Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
1966. április 4. hétfő N flfiB Ä D Q AZ 1945-ÖS előjegyzési naptáramban, március középén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván. Szovjet főparancsnokság. De, mi dolgom volt nekem a Szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcán-tízen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsip- pek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászontarisznya billeg zsebemben friss-pecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos „Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést” tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jói emlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyarbajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s mutatta az udvart: „Kurica, ku- rica!...” Megfogtam neki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam, amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett „Vójna, vójna ... nyenáda, ta- varis...” —, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!” — s elvettem az egyiket. Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsivo!” — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsi- bogón még egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz, négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egy napi kosztot is? ...) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állomáshelyükre vissza- menet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, „mintha csak tegnap történt volna”. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést GYÁMOLATLANUL ácsorgunk a futószőnyegekkel fölszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da zdrasztvujit...” Jól van, külön-külön már érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt a szőnyeggel takart, széles, lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, egyenesen felénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „ohájt” menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, „sztársi-lejtynant” —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megéreztem, hogy a lány, nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnódöm-álmodozőan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bennünket, izemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. ÖT PERC MÜLVA — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársi-lejtynant. Legyünk türelemmel — mondja —. félórán belül indulás. Addig is cseveg: Fekete Gyula Egy emlék ébresztése — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka maguktól... — megrázza a fejét — .... maguk rejszere.. jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sületlen próbálkozás ez — fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da” és a „zdrasztvujit”. — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyába szorult, tátogó orrú bakancs Kár, hogy nem a lábamra szabták, csak kuborcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rám mosolyog. — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvaban. ELAKADOK EGY PILLANATRA, noha egyetlen akarat vagyok, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt. sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy vagy miniszter vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezeknél mérhetetlenebbül nagyobb hatalom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a tár- v salgás jogát. ' > * — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejz volt? ... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon nehejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzói illeszkedéssel» mert az „nagyon nehejz”. — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra —... nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokonszenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi? ... falusi? ... — Moszkvai? ... Moszkvában lakott? — Á... ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvában. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszk- va... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott is született?... Ügy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be. — Nem tudok ... nem tudom, rejgen... KÉT ÉV ÓTA nem tud a családról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszem már) nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen... Nem, nem. Orosz vagyok. És hol tanult meg ilyen jól magyarul? Pataki László //ící/jöttíU a fúldszint ötbt DÉLFELE MEGJÖTTEK a csillagosok. A sokszögű csillagot már levették a kabátjukról, de a helyén komor folt sötétlett. A konyhaablak horgolt függönye mögül les- kelődtem utánuk, ahogy a vöröses-sárga törmelék között bukdácsoltak kifosztott lakásuk felé. Az asszony ment elől. Nagyon fáradt és beteg lehetett, mert alig bírta el a lcoromszín posztóból kötött bugyrot. A vézna, magam- formájú gyerek tántorogva követte. A sok víztől, beteg szívétől egészségtelenül kövér asszonytól féltem jobban, örültem, hogy a fiú éppen olyan ványadt, mint az a csikó az állatorvos kerítésénél. De a gyerek anyjától erősen tartottam. A csikót akkor láttam, amikor vízért mentem a Dembinszky utcába. Keshedt nyakán mállott madzag fityegett, és eleinte senki sem törődött vele. A férfiak és a nők az anyja körül tülekedtek, késsel, bárddal darabolták nagy barna testét, közben éktelenül káromkodtak. Lehettek vagy húszán, mind a környék, ről. Egy szakállas kis öreg irányította a mészárlást. Az öregről azt mondták, az állatorvosi iskola tanára, de az is lehet, hogy ez nem volt igaz. és 6 intézte el a lovat. Szakadozott kabátja alól ki-ki villant sárga térdnadrágja. és rézcsattos. vastagtalpú szandáljában úgy to- tyorgott a véres hóban, mint egy öreg pingvin a nagydolog előtt. Kezében kardot szórón- álmodtam, hogy a bőrkabáto- gatott és egyre azt kiabálta: sok vaskampókkal kopogtat— Hé, hé, embertársak... ták a falakat és megtalálták, sorban... az isten szerelmére ... csak sorban... Mákosné is velük volt a mi házunkból. Kicsivel később érkezett, mégis tudta, hogy a lovat repeszdarab érte a fején. Mákosné fanyelű kést húzott elő a köténye alól, és mohón tapogatta a csikó farát. Egyáltalán nem féltem a kis lótól. ANYÁM A HÁTAM MÖGÖTT csörömpölt az edényekkel. Szólni szerettem vol. na neki, hogy megjöttek a földszint ötbe, de a váza miatt nem mertem. Az alig arasznyi, bordó mázas edényke jól elrejtve lapult a könyveim mögött. Nagyon vigyáztam rá, hiszen akármit ehettem belőle, de csak olyankor, ha senki sem látta. Ha akartam a krumplistészta után azonnal krémes, vagy más édesség fényesedéit benne. Csak ki kellett szedni az egészet. A váza a puffadt asszonyé volt. Amikor ittjártak a bőrkabátosok és mindent, ami mozdítható volt a földszint ötben, kihurcoltak az udvarra, majd az utcára a teherautóhoz, leesett egy csomó holmi a tetejéről, de nem törött össze. Először az udvarban rejtettem el a nagy kő mögé. féltem, hogy a macska belebotlik, ezért azután lelopakodtam vele az óvóhelyre, és bedugtam egy mélyedésbe. Akkor éjjel azt Szörnyen üvöltöttek. Utoljára a könyvek mögé helyeztem el. Mostanában kevés örömet adott, gyakran kellett rettegnem miatta. Az asszony bement az ajtó-ablaktalan lakásba, a gyerek meg csak állt a törmelék között, és fásultan kaparta magát. Láttam, hogy egy üres bádogedény van az övére kötve, és az oldala tele horpadással annak a lábasnak, vagy minek. Mondom, láttam én mindjárt — abból az edény féléből nehéz lesz varázsolni, de azért még mindig nem szóltam az anyámnak, hogy megérkeztek a földszint ötbe. — Miért nem mondtad, hogy megjöttek? — hallottam a hátam mögül anyám hangját, és akkor meg rögtön arra gondoltam, megtanítom a gyereket varázsolni Nem tehetek mást. Anyám félretolt az ajtóból, és kiment az udvarra. Nagyon hideg lehetett, mert meztelen karjáról opá- los gőzfelhő szállt fel, ahogy integetett. Mondott valamit a kövér asszonynak, de ő csak ingatta a fejét ide-oda. Meg is ijedtem. Olyan furcsán mozgott a szeme. Amikor mind a hárman bejöttek, akkor láttam, az asszony visz- szanyeli a könnyeit. LEÜLTÜNK AZ ASZTALHOZ. A leves éppen felforrt, és mi megettük az egészet Gondoltam, lesz ami lesz, elő. hozom a vázát, de a vendég az anyámra nézett és azt mondta: — Maga az első. akivel találkoztunk, mióta kijöttünk. Megmondom magának, nem így képzeltem el az egészet. Megfogadtam ott bent... az elsőnek, akivel találkozom, kitépem a torkát. — Szeme hatalmas-kerekre tágult, és a kezével kurta, erős mozdulatot tett, mintha meg akarna ragadni valamit. — .. .Ne haragudjon ... — Nem haragszom. Megértem magát — mondta az anyám. Felálltam és behoztam a vázát. Az asszony nem szólt. Sokáig folyt a könnye. Már nem akarta visszatartani. Nem nagyon értettem, miért sír, amikor örülnie kellene, hogy megkerült. Azután elmentek. Megint a gyerek ment hátul. MÁKOSNÉ IS KIJÖTT az első emeleti folyosóra. Húsos alakján sárga pongyola feszült Egy cseppet sem fázott. Hátul egészen a hónaaljá- ig felugrált a csípője, ahogy végigment a töredezett korlátú folyosón. A papucsa meg éppen úgy csattogott utána, mint a Fukszi tornatanár pattogtatója. Mákosné egy hatalmas kék lábast szorított a hasára. A lábas tele volt fehérre rágott csontokkal. A folyosó végén az egészet lebontotta az udvarra. — Nézd csak! Maguk is megjöttek? — kiáltotta, amikor meglátta a földszintieket. — Nahát! Ennyi idő után! — és püspöklilaszin szájával sebesen kapkodott a levegő után. Egészen olyan volt, mint akit fojtogatnak. — Igen — mondta feszesen az asszony, de nem nézett fel az emeletre. Csigaként bújtak be az üres lakásba. Sokáig álltam a pókhálóvékony függöny mögött. Végül arra gondoltam, nem is örültek a vázának. Anyám pedig, mintha meghallotta volna így szólt: — örültek. Csak ahol eddig éltek nagyon hideg volt ám. Egészen megdermedt a lelkűk. Akkor meg azon töprengtem, vajon milyen lehet az, ha megdermed az ember lelke. Később átmentünk hozzájuk. A fal mellett guggoltak és nézték a földre helyezett vázát. A nő fejét kendő takarta, de nem volt megkötve. A nagyanyám viselte így aratáskor a kendőjét, ha megpihent egy kicsit a nagy melegben. — Szegénykém, mihez kezd most? — kérdezte az anyám. — Semmihez. Szombat van. Bűntelenül telik el az ünnep. — Kicsit fel emelte a fejét, először nézett tiszta tekintettel ránk: — HOLNAP. HOLNAPUTÁN ... Hogy mi lesz holnap, arról nem beszélt, pedig szomjasan vártam, hogy mondjon valamit.
