Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

4

NÖGKAD

?968. március 13. vasárnap

A levélírás

A magyar ember szeret beszélgetni. Viszont nemigen szeret levelet írni. Pedig o magánlevél nem más, mint közvetlen hangú beszélgetés.

Miért hát ez az idegenkedés? Csak az írás technikai nehézségei miatt? Hiszen a levélfogalmazáshoz szükséges szellemi tevékenység szinte azonos az élőbeszédhez szükséges szellemi erőkifejtéssel.

A levélírás sokakban nehezen oldódó szellemi görcsöt vált ki. Hasonlít ez a színpadi lámpalázhoz, a tv-ben és rádióban szereplőknél jelentkező „mikrofonlázhoz”. Ezt a kellemetlen gátlást le lehet, és le is kell küzdeni. Van erre egyáltalán mód? Van bizony. Gondoljunk csak életünk első telefonálására! Alig tudtunk két értelmes szót kinyögni. Most meg, alig győzik kivárni (főleg a szintén telefonálni akarók), hogy letegyük a kagylót.

Aki egyszer rájött arra, hogy a levélben ugyanazt kell elmondani (s majdnem ugyanúgy!), amit személyesen elmondana a címzettnek, az akár egycsapásra is megszabadulhat « „levélírási görcstől”.

S akkor nem menekül többé az alábbi (ténylegesen megírt) levél készen vett, üres és ei- koptatott formuláihoz:

„Kedves Kati! Ne haragudj, hogy soraimmal zavarlak és hogy csak ilyen későn írok. Leveledet megkaptam, melynek nagyon megörültem. Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találjon, mint amilyen egészségben — hála Istennek — én vagyok. Hogy vagytok, nincs-e valami bajotok? Mi jól vagyunk, nincs semmi bajunk, amit viszont kívánok. Ezzel zárom soraimat, többet már nem tudok írni, a másik levélben majd többet írok. Írjál minél előbb! írjál sokat! Sok-sok puszi! Sokszor csókol, ki sokat gondol Rád — Ági."

És ez még egy ügyesen fogalmazó kislány „jó” levelei közé tartozik; Mindnyájan tudjuk; ha ez a két barátnő összetalálkozik; hetekig sem fogy ki a szóból. És mennyi mindent mondanak egymásnak! Ha pedig az előbbi levél tényleges közlését „kiszűrjük” a semmitmondó közhelyekből csupán ennyi marad: „Jól vagyunk — csókolunk.”

A levelet boncolgathatnánk, (mondatonként igazolható a fölösleges szószaporítás), de szükségtelen. — Legfeljebb azt emeljük külön ki, hogy

tudnivalói

érthetetlen a „Ne haragudj a zavarásért” — ha már úgy is elkésett a válasszal. Aztán levelét olvasva abban sem hiszünk, hogy „majd legközelebb többet írok."

A levél „eltakarta előle” a barátnőjét, már nem annak újságol, nem azzal cseveg; hanem verejtékes igyekezettel „megtölti valamivel” az üres papírt.

A magyar nép legnagyobb költője Petőfi Sándor. Műveiben a világ legszebb költeményeit csodálhatjuk. De megtanulhatjuk Júliához írt magánleveléből a levélírás egyszerűségét, közvetlenségét is: „Kedves lelkem, Juliskám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járóföldre írta ide ezelőtt három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg, talán Brassóban, vagy már azon is túl. Tisztelem Miklósékat. Csókollak titeket, szentségeim. Írni fogok valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy! Remélj! Szeress!

Maros-Vásárhely, 1849. július 22-én

a sírig és a síron túl örökké hűséges férjed — Sándor.”

Ebben a Petőfi levélben is kevés a közlés. De az adott helyzet ezt tökéletesen meg is magyarázza, hiszen a költő egy napja vált el csupán hitvesétől Tordán. Kilenc nappal hősi halála előtt biztatni, vigasztalni akarta feleségét és búcsúzott.

Bőségesen közölhetnénk elsősorban közlő jellegű magánleveleket is költőinktől, de minden levélírónak a saját mondanivalóját kell közérthetően megfogalmaznia.

Az alábbi tudnivalókra azonban ügyelnünk kell: A levél sajátos műfaj; szabad formájú, kötetlen, közvetlen írásos beszélgetés. Megszólítással kezdődik, bűcsúzással és aláírással végződik. Ne hagyjuk el soha a keltezést! Leveleinkben leírhatunk tájakat, elbeszélhetünk eseményeket, jellemezhetünk személyeket. Bármiről kifejthetjük véleményünket, nézeteinket. Levelünkben mindig azt írjuk meg tömören, de világosan, amit élőszóban szeretnénk elmondani! A pontos címzésről ne feledkezzünk meg! (Név, foglalkozás, helység, utca, házszám. S persze a feladóról se.)

Tóth Imre

Ez a történet messziről ered, alakjai nem Nógrádban élők. De urak mindenütt voltak, és voltak cselédek is. S itt sem másabbak, mint ahonnan a történetet hoztam.

Az óriás-szabású ember akkor robbant a kupéba, mikor a forgalmista épp engedélyt adott a szerelvénynek. Cammogva indultunk el, az óriás meg méretéhez illő szusszan- tással tett pontot a rohanása végére. Patakzott róla a veríték, törölgette lapátnyi tenyerével, közben alkalmas hely után tekintgetett.

Akadt férő szépen a kupéban, végül a fakkomat szemelte ki. Engedelmet kért a padra, s elkezdte a lerakodást. Buzgón iparkodott szabaddá lenni a posztó felsőkabáttól, a vastag sáltól, kalaptól, s a művelet végén megint fújtatott, egy olyat, hogy szinte légörvény támadt.

Padtársam kis ideig nem sok ügyet vetett rám. Törölgette az egyre áradó verítéket, szőrös bekecséből gyógyszeres fiolát kotort, bekapott néhány sárgás szemet, újból törölközött. Kifelé bámulva, szemszögből követtem műveleteit. Szinte gőzölgőit a kihe- vültségtől.

— Komisz itt a hőség.

Az óriás panasza voltaképpen nem hozzám szólt, csak általánosságban, a lényeget véve mégis horogra akadtam. Illett legalább bólintón helybenhagynom a tényt. S mindenki tudhatja, hogy társalgásba keveredni ennyi éppen elegendő.

— Nem bírom a meleget. Beteggé tesz. Vagyis: még betegebbé — fűzte előbbi panaszához .

Hihetetlen, hogy Ilyen kicsattanó, sűrű óriás beteg lehetne, akár én, vagy más nyavalyás. Ám, hogy ne tartson részvétlennek mégis megkérdezem:

— Mi a baj tulajdonképpen?

— A vérnyomás... De főleg a szív ... A szívasztma.

Végre elszánja, gombol néhányat a báránybekecs feszességén. Alul, a mintás vászoninget facsarni lehetne.

— Nem szabadna utazni sem. Tulajdonképpen táppénzen vagyok. Nem szívesen, mert kell a kereset. Tudja: van egy kislányom. Nyolcadikos. Azt mondja a tanár: tovább kéne Íratni az általánosból; úgy számol, kész csuda. Kiszámolja a tanárait. Ritka tálentum, azt mondják. Szóval biztatnak: taníttassam, de ki biztosít, meddig élek? Meddig bírja a motor.

— Talán mégsem súlyos.

— Ki tudja? Igaz, a gazdaság is unszol: csak menjen a gyerek, tanuljon ilyen ritka

Utazás a zene birodalmában {VIII.)

4 roB&ian

„Vannak példaképek, melyek azzal, hogy vonzanak és visszataszítanak, azzal, hogy megtesznek valamit helyettünk vagy ellenünkre, hogy valamiben teljesekké nőnek és valamit kihagynak, észrevétlenül meghatározhatják egész életünket.” Ilyen példa volt Schubert számára Beethoven. Persze, az elmúló forradalmakban, a Szent Szövetség árnyékában a beethoveni magatartás — „ember ne aláz- kodjék meg embertársa előtt!”

— nem győzedelmeskedhetett tovább. Az állásfoglalás veszedelmes lépés volt, s a korai romantika a lélek országútjain bolyongott. Beethoven a zenekar nyelvén fogalmazta emberi hitvallását, Schubertét a dal nyelve tette halhatatlanná. „Irodalmi zeneköltő” volt, akit a melódia gyöngédsége és forrósága, az emberi énekhang ábrándja hatott meg. A természet költője: jöhet-e üzenet a messzeségből, a Molnárleány hőse még a patakban is vándorol, lidércfény, hóvihar

— ezek a schuberti muzsika összetevői. Melankólia és álmodozás a romantika első bemutatkozása.

A konzervatív, az álmodozó

romantika másik nagy alakja Mendelssohn. Az ő tája enyhe és szelíd. Olasz és skót szimfóniái a végtelen derűt sugározzák. Könnyed ez a zene: a kiegyensúlyozott ékesszólás birodalma. „Szemben az egész világgal, s mégis angyalszárnyakon” — vallotta Mendelssohn. Hegedűversenye a hangszeres muzsika csodája, tökéletesebb versenyművel alig találkozhatunk a zeneirodalomban.

1834-ben két zenei folyóirat indul útjára Párizsban és Lipcsében, a Gazette musicale de Paris és a Neue Zeitschrift für Musik. Az elsőt Liszt Ferenc és barátai, a másikat Robert Schumann irányítják. Céljuk: megmenteni a komoly művészet becsületét, síkra- szállni az olcsó tömegízlés ellen.

Schumann huszonnégy éves ekkor, de voltaképp mindig az is marad, lázadó, aki senkivel sem békül és nem higgad le. „Engem a kor minden gondolata megihlet — csak épp hogy nekem zenében kell mindezt elmondanom”. A zongoramuzsika nagymestere, mellette csak Chopin neve fűzhető ennyire a zongorához.

Képzeletét elsősorban Bach

termékenyítette meg, de az új zongorahang nagyon messze esik Bachétól. Az új stílus csupa szeszély és színpadi lazaság. Formája a fantázia, a vázlat. De a stilizált képek, a táncok nemcsak korképpé, hanem sorssá és drámává ková- csolódnak össze. A Karnevál című zongoraciklusa őrzi leghűbben ezeket a vonásokat: Paganinik, Chopinek és Arle- kinok vonulnak el kábító forgatagban szemünk előtt.

Nem a kor átka, és nem belső gyöngédség: az idegroham és kimerültség gyűri le Schumannt. És a romantika döntő lépése itt következik: nagykorúvá lenni. Túllépni az ifjúság aranykorán, felnőtt lenni, agresszív és elszánt.

„Minden remekmű hangsúlyozza és megvilágítja a maga műfaját, mint hátteret, nyersanyagot és közösséget, amelyből vétetett; de még jobban a maga egyszerrevaló csodáját, mint egyéniséget és alkotó öntudatot.” Ez a kettősség, a nemzet és a költő közös arcképe, először az irodalomban, maid a zenében is jelentkezik. Az újabbkori zene- történet nagymesterei, Chopin, Glinka. Liszt, Musszorgszkij, mind átélik ezt a problémát.

Chopin egész életműve a lengyel népzene pilléreire épül. Bár élete jórészét Párizsban tölti, a lengve! föld illata csodaként hódítja el a francia fővárost. Akárcsak Liszt magyar muzsikája. ChoMost többre viheti...

adománnyal. Ne törődjek semmivel, segítenek.

— Milyen munkája van?

— Általános gépész, az állami gazdaságban. Hortobágy központban. Szeretnek ott. Én is szeretek. Nem voltam én eddig soha maródin, csak mostanában, már másodszor. S lassan ötvenhét leszek, hát mi a biztosíték, hogy felnevelem a gyereket. Pedig jó volna. A családunkban szegény édesapám, ő volt nagy számolós. Pedig csak két osztályt járt mindössze, de egy év alatt kettőt, mert félévkor másodikba tették. Ügy látszik, rája ütött a kislány.

— Szép örökséget kapott.

— Azt. Mert tudja, ha szegény apám tanulhat... De nyolcán voltak, korán dologba állt. Később a legjobb bandagazda lett az eszével, a kezével. Nemcsak jól számolt, meg emlékezettel bírt, de olyan volt a munkája is, ellenség se lelhetett hibát benne. Hívták is szívesen mindenfelé az embereivel.

Nyúlnék már jegyzőtömbért, ceruzáért zsebembe, mert érzem riporter ösztönömmel: hogy történetet ígér a társalgás. De tartok: elriasztom a közlékenységét.

— Ha errevalósi, hallotta hírét a Vásáryaknak — kifelé jelez az ablakon: — Azoké volt erre.

— A polgármesteré?

— Egész dinasztia volt az. Uralta valaha nemcsak Debrecent, de egész Hajdúságot; bírta a föld tetemes javát erre is, Hortobágyon. Komisz népség volt, pondrós szalonnával fizette a cselédet, pedig azt se tudta, mije van. De nem ezt akarom. Egy nap beállít hozzánk Nagyiványba a városi hintó, s lelép maga Vásá- ry polgármester. Szól apámnak: a telekházi részen kendert kéne vágni, banda kéne rá, apámékra gondolt, azt ajánlották, megfogadná. Rossz volt már felénk is Vásáryék híre, de csak megállapodtak. Megkötötték az egyezséget arra is, hogy munkába, meg hét végén kocsi hozza-viszi az embereket Ügy is lett a kezdet De a többi! ,. .Eltelt az első hét, ment a vágás szabályszerűen. szépen. Vége a hétnek, jelzi apámnak a csapat: pénz kéne, előleg a munkára. Megy az öreg az intézőhöz, az csak ötöl-hatol. hogy nincs utasítás, majd a következőkben. De kocsi sincs már. hogy vinné az embereket Megy ki-ki, ahogy tud, s ugyanúgy vissza, de már jóval kedvetlenebben. A második hét, a harmadik is, mint az első. Az előlegre mindig van

pin és Liszt keze alatt születik meg a modem európai zene nyelve; a rögtönzésekben, a fantázia-formában pedig az új stílus kerete.

1830 — Párizs. Választóvonal a nyüzsgő polgári világban, választóvonal a művészetben is. Victor Hugo, Stendhal, Balzac éve, Delacroix égő vásznai ... És egy muzsikus, Berlioz, a Fantasztikus szimfóniával rohamra indul. Óriási méretek, zuhogó nyelváradat, hallatlan szenvedélyesség ez a zene. De ez már sok. Berlioz életművét nem lehet folytatni. Űj arc kell, új tehetség. És Európa keleti részéről új ember érkezik: Liszt Ferenc.

Amit mondott, igényeiben mind újszerű volt és idegen a klasszikus műveltségtől. Saját maga találta ki szókincsét: a népdal, a tánc, a verbunkos és a gregoriánum olvadt egybe szerves egésszé. Európai ember volt: magyar haza. francia nevelés, német olvasmányosság és olasz műemlék határozza meg nemzetköziségét. Rotterdami Erasmus írta magáról: „Világpolgár vagyok,

mindenkivel rokon és mindenkitől idegen.” Senkire sem áll ez annyira, mint Liszt Ferenc- re. És a folytatás nem marad el. Hazájában Bartók és Kodály fűzi tovább a gondolatot, páratlan tökéletességre fejlesztve. Liszt mélysége ott vibrál a modern zene alapjaiban, mind magyarságában, mind nemzetköziségéb en.

Molnár Zsolt

kibúvó, és már abba sem hagyhatják. Benne a munkájuk, végzik morogva a dolgukat. Ötödik héten véget ér a vágás, akkorra a polgármester is kint vigad a kastélyban holmi társasággal. Édesapám oda megy jelenteni: kész a vállalás, tessék kifizetni az embereket. De most figyeljen: azt löki a polgármester: — Takarodjék, vén piszkos. Még van pofájuk pénzt kérni a szemét munkájukért? Azért, amit itt végeztek, semmi nem jár. — De ilyet ne mondjon, tekintetes úr! Meg se nézte, mint végeztünk, én meg életemben nem adtam ki szemetet a kezemből. — A maguk munkája nem érdemel fizetséget és takarodjanak, mert kutyát eresztek magukra. — Bármit mond tekintetes úr, harminc ember öt álló hetet aratott, kévézett, gúlázott, jár a bér. — Takarodjanak. — Elmehetünk, kérem, de a magunkét nem hagyjuk, megígérhetem. — Pusztuljanak előlem, mehetnek az istenhez, ha tetszik.

— Hát édesapámék nem az istenhez mentek, hanem a csegei ügyvédhez. Elvállalta az ügyet. De figyeljen tovább: két nap múltán jön tőle az értesítés: visszaadja a képviseletet, ne haragudjanak az emberek, nem tehet mást, neki egyik Vásáry-fiú egyetemi társa volt. Megmondta azt is: nincs ügyvéd a megyében, aki vállalná, aki ujjat húzna velük. Hanem azért ajánlott valamit: ki kell vinni a pert a megyéből: keressék meg Pesten dr. Homonnay irodáját, ha más nem, az bizonyoson segít. Homonnaynak híres nagy irodája volt az időben Pesten, nem is tudom, hány jogász- bojtárral. Meghallgatta a küldötteket, s azt mondta: emberek, ezt a pert Debrecenben meg nem nyerik, ám elfogadom az ügyet. Kikötöm a pénz harmadát, de máris közlöm, a pert csak három évre nyerhetjük meg. Hogy miért, az egyelőre az én dolgom. Ha belemennek, vállalom. Addig maradjanak veszteg, csak úgy jöiienek. ha kérem. Most mindenek előtt megvárjuk, hogy a kendernek töve is kiporladjon a földből, rá ne foghassák majd Vásáryék, hogy maguk hosszú szárat hagytak.

— Hallottuk aztán, hogy Homonnay Szegedre utazott, a kendergyárba. Bizonylatot kért a termésről. Azt kapta: príma, első osztályú minőség. Eltelt az első esztendő. A keresetre csak eztán kerített sort az ügyvéd, de első tárgyalásra le sem fáradt, egyik segédjét küldte Debrecenbe. A sérelmeseket be sem engedték a tárgyalóba, kint vártak mind a harmincán. Vásáryék nagy urak voltak a portájukon, a bojtár elvesztette a keresetet. A második forduló szintúgy zajlott, s hasonló kudarccal. Ez a második év végén. A harmadikra, a főtárgyalásra aztán maga, Homonnay érkezett, népes segédlettel. S mindjárt jogot szerzett, hogy beültesse a sérelmeseket is. Sorra bizonyított mindent: a kendergyár bizonylata volt a legjobb adu. Fényesen szónokolt, de a bíró csak nem ítélt máshogy, mint előbb: elutasította a keresetet. De Homonnay nem az a fajta volt, aki köny- nyen hátrál, sőt éppen erre a végzésre épített. Óvást jelentett. a tárgyalásvezető részrehajlásáért, s fellebbviteli szándékot. Ez annyit tett: hogy az ügy sorsa kikerül a megyéből Budapesten ér véget, összesúgtak az urak, a tanács elnöke szünetet rendelt, s megkezdődött az egyezkedés. Az a vége, hogy új döntést hoztak, apámék pert nyertek, Vásáryék fizettek, mint a köles, a harminc ember megkapta az ötheti bért. kamatosán. Homonnay meg, mikor járandóságát kínálták, elhárította: tartsák csak meg emberek, magukat illeti, eleget vártak rá, én megleltem a számításom, legyűrtem ezt a mindenható famíliát, többre nem tartok számot.

Hortobágy megállóhoz lassítottunk. útitársam szedelőz- ködini látszott. Illendően elköszönt. de még visszaszólt az ajtóból:

— Azért csak megpróbálom ezzel a lánykával. Most többre viheti mint a nagyapja.

Barna Tibor

Május elsején avatják fel a nagybátonyi bányász kultúrház előtt ifj.. Szabó István szobrászművész alkotását, a „Fuvolázó lány”-t.