Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
IPOfl. március 27, vasárnap NÓGRAn o Tatjana Taszsz A TÁVIRAT TERMETES szőke férfi nyitott a szobámba. Allahegyén kis gödröcske látszott. Kissé zavartan, meggörnyedve lépett be az ajtón, mintha restellne, hogy ilyen magasra nőtt. — Igyekszem a lehető legkevesebb idejét elrabolni — mondta. Aztán gondolataiba révedt, * olyan sokáig ült szótlanul, végre felocsúdott, bocsánat- kérőén nézett rám, s elkezdte, amit mondani akart: — Egy évvel ezelőtt halt meg az apám. Régóta nem együtt laktunk, még diákkoromban megnősültem és a feleségemhez költözködtem. Mikor meghalt az anyám, apám egyedül maradt a kis lakásban. Ö nagyszerű ember volt: végtelenül rendszerető, okos, jólelkű. Nagyon szerettük egymást, olyan meghitt viszony volt köztünk, amilyen csak testi-lelki jóbarátok között alakulhat ki: nem volt titkunk egymás előtt. Nincs rá szó, milyen fájdalmas volt az elvesztése. Látogatóm hangja megremegett. — És képzelje el. néhány nappal ezelőtt telefonált nekem az a mérnök, aki apám volt lakásában lakik — folytatta. — Azért hívott, mert egy levél jött apám nevére. Néhány pillanatig úgy tűnt, mintha még élne ő, de aztán a keserű feleszmélés következett, s arra gondoltam, hogy valamelyik barátjához nem jutott el a halálhír .,. „Tulajdonképpen ez nem is levél — mondta kissé zavartan a telefonba a mérnök hanem értesítés arról, hogy a táviratot, amelyet az édesapja küldött, nem kézbesítették. mert a címzett nem lakik a megjelölt helyen.” — Szépen dolgozik a mi távíróhivatalunk is — fakadtam ki. — Eltelt egy esztendő, mire rászánták magukat, hogy értesítést küldjenek.,. Kinek volt címezve a távirat? „Azt itt nem írják — válaszolta a mérnök még zavar- tabb hangon. —- Annyit meg lehet állapítani belőle, hogy nem egy évvel ezelőtt, hanem csak tegnap adták fel.” — Azonnal ott leszek — mondtam. — Hosszan forgattam a kezemben az értesítőblankettát. Rajta apám neve, pontos lakcíme ... Miféle távirat lenne ez? Ki írta alá egy halott nevét? Es miért? Elrohantam a távírdába. Fiatal, komolykodó szépség ült az ablak mögött. / „KI a feladó?” — kérdezte vissza hűvösen a lány. — Az apám. „Akkor jöjjön el az édesapja. Idegeneknek nem adunk ilyen természetű felvilágosításokat,” — De az apám már egy éve halott... „Ne tegyen bolonddá, kérem — válaszolta a szépség még klmértebb hangon. — Egy halott nem küld táviratot. Itt pedig világosan megállapítható: tegnap, 15 óra harminckor adták fel.” Jó időbe telt, amíg végre megértette a lány. hogy mi történt. Megegyeztünk, hogy beszél a főnökével, s aztán felhív a munkahelyemen. Másnap délelőtt csengett a telefon. „táviratot kézbesítettük a címzettnek — hallottam az ismerős hideg hangot. Kiderült, hogy a házszámot rosz- szul továbbította a felvevőhivatal. De most már minden rendben van.” — Hogy-hogy „minden rendben van”? — kiáltottam a telefonba. - Feltétlenül tudnom kell, mi van a táviratban és kinek kézbesítették. Hiszen már elmondtam magának, hogy... „Tulajdonképpen nincs abban semmi különös — válaszolta a hölgy kissé felengedve. — Csak egy telefonszám áll benne és az a kérés, hogy a címzett hívja fel ezt a számot. Ennyi az egész.” — Egy ideig habozott a lány, de aztán mégis felolvasta az egész táviratot. Apám neve volt aláírva, s a címzett egy bizonyos Jurcsenko, aki Moszkvában, a Jakimankán lakik. — A telefonszámból rájöttem, hogy a távirat feladója az Ukrajna Szállóban lakik. Telefonáltam neki. Senki sem vette fel a kagylót. Akkor elhatároztam, hogy azonnal elmegyek a Ja- kimankára. ÓDON MOSZKVAI HÁZ SZERETNÉM MEGTUDNI, kinek volt címezve ez a távirat? — mondtam neki. az egykori „városi” lakások kiszolgált épülete előtt álltam. Szemüveges öregember nyitott ajtót. — Jurcsenko elvtárs itthon van? — kérdeztem, s közben úgy éreztem, szétfeszít a düh. Most megmutatom neki — gondoltam magamban. — Micsoda aljasság: egy becsülettel meghalt ember nevét felhasználni ki tudja, milyen szennyes ügyhöz ... „Itthon van — felelte az öreg. — Tessék egyenesen a konyhába menni. Jevgenyija Alekszandrovna! — kiáltotta. — Magához jöttek!” — Eltes, őszhajú, telt asz- szony állt a tágas konyhában, a tűzhely mellett. Arca szelídnek, komolynak látszott, szemében lágyság fénylett, szinte átsugárzott rajta a bizalomteljes, tiszta lélek. Zavartan, de csöppnyi csodálkozás nélkül nézett rám, s én ebből azonnal megértettem, hogy ez az ismeretlen asszony valahonnan Ismer engem. *— Jurcsenko elvtársnő? — kérdeztem határozatlanul. „Igen, én vagyok az — mondta az asszony kellemes, lágy hangon. — De he álljunk a konyhában... Menjünk a szobámba.” — Régimódi, lakájos bútorokkal volt berendezve a szoba. A falakon metszetek és sok fénykép függött rámában. Egy nagy karosszékbe ültem, az ablak mellett. Az asszony rámnézett. Szeme most figyelmesnek és szomorkásnak tűnt. S megint csak éreztem a tekintetéből, hogy ismer engem. — ön kapott egy táviratot, amelyet megboldogult apám nevében küldött valaki — mondtam. — Véletlenül jutott a tudomásomra. Ki tette ezt? Milyen jogon? „Igen *— felelte csendesen az asszony. — Nemsokára egy éve lesz, hogy meghalt az édesapja. Megértem magát, természetesen... — Lesütötte a szemét. — Zavartnak éreztem magam. Szótlanul ültem. Néztem a szemközti falon függő egyik fényképet: egy mászókában álló, aprócska főkötős gyerek nagy őzike szemekkel néz az objektívbe. Mellette egy másik, mogyorófarámával keretezett felvételt pillantottam meg. Hosszan, alaposan szemügyre vettem és összerezzentem : nálunk otthon ugyanilyen fénykép volt a falon! Apámat mutatta a kép és Nyikolaj Ivanovicsot, régi jóbarátját, akit én még gyermekkoromból ismertem. Emlékszem, Kolja bácsinak szólítottam mindig. Mind a ketten fiatalok, vidámak voltak a képen. — Szent Isten! — szólaltam meg. — Honnan van önnek ez a fényképe? — Nyikolaj Ivanovicstől kaptam ajándékba. Negyven évvel ezelőtt — felelte az asz- szony, s egy pillanatra elcsuklott a hangja.. — Nem olyan könnyű mindent megmagyaráznom önnek. Vissza kell pergetnem egész eddigi életemet, hogy megértsen ... JURE KASTELAN Győzelmi jelül E verset neked szánom. Csak neked. Két véres ütközet közt bontva zászlóm. Hogy büszke légy, s én méltó is legyek. Karom eléd a Virradatba tárom. Zúgok, örvények sodrán visz feléd Almaink kormányosa, a szabadság. Hé, napsugár, süsd füveink tövét! Kedvemet nyerges fellegek ragadják! Nemcsak a madár, a föld Is repül. Szárnya a bízvást teljesülő álom. Neked e verset. Győzelmi jelül. a . ii'í'aóavoa tarom. Dudás Kálmán fordítása Ture Kastelan neves dalmát költő. Mint prózaíró. műfordító •s esszéista is jelentős alkotólasztott ki Amor: Z senyét és Kolját. S mint az gyakran lenni szokott, mór el sem tudták képzelni, hogy valamikor nem kéz a kézben jártak, egymás nélkül telt az életük. Apám volt a legfőbb bizalmasuk, Egyszer lement a Volgára halászni. Ekkor történt a baj. A két szerelmes elhatározta, hogy elmemnek az operába. De Zsenyát reggeltől kezdve kínzó fogfájás gyötörte. Estére feldagadt az arca, tüzelt a láztól. Kendőt kötött rá. Otthon, kellett maradnia. Hogy értesítse a színháznál várakozó Nyikolájt, elküldte barátnőjét, Ljuszját. Nem tudni, hogy a fiú akarta-e mindenáron megnézni a Pique Damet, vagy Zsenya barátnője mutatott váratlan érdeklődést, de Kolja és LJusz- ja együtt ment be az operába. Aztán már minden úgy történt, ahogy a regényekben szokott. Zsenya — könnyek között — csalással vádolta Kolját, ő pedig a bizalmatlanságért tett szemrehányást... Az ártatlannak indult szóváltás veszekedéssé fajult. Apám hasztalan próbálta őket békít. getni, Közben Zsenya elutazott a városból. vakációra ment. Amikor visszatért, együtt látta Nyikolájt és hitszegő barátnőjét: a korzón sétáltak. Egy hónap sem telt belé, Zsenya bejelentette, hogy feleségül megy egy fiatal mérnökhöz, aki szakmai gyakorlatra érkezett a városba, s Moszkvába megy vele. Elutazása után hamarosan megnősült Nyikolaj Ivamovics is. Akkorra már apám is, 5 is elvégezte a főiskolát. Amikor mindezt elmondta, Jevgenyija Alekszandrovna, kis szünetet tartott. Néztem halovány arcának lágy vonásait, ősz haját, tisztára mosott. gondosan vasalt nagy- marnás kötényét, amelyet időnikint hosszan, elgondolkodva véglgsimított a térdén. Németh Árpád: Utca Aiekszandíiovna ismét kis szünetet tartott, révetegen nézett maga elé. ATTÓL A NAPTÓL — KI NEM CSINÁL KIS SZÜNETET tartott, aztán elkezdte élete sorolását. S minél tovább hallgattam, annál nagyobb izgalom fogott el. Láttam magam előtt a Volga-parti várost, ahol apám született, s láttam apámat és Kolja bácsit — fiatalon, vidáman, amilyennek a fénykép megőrizte őket. Ugyanabban az utcában, a Volga partján lakott Jevgenyija Alekszand- rovna is, akit abban az időben Zsenyának szólított az egész környék, ök hárman jóbarátok voltaik, együtt jártak színházba a kakasülőre, együtt csónakáztak... Ki tudja azt megmondani, mikor lopózik az ember szívébe a szerelem zsenge lomb susogását idéző mámoros, boldog zsongása? A három barát közül kettőt vábutaságofcat fiatal korában? Ki ne érezte volna az első szerelem varázsát? — folytatta elmerengve. — De aztán mindent elfelejt az ember, jön a felnőtt kor, az otthon, a gyerekek gondja... Itt lak. tam Moszkvában, dolgoztam, két gyerekem volt. Nekem már rég úgy tűnt, elfelejtettem szülővárosomat és mindent, amit ott éltem át. Csak nagyritkán, amikor párás, vízszagű, hűvös áramlat csapott meg hirtelen ablakomban, mint egykor az otthoni tájon, ilyenkor éreztem úgy, hogy homályos emlékekben enyésző nyugtalan izgalmat és boldogságot sodor felém a szél a Volgáról. & egyszeresek — fogta halkra a hangját — egyszeresek minden megváltozott. Mentem az utcán, s Nyikolájt pillantottam meg, amint éppen szemben jött velem. Tíz évig nem láttuk egymást. Mintha teljesen kicserélték volna: testesebb lett, a haja megritkult. Hétágra sütött a nap, de rajta sötét öltöny volt és barna cipő. És mégis: ez a pacuhán varrt, provincializmust árasztó öltöny, az a megritkult haj, az az ismerős bátortalanság, határozatlanság, amellyel átment az úttestén, mindez olyan vonzó volt nekem, annyi melegséget sugárzott szét bennem, hogy szinte a torkomban dobogott a szívem a boldogságtól. ö is azonnal észrevett engem. Ügy repültünk egymás felé, mint a hazai fészekre vágyó madár, — Jevgenyija kezdve az egész életem megváltozott, — folytatta. — Látszatra minden úgy ment, mint eddig: gondoztam, neveltem a gyerekeket, elláttam a férjemet, aki gyomorfekéllyel betegeskedett. dolgozni jártam, könyveket olvastam... De valahol belül egy másik asszony élt benem: boldog és mégis boldogtalan, telve nyugtalansággal, szüntelen várakozással. Mindig vártam, mikor jön Nyikoláj. Moszkvába kiküldetésbe. Rendszerint az ön édesapjánál szállt meg.' Akkor még élt az ön édesanyja is, Nyikolaj mindig értesített az érkezéséről: telefonált a munkahelyemre, vagy lapot küldött hozzánk a lakásra. Megállapodtunk, hogy minden esetben az ön édesapjának a nevét használja. így biztonságosabb volt. Tudom, maga bizonyára elítél engem... De az édesapja nem ítélt el bennünket Nyikolajnak három gyermeke volt nekem kettő. Szegény örökké betegeskedő férjemnek is szüksége volt a gondoskodásomra. Köztem és Nyikoláj között már más életek követeltek jogot maguknak. Néha egész esztendő is eltelt, hogy nem láttuk egymást. De el tudtam volna-e felejteni őt? Hiszen, ha el is veszti az ember a fél karját el tudná felejteni, hogy volt valamikor? Sorsom megtanította vélem, mi a szerelem: boldogság és keserűség, remény és reménytelenség, szüntelen — mint a szomjúság — és kiapadhatatlan igyekezet mindent megosztani vele, mindent közösen átélni... Mindent tudtam Nyikolaj életéről, munkájáról, tervrajzairól, tervezeteiről, örömeiről és bánatairól; ismertem min. den könyvet, amelyet ő elolvasott; tudtam minden egyes új szót, amelyet gyermekei kiejtettek... Jártam a Tre- tyakov-képtárba, hogy újra és újra végignézzem azokat a festményeket, amelyeket 5 kedvel, többször is megnéztem azokat a filmeket, amelyeket együtt láttunk. A kettőnket elválasztó világ mégsem volt könyörtelen: a muzsika hangja, a versek egy- egy sora, a mezők illata elhozta hozzánk egymás leheletét. .. — Újból végigsimította térdén a kötényt. — Telt az idő, gyerekeink felnövekedtek, mi meg megöregedtünk. Én közben eltemettem a férjemet. Nyikolajnak is, meg nekem is már unokáink vannak. És mégis... Lehet, hogy kinevet bennünket, de mi ugyanazok maradtunk egymás számára, mint voltunk. Akárcsak évekkel ezelőtt, most Is el-eljön Moszkvába, s ml ülünk egymás mellett, két öreg ember, és végnélkül sorolunk egymásnak mindent, ami csak történt körülöttünk, amióta nem találkoztunk. S úgy tűnik, hogy ugyanolyan fiatalok vagyunk, mint egykor régen. Mi választhat szét bennünket? Ha csak nem a sír. De én úgy érzem, onnan is felkelek, ha 6 hív, ha szüksége lesz rám. ELFORDÍTOTTA a fejét, s kinézett az ablakon. Nem tudtam, mit mondjak neki. Visszaidéztem emlékeimbe Kolja bácsit, ősz haját, testes alakját, szolid arcát, amely mindig olyan közelinek, megnyerőnek tűnt nekem. Amikor Moszkvába jött. rendszerint nálunk szállt meg, s ilyenkor mindig hozott nekünk füstölt voblát, amelyet anyám annyira szeretett. Ezeken a napokon velünk együtt ebédelt Kolja bácsi is. Borospálinkát iszogattak apámmal, csakúgy piroslott tőle az arcuk, s csendes-kettesben régi Volga-kömyéki dalokat énekeltek... Még gyerekkoromból jól emlékszem rá, ismertem egész életét, de lám, nem ismertem teljesen. És apám, aki — úgy éreztem — nem hallgatott él semmit előttem, hűséggel őrizte barátja titkát. — És most megint itt van Moszkvában, — szólalt meg ismét Jevgenyija Alekszandrovna, s melegség áradt a hangjából. — Itthon nincs telefonom, így hát táviratot küldött, hogy én. hívjam fel ót. S mint ahogy mindig szokta, legjobb barátja nevét írta a távirat alá. — Jevgenyija Alekszandrovna rámemelte tekintetét. — Látja, nekünk kettőnknek élő maradt az édesapja, — mondta szelíden. — Mikor jön ide Nyikolaj Ivanovics? — kérdeztem, de magiam sem tudtam, miért. — Ma, ha vége a megbeszélésnek a központban, — válaszolta csendesen, s hirtelen olyan tiszta, fénylő lett a szeme, mintha könnyekkel telt volna meg. S EZEN A MEGVISELT arcon váratlanul a régi Zsenya dacos elevenséggel, reménnyel, fiatalos izgalommal telt vonásait fedeztem fel. Ezek a vonások hirtelen törtek elő, mint felhő mögül a fénysugár, de a pillanat tört része alatt is megragadtam őket, hogy örökre emlékeimbe véssem. Milyen hatalmas ereje van ennek a mély, önzetlen, gyöt- relmes szerelemnek, amely olyan tiszta, mint a hegyi forrás? És bizonyos, hogy amíg ez a forrás csobog, éltető vizével táplálja az ember szívét. És ez a szív messzehangzóan dobog, és nincs felette hatalma sem az időnek, sem az öregségnek, sem a kitartó, hosszú távoliét magányának, (Fordította: Szathmári Gábor)
