Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

Í966. március 6., vasárnap*—' NOG RÁD Q SASS ERVIN VERSEI Elégia Nehéz annak, ki velem él, nehéz annak a só, kenyér, az Ize Is ha keserű nem oldja fel vidám derű, nehéz annak, ki velem él, dacos szót kap szerelméért. s szerelméért, mit ad nekem, őrizheti az életem, nehéz annak, kt velem él, nehéz annak a só, kenyér, édes mézet sose várjon, ha pusztulnak. Jajt kiáltson. igaz szíve menedékvár, bezárkózom oda én már. Paraszilámf Ahogy ott fii szép kevélyen csillag nem függ úgy az égen a szemében Ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte meg a végtelen TARASZ SEVCSENKO Végrendelet Ha meghalok: tágas mezőn Vessétek az ágyam. Egy kurgánnak magasában. Édes Ukrajnámban, Hol a füves messzeséget Véges-végig látom Es hallgatom, hogy a Dnyeper Mint zúg a lapályon. Ha majd hallom: hogy özfinöl Az ellenség vére, Ha majd ömlik Ukrajnából A tenger kékjébe — Akkor fel az égig szállók s a küszöbig ott fent, Hálát adni. Hanem addig Nem Ismerek Istent. Keljetek fel, zúzzátok szét Valamennyi láncot, Esarrtok-vérrel öntözzétek A szent szabadságot. S akkor majd a nagy családban Szabad, új családban Csendes szóval hordozzátok Nevem a hazában. Weöres Sándor Fordítása MOST BÚCSÚZIK KARNE­VAL. Uralkodása annyi, mint a tiszavirág élete — az öröm, a vigasság bármily hosszú, mindig rövid.,. Goethe — kofának farsangi Rómájában Járva — látta: a rómaiak mennyire meztelenek a farsangi álarc alatt. Talán azért is bújnak maskarába, mert fedezék mögött könnyebb gátlástalanul őszintének lenni, s ily pajzs mögül halálos dö­fést mérni az álszeméremre. Az álszemérem: nevetség, s botránkoztaló, s kivált annak jaj, ki nem visel álarcot. A szemtanú Goethe is látja a törvényszéki személyt, ki ta­tárja redőlbe gabalyodva bot­ladozik a sokaságban, hogy általverekedje magát egy ál­arc nélküli szépséges hölgy­höz. — Asszonyom, ide csak hozzám, el ne pucolják a tör­vény elől! Hol az álarc? Vagy úgy, nincs, nos, perbe fogom. — Uram, a torkom, eresz- sze el — így a hölgy. — Nem én — mond a talá­ros — míg a törvény elé nem cibáltak a szarvakért, me­lyekkel derék férjedet feldíszí­tetted. Be van ám jegyezve a könyvben: hányszor és merre! Párbeszédi rendbe e sorok (rója szedte a goethei utalást, hŰ maradván annak tartalmá­hoz. A táláros természetesen tovább botladozik, általános hahota között, új áldozatot fürkészvén. Ezer és ezer gyertya és pa- pirlámpás imbolyog Goethe Rómájában, s at a mulatság, hogy ki-ki elfújja a másik gyertyáját e csatakiáltással: Halál reád!” Az utolsó estért mindent szabad. Hiszen éjfél- 'tor égy szempillantás alatt kialszik mindén fény, temetői csendbe hull minden Kacs]; mikor az éjféli óra üt, helyre­áll a régi rend. Karnevál nyoma ott van Apuleiusnál, a fáklyák, lám­pások és gyertyák menete, a maskarák is ott vannak! a törvény embere, a filozófus, nőnek öltözött férfiak, páncé­los gladiátorok és szárnyas szamarak, mint pegazusok. Karnevál herceg Itt Ceres is­tennő a csillagok anyja, tisz­teletére gyújtják a sok-sok földi fényt, termékeny eszten­dőt áhítsnak a termékenység istennőjétől. De Bacchus lesz mégis inkább a Karnevál őse. a joviális* vidám isten, kit Diofiysosnak is hívnak, és akinek borág a jelvénye* s aki az egyiptomiakat ki tudja mozdítani Ősi szokásukból, a szokott rendet felborítván Héfodotos írja, miként Vágnak malacot az egyiptomiak Diony­sos ünnepén, mely pedig oly­annyira tisztátalan állat hitük szerint, hogy véletlen érinté­sét is alapos fürdés kell, hogy kövesse; s a szegények ko­vászból gyúrnak disznóalakot, Sateberényi Lehel Karnevál búcsúja azt sütik meg. S más furcsa szokásokat is emleget a görög történetíró, melyekkel ez egyiptomiak s más Földközi­bász Jancsi, s csiklandozni kezdi a palack hasát. Pukka­nás. A dugó füstölögve felröp­pen, a palack leveleire nyílik, tengeri népek az Örömnek ál- s napraforgót mutat, melynek doznak. Karnevál hát ott trónol a történelem mélyén, Korántsem fit és nőt, s ha tombolásod esztendeig tartana, szőröstül- bőröstül rajtavesztenénk mind­annyian ... — No, no, csendben — mond a bíró, ki talárban a színre lép, körötte az ülnökök. — Megfontolt ítéletre ké­rem az ülnök urakat. Most halljam véleményüket az ügy­höz. Első ülnök: — Mi engem illet, Böjtöt e perben elveszteném. Még csak közepén ott ül a gyermek Kar- fánkot sem ehet az ember. neVál. — Ujjé! Éljen! Megszületett! a XVIII. században születik — ordítják, miközben magasba Mainzben, a bohém német vá­roskában, mint néhány lokál­Papnak való élet. Éppenséggel nincs ínyemre gyónni, veze­kelni, korán kelni, hajnali emelik és körülhordozzák az misét, s prédikációt hallgatni, öröm hercegét, ki gyermek patrióta szerző ragaszkodik ségéből izlben fel is növekszik. hozzá. Noha a város, hol a farsangok oly híresek, meg is rendezi á születés misztériu­mát; kicsit vaskosan, kicsit esetlenül, de ne keresd itt a déliék könnyed, hajlékony, elegánsan szikrázó szellemét. A hansvurstok, az arlecchinók és pulcinellák északi testvérei, a paprikajancsik és kolbász- jancslk csattantgatják el ízte­len tréfáikat, röppentgetik él- ceiket a középkori hangulatú német utcákon. mainzben hat megje­lenik az óriás palack a jelmezes nép nagy örömére. Fülsiketítő zajt csapnak a tül­kök, C80rgettyük. Ujjé! — kiélt a publikum. Kolbász Jancsi játszik a palackkal, erőlködik, szellentgetvc tolja, Biztatják: — Pattanj a nyakába Jancsi, mondd nek: gyí fakó! — Ekkora hasas jószágnak?! Lenne szívetek? .., Terhes ez, nem látjátok? Ezt csak simo­gatni szabad, — s teszi. — Mi van benne Jancsii —■ kérdé egy hölgy, ki dominó­nak öltözött. — Serital? Bór- itai? — Neked való húgom — felel Jancsi faarccal — konty alá való nedű.., miből lesz a gyerek. Tülkök és csörgők tust húz­nak, visítás. De Kolbász JártCSl túlharsogja a zenebonát. — Papok, doktorok, bábák és jövendőmondók, ide mind, vajúdik a fiaskóm! A hívottak szaladnak nagy lármával elsőnek a doktor. — Hadd ném a hasát, hol á fiihallgatóm?,,, Kotyog jól? *“ Kotyog az eszed. — Bábaasszony tegyen fél egy lavór rajnait a tűzre! — igy a doktor, miközben rúg- dossa a palack hasát, hátha mozdul benne az élet. — Ne rúgdossa hé, herr doktor! Nem korpás dézsa az, mint mi a nyakán Ül! így megy a játék darabig. A palack sé rügdosásra, se kalapécsütésre nem szándék­szik ,,megszülni magzatát”, Csődöt mond a doktor, a bá­ba, s más tudósok tudománya. — Majd én —■ mondja Kel­Amilyen izlben maga az élete, uralkodása is elmúlik... Az újkor hajnalán, a tizen­ötödik századi német földön, hol a reformáció, s a társa­dalmi Igazságkeresés szelleme már parázslik, úgy búcsúzik Farsang egy korabeli Rosen- plüttől átlhlett komédia sze­rint: Jönek a polgárok. — Mi fene történt? Csak hagymát s heringet látni. Far­sangi fánknak s kocsonyának se híre, se hamva. Hol a tet­tes? Lássuk el a baját. Farsang a háborgásra elő­kerül, — Ez így van, barátaim. Míg az én országom tartott, volt itt minden, mi szemszáj ingere. De hát mit tegyek, ha Böjt elvert a háztól. Pedig még kocsonyám is van, S fán­kom, tyúkhúsom bőven. Most itt büdösödik mind rajtam, túladni egyen se tudok. Azért is jöttem vissza, hogy Igazsá­gom keressem. BOJT I« JÖ. — Jó lesz, ha innen taka­rodsz, S bagólesod befogod. mire Böjt kényszerít. Vesszen! Második ülnök: — Töröm a fejem, Böjttől hogyan szabadulhatnék. A hagyma, aszaltkörte, olaj meg­fekszi már a gyomrom, s hol van még húsvét, midőn tojást ehetünk. Harmadik ülnök: — Én szerencsére karom ki­ficamítottam a lovagi tornán. Böjt nekem szemet hunyt, to­jással, tejjel élhetek. Negyedik ülnök: — Eh, mit tegyük ki ennek a nyomoroncnak szűrét. Már még udvarolni se tudok úgy, mint annakelőtte, midőn far­sangi étkeken éltem, hangom elerőtlenedett és ványadt lett a böjti koszttól, s vinnyogás csak az ének, mivel kedvesem szórakoztatnám. Ítéletem csak marasztaló lehet. A ni RÓ VAKARJA ÜSTÖ­KÉT, most mit tegyen. — Salamon király volnék bár. Ám megpróbálom. Azt mondanám, hogy ennek se, annak se legyen igaza, napol­juk el az Ügyet húsvéti«. Az „ítéletet” talán mi is helybenhagyhatjuk, kik as örömteli dolgos napok, az új­ra munkálkodás, az örök meg­Megbolondítottál minden fér- újulás hívei vagyunk. MAKSZIM rilszkij Az utód Lehet, ez lesz <vz utolsó versem e füzetben, s mikor elmegyek, valahol a hús hajnali csendben tán egy pöttöm kóchajú gyerek — tegnap anyja karján gőgicsélt még — két szó titkos összecsendiilését akkor épp, először érti meg. Ismeretlen partokon csapongva hullámzik a hajnalié világ — végtelen a gyermek szíve-szomja, alig eszmél, máris csupa vágy, mindent tudnak, mindent, átölelne,,, 8 az atyai hajléktől tipegve a mezőnek tart a csöppke láb. Eg a munkai Látja ám a gyermek, szaporázzák a dolgos kezek. Homlokán ránc.,.áll, toppal flgyelget közel-szót és messzi énekét. Dala egyszer lelszökik az égig s nem e vén füzetet Írja végig: Újat kezd el,,, mindent újra kezd. jrm • « rr l*iheno fuprofto a keskeny árkot, talpa alatt kettéroppant a sza- márkóró tüskés törzse. Tétova léptékkel helyet keresett, le­dűlt a fűbe. Kezét a feje alá tétté, nézte az eget. Csend volt, fűszálak zizeenéáe, bo­garak zümmögése alkotta csend. Lassan megnyugodott1 oldódni kezdett a torkában ér­zett keserűség, enyhült a gyomrát szorító görcs. Két ét), S most ez a délelőtti Hány­szor gondolta, veszni hagyja az egészet. A pénz izgatta a legkevésbé, sokkal inkább az. Olyat csinált, amiből világ- szabadalom lehet. Sehol sem gyártanak ilyen olajfuvó be­rendezést. Egy-egy kemencénél negyedthilliós megtakarítás. Azt hitte, két kézzzel kap­nak utána. Kerényi keserűen mosolygott: — öregem, te nem ismered a dörgést! — Sokszór belátta, Kerényi Iga­zat mondott. A kutatók négy éve kísérleteztek ezzel a fú­vóval, s akkor jön egy nyá­lasszájú üzemi mérnökÖcske, aki három éve még a szigor­latoktól cidrizétt, s azt mond­ja1 én megcsináltam. Mara­kodásba fúlt az első tárgya­lás, már nem is figyeltek rá, már szó sem volt az öldj- fúvójáról, a résztvevők egy­mást rágják. — A kutató majd kipróbálja. — Nekünk ehhez nincs pénzünk. — A tröszt nem vállalhatja. Miért nem? A trösztnek min­denre van pénze. — Persze, kaparja ki a kutató a gesz­tenyét , •. Nem értette. Akkor. Kát év alatt megtanulta. A kutató haragszik a trösztre, Mért áí a pénzéért látni akar valamit. A tröszt a kutatóra, mert csak anyagiakban szól­hat bele az ügyekbe, a ku­tatási témákat illetően nem. Mindkettőjükre dühös a gyár­tó vállalat, mert az exportál­tatok korszerűbb megoldást követelnek. Leült egyszer, hogy mint valami családfát, felrajzolja ezt a bonyolult, szerteágazó, s kétségbeejtően kiismerhetetlen valamit. Nem boldogult vele. Két éve ment rá. Hányszor ült asztál mellé, ném azért, hogy valami újat átkössön, hanem: írásban védje, magya­rázza azt, ami már megvan, s aminek sikeréhez csak né­hány, őszintén jótakaró mon­dat kellené. Ha magában áll, régen belefárad, de a többiek nem hagyták. Még a „keserű" Kerényi is noszogatta, Józsa bácsi meg: — Ne hagyjad, édes fiam! Ha akarod, én el­megyek veled a párthoz, be a központba, s megmondom, amit veled csinálnak, az ol­tárt nagy dísznóság! — Nem ment sehová■ Minduntalan azt magyarázta, hogy nem róla van szó, hanem egy új mű­szaki megoldásról, amivel dol- tármitliókat kereshetne az ország. Amivel új piacokat szerezhetnének. A tárgyaláso­kon, az elsőn, a harmadikon, az ötvenediken, mégis az sü­tött ki a tekintetekből: „nagy pénzt akar felmarkolni a srác". Előálltak maguk ki­nevezte szaktekintélyek, akik percek alatt elvesztek a raj­zok útvesztőiben. Mások hiim- gettek, s közben az járt a fejükben: pont én vállaljam a felelősséget? Egyetlen em­ber mondta: — Ez hihetetle­nül nagyszerű dolog. — Mo­solygott rá, hosszú ideig ráz­ta a kezét. Többet nem lat­tá, a következő tárgyalásra más jött helyette. Két év. És a végén aZ tt kicsit pimasz, elkeseredett hangú levél a miniszternek. Maga is meghökkent, amikor két nap múlva behívták. A titkár azt mondta: húsz perce van■ Két óra múlva jött ki a minisztertől. Lesütötte a tekintetét, annyian ülték düh­től vörös arccal az előszobá­ban. Ugrálni tudott Volna akkor as örömtől. Gyorsan elfogyott. Hét — hét Után, s semmi. Ügy látszik, ehhez még a miniszter is kevés? A hiú törpék dzsungele erősebb? És ma délelőtt mintha tel­jesen ú) emberek jöttek vol­na. Ügy tettek, mintha először látnák. Akik eddig fenséges magasságból önöziék. most a nyakába estek. Nem tudta. ml történt az elmúlt hetek­ben, de úgy érezte: „félik az ostort", ö otthagyott minden rajzot, számítást a miniszter­nél. Hányadik példány volt már az! Mennyi könyörgés, amíg szívességből megcsinál­ták a fénymásolást! És meny­nyi alkalom, hogy azt néz­zenek meg a rajzain, amit akarnak. A dosszié most ott pihen mellette a fűben, benne egy három soros, mégis me­leghangú levél. Az utolsó mondatát ismételgette egész értekezlet alatt: „Remélem, ma délelőtt már visszatér o jókedve". Visszatér? Nézte a mosoly­gó arcokat, a bólogatást, a túlontúl nagy egyetértést. EQV- csapásra mindenki a támoga­tója, barátja lett. Józsa bácsi szavait suttogta: „Fafejüek. fafejűek .,.” Mindegy már. Két hónapon belül legyártják a nullszériát, ez a lényeg- A miniszterhelyettes nagyon Szűkszavúan osztotta ki, ki mit csinál. Azonnal jegyző­könyvbe diktálta a határidő­ket, a felelősöket. Győzött1 És ha nem fr a miniszter­nek? Vagy ha ott a titkár nem adja be a levelét, hanem elküldi a trösztnek? Ó, Jó­ssá bácsi, hát lehet, hogy eny- nyien vannak a fafejüek? Rimánkodnia kell annak, aki nem magáért, valóban máso­kért csinált valamit? Lassan mégis elömlött ben­ne az Őröm. Eélrehajtótta a fejét, fűszál csiklandozta meg az a-cát, letépte, rágni kezd­te, Űira a mai délelőttre gon­dolt, s nem is érezte, mi­lyen keserű a. túszál. Mészáros Ottó Grigássy Éva fordítása Merengő lány Jánossy Fetettc .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom