Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
8 NOGRAD TPM március 27. Tssárnao Erdődy János BARBARA* K ivágódott az ajtó. Dúlt arcú asszony rontott be lélek- szakadva a szobába. Deresedő haja kiszabadult a fejkendő alól, repdesett a magakavarta szélben, Szemében rettegés, két marka tehetetlen vájt a levegőbe. — Fiam!. . Hann«; . .. Gyorsan, Hanns!.. A férfiak döbbenten néztek Hanns Stüblin anyjára. Hanns talpon volt már. Hátrarúgta a kecskelábú széket, s állt mozdulatlanul. Meredten nézte a fájdalomtól bsz- szegörnyedö asszonyt. Majd két hosszú lépéssel anyja mellett termett: — Anyám! Ml történt? A válasz ennyi volt csak: — Barbara .,. Mind összenéztek. Mig a férfiak tanácskozásra gyűltek egybe itt, Hanns háza udvarára őrnek rendelte Barbarát. Bátor leány volt és okos. Tudták, hogy biztonságban tanakodhatnak doigaik felöl, mig Hanns húga vigyáz, nehogy püspöki csatlós, pénzért fürkésző testvéráruló fülébe jusson a kimondott szó. Hanns megmarkolta az öregasszony vállát: — Felelj, anyám! Mi történt Barbarával? Riadtan válaszolt az asszony. És riasztó volt a válasz: — Elrabolták. — Barbarát? Ki tette? — A püspök úr csatlósai. Jóst Fritz hinni sem akarta: — Asszony! Miket beszélsz? Hisz Barbara szabad paraszt árvája... Stüblinné kezdte visszanyerni hangját, s kárált, mint a csirkéjét féltő vén kotlós: — A nylrfasor felé hurcolja két kardos vitéz. — Elvitték? — Csatlósok? — Miért? — Hogyan? — Adót behajtani törtek be Kunz gazdához. Térden állt a várandós asszony, sírt az apró gyerek.., Barbara szót mert emelni értük ... Este küldte mindig Gotthardus püspök, a speyeri tartomány ura zsoldosait az engedetlen és adós parasztok házához, egzekválni. Így történt ma is. A püspöki vár számvivője külön árkus papírra jegyezte minden község tartozását. és azt is, hogy egyenként minden adózó, hogy fizet. Kunz gazda rubrikája rosszul állt; estére hat csatlós dörömbölt kardmarkolattal háza kerítésén. Rémült porontyok, síró asszony és elsápadó férfi — ezt látták a csatlósok, és jót nevettek. Két szót mondtak csak Kunznak: — Fizetned kell! Kunz remegett: — Néhány napot,.. egy hétig várjatok csak ... Nem is hederítettek a szavára. Már törték is fel az ólat, hajtották egyetlen malacát, két katona meg a házba ment, hogy felnyalábolja, amit érdemes. Barbara pedig ott állt a két ház udvarát elválasztó léckerítésnél. — Csatlós urak, ne bántsátok! Holnapra összeszedjük ml szomszédok, amennyi kell. Ránéztek. Az egyik csatlós a szürkülő estében egészen közel hajolt hozzá: — Nicsak! Ki vagy te, szép húgom? Riadtan hátrált a lány, de hiába. A vitéz csak nézte. 3 egy vénasszony a harmadik ház udvarából pergő szóval felelt: — Barbara 6, a harmadéve megholt Gregor Stüblin lánya. A csatlósok tizedese is közelebb lépett a kerítéshez, 6 is megnézte Barbarát: — Úgy? Barbarának hívnak? Jó formájú és izmos lánynak látszol. Barbara ijedten: — Mit akar tőlem a vitéz úr? A tizedes intett két emberének: — A várnagy úr épp reggel mondta, hogy nézzünk egy dolgos és jóképű nőszemély után, belső cselédnek kell a kastélyba! S a két csatlós már közre is fogta Barbarát. — Belső cselédnek? Az én húgomat? — 'hördült fel Hanns. — Belső cselédnek? — A püspök úrnak ágyat vetni tán! — rikoltotta Jürg Weser, s a vénasszony, Stüblinné, összeroskadt. Hanns Stüblin felkapott egy fejszét, amit valaki a falhoz támasztott: — Nem püspök és nem várnagy kapcarongya az én húgom! A kóbor zsoldos. Jóst szólalt meg. Mély volt a hangja és nyugodt; — Fejszét fogsz, Stüblin? Hadd lám.. akad tálén még egy. — Mit műveltek? — sápadt el Kaspar Hölling gazda. Két karját ég felé emelte: — Ne menjetek!... Várjatok!... Talán csak tréfált a csatlós.., — Tréfált? A húgommal?! — Hannsnak arca lángolt. — Ki tart velünk? — szólt Jóst. — Én! — Én is! — Mind! —■ A fejszét! — Fogd ezt! — Hé, add a fütyköst! Jóst Fritz, a zsoldos, máris küldte őket: — Jürg és ti ketten! Vágjatok nyomukba! — Intett a forradásos arcúnak: — Pergerl Kerülj elébük! Majd a hídnál elállód útjukat! Te menj vele! Indultak: Jürg és még kettő. Indult Perger a a másik is. Jóst, mintha hadseregnek adná parancsait, úgy rendelkezett: — Hanns Stühlln, rajta! És ti, többiek! M) átcsapunk a dűlóút felé. Indultak: Hanns és a többi. A vén Kaspar kétségbeesetten kiáltozott utánuk: — Ne menjetek!.,. Jóst Fritz, az istenért!... Hisz még imént bölcsen beszéltél... Tűrni kell! Nincs visszaút, ha szembeszálltok velük! őst Fritz, a zsoldos, féllábával már a küszöbre lépett, onnan nézett vissza. A fejsze élét ujjával megtapintva, így szólt: — Ha egyszer tűrni nem lehet tovább, ki bánja, hogy nincs többé visszaút! Hosszú útra indult az untergrumbachi tíz paraszt, s előttük Jóst Fritz, a kósza zsoldos. • Részlet a szerző Bocs korosok című történelmi regényéből (Kossuth Könyvkiadó. 1966.) Lóránt János; Szobarészlet DARAZS endrk Vöröskatona Sokáig dugdosta nőném a fényképet. Hogy senki se lássa. Se szomszéd, se gyerek. Mindig rejtegette. Hogy ne lássa mása A fonnyadt gépész se, aki bizony más volt A törött fényképen. Hol egy repülő állt csillagos sapkában. Háta mögött éggel. Pedig ha kiteszi vékonyka keretben A szoba falára. Akkor se tudják, ki Már nem hasonlított, Sehogy se, hiába A hajlott kis ember. Csak a szeme volt, mely Régi fénnyel égett És kettős csillagként világlott keresztül Csendőr-sötétséget, Saentiványi Kálmán Ötueu kiló sár (/a réz BÍRÓ ÉS SIMON szűkén feszülő nadrágot hordtak, s olyan hegyesorrú cipőt, mint az intrikusok régi olasz operákban. Hökkentő mintájú pulóverjük és bőrmellényük volt —- s persze ősemberfrizurájuk. Számon tartották, hogy Simont Bíró változtatta ilyenné — a csendes fiút azelőtt észre sem lehetett venni a gyárban, leginkább a könyvtárban látták, vagy bármilyen előadást hirdettek — csillagászatról, űrhajózásról — az első sorban ült kissé görnyedten, s nagy szürke szeme figyelmesen rebbent. Mivel ilyen öltözékhez magatartás is dukál, elég gondot adtak ők ketten bizalminak, KISZ-titkárnak — Simon meg elmaradt a régi helyekről. S mintha a „nevelés” érvényesülne, Bíró, aki pedig kezdeményező volt, egyszer csak cserbenhagyta társát, nemcsak bozontját vágatta le, hanem a gúnyából is kibújt, otthagyta a műhelyt, rendésznek állt, és külseje nem emlékeztetett régi önmagára. Most már minden javítási szándék Simonra zúdult, s o furcsa módon, sokáig állta az ostromot, pedig még Bíró is kiabálva jött a műhelybe: — Hogyan tekered a nyakadra a sálat, te? Szégyent hozol rám, megátalkodott huligánt — S kacsintgatott a többieknek. — Az ilyent társadalmi bíróság elé kell állítani! Más fiúk nem Öltöztek ennvire feltűnően. Simon a munkára hajolt, nem szólt. Ha békén hagyiák. bizonyára csendben elhagvogatja a régit, de az állandó piszkálódás ráégett, mint puha agyagkorsóra a zománc, annál keményebbé tette. Néha végignézte csodálkozva Bírót — hogyan barátkozhatott ilyen fickóval? ö olykor még a kapunál is rákiabált Simonra: — Hajból van a sapkád, mi? Zsebre se tudod dugni a mancsodat, abban a „nadrágban”! Láttak már ilyen huligánt? Simon válaszolt néha dör- mögve a sokadalomban, de a műhelyben hallgatott, mint házába húzódott csiga. Egyszer név nélkül beszéltek róla a KISZ-gyűlésen, mire eljöttek a sólyáról, távoli műhelyekből; milyen fickó ez a Simon, akiről Bíró szónokolt a minap? Simon a gépe mögé húzódott és pirosodott a füle. A szálló féllábú gondnoka — különben elhízott öregember — így beszélt Simonról az érdeklődő KlSZ-vezetők- nek: — Rendes gyerek. Nem korcsmázik, nyaggatja itthon a magnót, olvas, nézi a televíziót. S hallgat — hétszám. A családjáról nem beszél, magam Is azt hittem kérem, árva gyerek ... De nem, vidéken él az anyja, annak néha ír. Az apja egyszer kereste itt — mert elváltak az öregek —, de a fiú elbújt előle. Tagja a szállóbizottságnak ... egyszer megfékezett egy részeg lakót. Mást nem tudok róla... Az a Bíró majdnem elrontotta, mikor még itt lakott vele. Elmentek a kiszesek. Üj szerszámkiadó jött az Ifjúsági Műhelybe, valamilyen Ági, vékony, csitri lány, barna haját feltornyozta, tán hogy magasabbnak lássák. Az egyetemen előjegyezték: egy évig akar itt dolgozni. Hírlik — az apja azelőtt ebben a gyárban dolgozott. Az első napokban szívesen könyököltek a fiúk a kiadó-ablakban, ki akarták tapasztalni, miféle a lány? Jól állt neki a kék köpeny. A kiszesekkel összetegeződött, hanem azért komázni nem lehetett vele. Idekapott még Bíró rendész is, hivatalból akadékoskodott a raktárban. A lány eltessékelte, amikor harmadszor kopogtatott. Simon nem ment az ablakhoz. — Magának nem kell semmi? — Köszönöm ... nem. Ennyi volt az egész. Tulajdonképpen egymásra se néztek. De Ági rendreutasftotta a fiúkat, ha a régi hangon macerálni próbálták Simont. Szóval — így állunk? Nem akarták elhinni, hogy csak itt találkoztak. Aztán meglátták egyszer, munka után együtt mentek a könyvtárba. De nem is beszéltek egymással. Persze — Simon hogyan udvarolna, hiszen majdnem néma, mint a hal. Valami rendezvényt hirdettek, klasszikus zeneestet. A műhelyből nem készült senki. Mégis benéztek a fiúk, mint minden szombaton, hiszen később tánc lesz — s ott látták a szünetben Simont meg Ágit... A lányon estélyi ruha, Simonon meg új kék öltöny, haját borbély hozhatta rendbe ... elmerülten beszélgettek. Másnap kérdezgették őket, egyik se válaszolt. Eny- nyiben maradt volna, hanem a rendész — a póruljárt Bíró — rájuk szólt a kifelé áramlók előtt, amint a buszhoz tartottak. Ilyen dühösnek még senki sem látta Simont. Nekiment volna volt cimborájának, de a lány erélyesen megfogta a karját. S ő válaszolt helyette is, csak úgy szikrázott a szava. A fiúk 'esték a műhelyben másnap: biztosra vették, még történik valami. A MŰHELYBEN villogott a hideg fény, a tüsszögtétő köd eltakarta a sólyát... A portán idegesen csengetett a rendészek telefonja. Bíró vette fel. Ismerősnek találta az Izgatott női hangot. — Rendészet? Véletlenül megtudtam, ma Btven kiló sárgarezet visznek ki a gyárból, műszakváltáskor... Többet nem mondhatok. — S amott megszakították a beszélgetést, Bíró hiába hallózott Azonnal erősítést kért és kapott a szigorú motozáshoz, a kimenő járműveket bogarászva átvizsgálták. Éppen lejárt a műszak, jöttek az emberek. S megtorlódtak a kapunál, mint gáttal elrekesz- tett folyam. Sorba kellett állni. Egyik méltatlankodott, másik megértőén dörmögött: „bizony előfordul még lopás!” Akadt kontrázó' );a szegény embert macerálják, akinek sietni kéne a vonathoz!” A gyár fúvószenekara kö- zelgett, sötét egyenruhában, a botos mögött valaki megfújta tréfásan a trombitát, hogy: utat! Bíró maga rendelkezett, sürgette kifelé a zenészeket. Meglátta már, Ági és Simon ért eléje, a vaskorláthoz szorulva. A fiú ölelte védőn a lányt. Felemelte a hangját, úgy fordult Simonhoz a rendész: — Ugye, te rézalkatrészeken dolgozol? Mi van abban a kitömött táskában, mutasd csak! — S Bíró bámulta a vastag könyveket, majd a megváltozott külsejű fiút. Most idegennek érezte ő Is, mint az őt Hátul sürgetőztek, motorok, álltak le, biciklisek torlódtak. — Mi lesz már, frissebben keresődjenek! Elhül otthon a leves I A pár egymást nézte, a lány mosolygott Bíró szónokolt: — Kis türelmet! Figyelmeztettek bennünket, hogy ma műszakváltáskor ötven kilósárgarezet visznek ki a gyárból, azt keressük! — Kiszámított fordulattal Ágihoz fordult. — Maga szólt? A lány azonnal bólintott. — Igen... én telefonáltam S az ötven kiló rezet már ki vitték. — Micsoda? Ne tréfáljon, mert... Furcsa csend zuhant a gyárkapuhoz. Közelebb nyomultak az emberek. Ági kifelé mutatott, öriásl szöcskékhez hasonlító daruk árnyékában, az úton vonultak a zenészek, réztrombitával a nyakukban. A várakozók egyszeriben megértették a tréfát. Gátja- szakadt nevetés hullámzott — Talpraesett lány ez! Ml a neve? Megfizetett a mace- rálásért! — ötven réztrombita... Haha! Biró hápogott. Nevettek a többi rendészek is, félreszorították már őket a kifelé áramló emberek. — Mutassák a táskát... Mutatták. — Kivittek a gyárból ötven kiló sárgarezet! Haha... KÉNYSZEREDFTTFN nevetett Bíró Is, mintha benne lenne a tréfában. S nézte meredten, hogy a kapun kívül Ági belekarolt Simonba, úgy mentek a Kultúrház fe-
