a poklok ajtaját, megremegett a föld Még a nap is elhalványult. Egyetlen nagy összefüggő dörgéssé vált körülöttük minden Már közelükben is csapkodtak a lövedékek. Pintér szerette volna a földbetúrni magát. Boros lapult mellette és nyöszörgőit. — Álljunk fel és kiabáljunk, mi ártatlanok vagyunk. — Maradj nyugton. Megmarkolta a nyakát és nyomta a földhöz. Hirtelen csend lett. Pintér felemelte fejét. Kétoldalt harckocsik, lövésre kész emberek. Közeledtek, mint a végzet. A szántásban feltartott kezekkel már álltak az övéik. Pintér oldalba lökte Borost. — Most állj fel! Talpra ugrottak. Az előttük levőket már motozták, gyorsan, tetőtől talpig és irányították hátra. Néhány perc és rajtuk a sor. Boros verejtékezni kezdett. — A kézigránát!... A villám nem gyorsabb, mint ahogy zsebéhez kapott és maga elé dobta. A fegyverek rájukszegeződtek. Boros felsírt — Ne!... Pintér sóhajtott: ■— Isten áldjon tavasz, téged meg egyen a fene, szabó legény. — és várt behunyt szemmel. Mikor kinyitotta, a fegyverek már a vállon nyugodtak. Boros mellett ketten is álltak. Elcsattant egy pofon. Pintér megborzadt, mintha ő kapta volna. Boros elé ugrott. — Ne bántsátok! Látta, hogy felemelkedik a puskatus, elkapta a fejét és az ütés a vállára zuhant. Nem bírt levegőt venni, gondolkodni sem, arca eltorzult és elesett. Amikor felébredt először egy agyontaposott csizmát, majd egy kezet látott, amely rángatta. Azután Borost is meglátta, aki nyitogatta a szemét és nyögött. Élünk! Ha nem tart attól, hogy újabb ütés zuhan a másik vállára, szabadjára engedi a torkát fojtogató síró és nevető görcsöt. Most a legfontosabb felállni és elrejtőzni a többiek között. Pintér balkarja élettelenül lógott. Feltápászkodott és az épen maradt kezével Borost is talpra rángatta. Elindultak a többiekhez. A fegyverek zaja egyre messzebb távolodott tőlük, őket pedig sorba állították. Valaki jött és egy autóra állva kiabálta: „Számotokra a háború befejeződött.. Pintér a még mindig reszkető Borosra nézett. — Ezt olcsóbban is megúszhattuk volna. Pintér nagyon szenvedett a fájdalomtól. Abban már biztos volt, hogy a válla nem tört el. Egyik kezével támasztva a másikat. tudott mozogni. Boros kihúzta a nadrágszíját és felkötötte Pintér karját. így ment a vert had két vitéze. Később orvos vizsgálta meg Pintér vállát és kötötte fel karját. Aztán megint tovább mentek hangtalanul, lábuk dobbanása jelezte merre. Boros kérdezte Pintért. — Hová megyünk? — Ha napnyugtának akkor messze az otthontól, ha keletnek akkor hazafelé. Egyre ezt figyelték. Felettük volt a nap, amikor egy hegy gerincéről letekintve alattuk embertenger hullámzott. Bűzös pára lebegett fölöttük. Pintérék iszonyodva nézték. Hányán lehetnek? Tízezren, százezren, milliónyin? Boros belekapaszkodott Pintérbe. — Akkor a háborúnak már biztosan vége. — Ahány ember a Földön, az mind itt van... Betonná taposott földön gubbasztva telt el az első tábori éjszaka. Nem aludtak, féltek ha meglódul az iszonyú tömeg a földbe tapossa őket. Csak a nappal adta vissza nyugalmukat. Akkor is felváltva, őrködve egymás álmára pihentek. Pintér a sebtiben vont drótkerítés tüskéit bámulta. — Mi lesz velünk, szabó legény? — Azt mondtad, vége a háborúnak! — De még a szenvedésnek nem. Szép áprilisi nap köszöntött rájuk. Enni is kaptak. Fogyott a nép is, vitték őket. Kint a hegyoldalban, túl a tüskés dróton, egy rigó is rázendített. Pintér és Boros összevetve hátukat ültek. Már megszokták a tömeg morajló hömpölygését, kipárölaását. Ültek és nézték az alábukó napot. A tábor is csendesedett. És ebben a csendben köröskörül a hegyekben és a hegy mögött a távolban, mintha felrobbant volna a világ, feldörögtek a fegyverek. Az embertenger remegve bújt Boros földrevetette magát. — Azt mondtad vége a háborúnak! P mtér feltekintett. Hatalmas rózsák nyíltak az ég sötétjén, csillagok hullottak földi randevúra. Akkor mint a viharra nőtt szellő felsóhajtott a tábor. Béke! Pintér megrázta Borost. — Kelj fel, a fegyverek békét köszöntének! Ültek egymás mellett, szótlanul és bámulták, a vérre szomjas fegyverek, milyen tündén játékra képesek. *
