Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-27 / 73. szám
1966. március 27. vasárnap WÖGH ÄT5 7 Élménr§zeríisé^ a ncpmííveléibeii Rivalizálás helyett közös gondjaink megoldásáért Hozzászólás az úgynevezett „Palócíöld-vitához” A körülbelül nyolc évvel ezelőtt kialakult és lényegében azóta is változatlanul hagyott népművelési formák elsősorban a felszabadulás első éveinek közéleti gyakorlatából vették mintáikat. Emlékezzünk csak: a negyvenes évek .második felében teljes élményt jelentett számunkra, ha leültünk egy székre, és az előadó addig nem hallott igazságokat mondott el. Évek haladtával azonban az axiómák közvetlen deklarálása egyrészt azért nem jelentett maradéktalan élményt, mert már ismertek voltak előttünk; másrészt viszont a szocialista építés az alapelvek egyre újabb és újabb összetettebb oldalait, rétegeit tárta föl, melyeket ugyan előadásban elemezni lehet, de csupán hallás útján megérteni már kevésbé! Mindezek alapja az élmény iránti vágy. Az ember egész életében élményeket keres vagy vár: a munka, a szerelem, a szórakozás, a tanulás — lényegében mind-mind élménygyűjtés. S ki-ki a maga érdeklődési körének, műveltségének megfelelő szinten találja meg. Ebből a szempontból egy tizenkétéves gyerek lepkegyűjtése és egy Nóbel- díjas tudós kutatása ugyanazon célt szolgálja. Ezt a régi felismerést próbálják a gyakorlatban hasznosítani azok a népművelők, akik az utóbbi években szorgalmazzák a különböző klubok és körök munkáját saját működési területükön. • Az ideális klubélet feltételeit rendkívül könnyű meghatározni — elméletben. Nem kell mást tennünk, mint a klubok őshazájából, Angliából venni pár példát. Persze nem a Főbelövendők klubját, hanem a szintén írói fantáziában megszületett, de a valóságot bizonyos áttételeken keresztül jól tükröző Pick- wick-klubot. A jó Pickwick úr és társai mindig új és új ismereteket akarnak szerezni, minek következtében társadalmi ferdeségekkel, igazságtalanságokkal találják szemben magukat, s morálisan helyes fellépésük több-kevesebb eredménnyel jár. Az anyagi, tárgyi feltételek meghatározása ismét rendkívül egyszerű. Nézzük meg a budapesti Fészek vagy Eg- ressy klubot: Egymástól szeparált, vagy szeparálható, kényelmesen berendezett helyiségek, ahol a sakkozókat nem zavarják a vitázgatók, azokat pedig a fiimezők és a többi. Aki akar, megvacsorázhat, más csak egy pohár sört iszik, vagy szendvicset fogyaszt. Fontos a kényelem, az otthonosság megteremtése, hogy az emberek fesztelenül elengedhessék magukat, ugyanakkor társadalmi életet éljenek, és hódolhassanak szenvedélyüknek. Nógrádban ma még mindez majdnem kizárólag spekulatív fikció, hiszen ilyen értelemben alig pár klubot találunk a megye területén, de jó tudnunk, hogy a fentemlített klubok azért is sikeresek, mert az emberek ilyen igényeit is kielégítik. Jó tudnunk és állandóan arra törekednünk, hogy — a lehetőséghez mérten — fokozatosan ebbe az irányba haladjunk. A különböző klubok és művészbarát, könyvbarát stb. körök sikeres működésének másik „titka” a bevezetőben már említett élményszerzési vágy kielégítése. Az otthonosság megteremtése elsősorban pénz kérdése —■ a helyes, változatos, megkapó tartalmi munka kifejlesztése azonban főként a népművelő ötletességén, em- I berismeretén, tájékozottságán I múlik! Pénzhiányra panasz- 1 kodhatunk, de a népművelésnek ezt a gyakorlatát nem odázhatjuk! S itt szabad legyen megemlíteni a három ember kezdeményezéséből született Művészeti Fórumot Salgótarjánban, amelyik minden második pénteken lép elő új műsorral a TIT-ben, s a látogatottság egyre nő, lassan a terem kicsi volta lesz a probléma. Talán nem tévedünk, ha a siker okát a következőkben látjuk: 1. A program mindig változatos: rendszerint bemutatnak egy festőt vagy iparművészt; s mivel a kiállított tárgyak fölött nemigen alakulna ki vita, lehetőleg helyi írogató emberek munkáiból is felolvasnak; ugyanakkor sohasem hiányzik néhány zene és énekszám, s a végén kisfilm. 2. A bemutatott munkák „gazdái” mindig jelen vannak, s a rendezők néhány kérdéssel szóra bírják őket. amiből — volt már rá példa — bővebb beszélgetés vagy vita is kialakulhat, de ha nem, a közönségnek akkor is megmaradt a közvetlen találkozás és a kérdezés lehetőségének élménye ... (Ügy tűnik, hogy ezeknek a Fórum-műsoroknak éppen ez a fő vonzása — pl: vitánál jelen lenni, melyen ha akarok, részt veszek, ha akarok nem. de mindenesetre hallottam, láttam valamit.) 2. Egy iparművész bemutatására az egyik rendező félórás előadással készült. Társai lebeszélték erről a tervéről. Majdnem bizonyos, hogy a hosszú dikció leterhelte volna a műsort, mert nem lett volna színvonalasabb, mint a tévében, rádióban, sajtóban közzétett hasonló tárgyú is - mertetések, és újat sem tudott volna adni. Hiszen pontosan arról van szó, hogy a közönség eddigi ismereteit a műsorokban aktívan felhasználják! Mégpedig olyan értelemben, hogy azokat motiválják, mélyítik, gazdagítják. A közönség nern érzi kényelmetlenül magát, mert érti, miről van szó, Armando López Salinas ahhoz a fiatal spanyol írónemzedékhez tartozik, mely már nem elégszik meg a társadalmi visszásságok puszta ábrázolásával, nem a jómódú polgárság életformájának bemutatásával bírálja Franco „reprezentatív demokráciáját”, hanem a valóság gyökereit Keresi ; munkásságukat szociológiai realizmusnak szokták nevezni, mert valóságábrázolásukban szociológiai kutatásaik eredményét is felhasználják, regényeikben is igyekeznek tényszerűek maradni, s azon fáradoznak, hogy „helyzetképeik” a maguk mozgásában jelenjenek meg, törekvésük, hogy a társadalmi mozgás, a fejlődés szemszögéből vizsgálják a problémákat López Salinas a polgárháború igazi veszteseinek életét ábrázolja, elsősorban nem is a bebörtönzöttekét, hősei nem kiválasztott emberek, kivételes jellemek — összességükben a tömegeket jelenítik meg. A polgárháború utolsó napjaiban szegődünk nyomukba, s elkísérjük őket az ötvenes évek első tiltakozó megmozdulásáig. C. J. Cela „Méhkas” című regénye óta gyakran alkalmazott technika a mozaik-kép- szerűség a spanyol irodalomban; López Salinas regénye is ezt a szerkezeti formát követi, szinte hősnélküli regénynek mondhatjuk. Az egymástól látszólag különálló, egymást váltogató, keresztszövénem unatkozik, mert nem ismétlik el előtte, amit már úgy is tud — hanem rögzíti, alkalmazni próbálgatja ismereteit. S ki állíthatná, hogy ez nem ismeretek terjesztése, még a fogalom hagyományos értelmében sem, persze, nem hagyományos módszerekkel — de hiszen talán éppen ez sikerének titka: újat adott, tehát élményt adott! A példa persze mindig sántít, ezért marad példa: az érsekvadkerti, kállói stb. művelődési otthon igazgatója alkalomadtán az orrunk alá fogja dörgölni: „Jó-jó, ez megy Tarjánban! De honnan vegyek én festőt, vagy költőt?” Mit lehet erre felelni? Mindenekelőtt azt, hogy „Igaza van, de!...” És itt — a szokástól eltérően — a de szón van a kisebb hangsúly; csupán annyi, hogy minden népművelő a saját működési területén kutassa a lehetőséget. (Nemrégiben megkérdeztünk egy igazgatót: tudja-e, hogy a községben ki szeret rádióval bíbelődni, fát farigcsálni, más valamivel barkácsolni? Melyik gyerek irkái verseket, és melvik akar judó-bajnok lenni? — Nem tudta ...) Másodszor azt lehet felel ni, hogy a tarjáni Művészeti Fórum eddigi gyakorlatából egy tanulság föltétlenül levonható: A direkt népművelési feladatok (ismeretterjesztés például) indirekt módszerekkel is elérhetők. És így gyakran nagyobb a közönség, nagyobb a hatásfok. Köztudott dolog, hogy a népművelő ma akkor végez jó munkát, ha bizonyos mennyiségű előadást egy évre előre leköt. A tapasztalat azt igazolja, hogy ez nem mindig jelent előrehaladást. E követelmény megváltoztatásának igényével fellépni azonban addig nem célszerű, amíg a gyakorlatban meg nem mutatjuk, hogy mit ajánlunk helyette. sű szálakból bontakozik ki a mai Spanyolországról szóló tudósítás. Az „Évről évre” — akárcsak Salabert „Belső száműzetés” vagy Ferres „A legyőzöttek” című regénye — nem jelenhetett meg Spanyol- országban, s ha nem is ez a tény jelenti számunkra az érdekességet, mindenesetre érthetőbbé teszi sikerét, illetve sikerüket világszerte. López Salinas eddig ismeretlen színekkel festi meg a madridi munkásembereket, gondokkal teli életüket, apró örömeiket, vágyaikat, szerelmüket, s nem utolsó sorban a közönséghez kapcsolódó, egyéni létükben végbemenő fejlődést. Rokonszenvet kelt olvasóiban a szereplők iránt; sajnáljuk, szánjuk vagy pártfogásunkba vesszük őket, mert mindannyian kisemmizettek, megnyomorítottak; még az a falangista is, aki a saját bőrén kénytelen megtanulni, mennyit ér a „hűsége” a rendszer urainak szemében; az áldozatok számát szaporítják még azok a huligánok is, akik a jobb falatokért, a rövid ideig tartó, bizonytalan jólétért lopnak, feketéznek — szánalmasak, hiszen ha nem akarnak a többiekhez hasonlóan nyomorogni, más választásuk nincsen. Fojtogató légkör ül a munkáskerületeken, az elfojtott kiáltás gombócként tömi el a torkokat, az ökölbe szorult kezek csak ritkán nyílnak simogatásra, ahogy ritka a fiatalok tánE zeík a sorok nem lépnek fel az átgondoltságnak azzal az igényével, amely a nézeteket elvekké, a megállapításokat rendszerré kovácsolja. Reflexiók csupán a fölmerült problémákról, nem nélkülözik azonban a tisztázó szándékot, a dolgokat helyükre kívánó törekvést. Igaza van dr. Belitzky Jánosnak: a megye szellemi életéről folyó vita most valóban a Palócföld körül csúcsosodott ki. Mindez szerencsés is, meg nem is. Szerencsés, mert így a Palócföld akarva-akaratlan a nógrádi szellemi élet fókuszába került, s talán egy ilyenfajta vita is -hozzájárul, hogy ez a feltételezett helyzet egyszer valósággá váljon. Nem szerencsés azonban, hogy így a Palócföld-problé- mához hozzátapadnak olyan kérdések is, amelyek — véleményem szerint — nem igen befolyásolták a kiadvány sorsát és színvonalát Kezdjük mindjárt a légi és új megyeszékhely szembenállásával. Barna Tibor ilyen vonatkozásban is nagyon józan szemléletű cikksorozatában újra előkerült, azóta megint annyit beszélnek róla, hogy már-már a kétoldali lelkiis- meretfurdalásra emlékeztet. Ki tagadná, hogy volt és lehet is ilyenféle ellentét! Jelentkezhetett az élet számtalan területén, de nem hiszem, hogy a Palócföldet érintette volna valaha is. Kezdettől fogva ott álltam körülötte — hol egészen közel, hol meg távolabb, de soha sem találkoztam olyannal, aki kétségbevonta volna a Palócföld salgótarjáni illetékességét. Nem vettem észre sohasem, hogy valaki is azért tagadta meg a közreműködést, mert. a lapot Salgótarjánban szerkesztik. Hogy a gyarmatiak mégis elkedvetlenedtek, azt épp úgy okozhatták azok a bizonyos „személyi vonatkozások” az emlegetett klikke- sedés, mint a salgótarjániak széthullását. Senki sem tagadta a rész-szél az egészet, az egy-két vezérkedő miatt Salgótarjánt! Megint más kérdés, hogy többekben felmerült, itt Bacos öröme is a hétköznapok robotja közepette. A néma, bizonytalan várakozásnak vannak hajótöröttjei, de vannak hősei is. Nevüket nem őrzi meg a történelem, sor sukról aligha értesül más, mint közvetlen hozzátartozójuk, de ott vannak mindenütt, s a szertefoszlott remények múltán ismét van erejük, hogy tovább adjanak egy röpcédulát, jelszavakat fessenek a falakra. Ezeknek a névtelen és ismeretlen hősöknek igen nagy szerep jutott. amikor a fasiszták háborús vereségét követő nagy kiábrándulás és csalódás bénultságából végre ébredezni kezdtek az emberek, s felismerve. hogy idegen segítségre nem számíthatnak, tiltakozó mozgalomban fogtak össze. Üjra megérezték, micsoda erő feszül karjukban, s ez a felismerés volt talán a legjelentősebb élményük a polgárháború leverése óta. Salinas ezt a felismerést. s a belőle következő parancsoló szükségességet így fogalmazza meg regénye 'régén: a mai Spanyolország — mondja — a madridi bér- kaszárnyákhoz hasonlóan „piszkos és csúnya. De rendbe lehet tenni. Meg kell változtatni mindent, le kell verni csákánnyal a tégla vöröséig.”. A könyvet Békéssy Gábor fordította. (Kossuth Könyvkiadó.) H. Gy. lassagyarmatan is, egy átfogóbb, északmagyarországi vállalkozás gondolata, éppen az országos súly, a rangosabb „felületek” érdekében — csakúgy, mint a megye képzőművészeinél. Ezen azonban érdemes elgondoLkodni még ma is, még akkor is, ha egy ilyen valóban palócföldi folyóiratban Nógrád megye csak „bedolgozóvá” válna, ahogy például a viszonylag eleven szellemi életű Szombathely^ szállít Pécsnek és Győrnek, ahogy Debrecen vagy Pécs „felületeket kap” Budapesten. A vitának vannak bizonyos történelmi vonatkozásai is. de ezek megközelítésmódja sem mindig kedvez a Palócföld ügyének. Dr. Belitzky János könnyed oldalvágása is legutóbb inkább ártott. mint használt ebben a tekintetben. Ö még azt is elvitatná Balassagyarmattól, amije van: a múltját. Tanácsosabb tehát, ha a jelenségeket a tér és idő viszonylataiban nézzük, a maguk történetiségében, mert különben Győr elvitathatja Soprontól a történelmi Két- frankost. Szolnok Jászberénytől a Lehel kürtjét s Szombathely a kőszegiektől Juri- sichot stb. stb. Azzal azonban valóban egyet kell értenünk, hogy a szocializmus fejlődési tendenciái előbb-utóbb megemelik a vidék kulturális jelentőségét s ha ügyesen nyergel- jük meg a szocializmus teremtette lehetőségeket, a Faló cf öld is kiemelkedhet az országos észrevett enségből. Rátérve most már a szorosan vett Pál ócföl d-problé- mákra: sokat vitatott kérdés a kiadvány színvonala. Tóth Elemérnek igaza van: sokan valóban hajlamosak lebecsülni mindent, ami nem pesti. Másutt viszont arra figyelmeztet, hogy a lebecsülő — sznob magatartás mellett a Palócföld egyes művei, sőt számai szintén okai bizonyos fenntartásoknak, ellenérzéseknek. Az utóbbi esetben tehát már nem lekezelésről, idegenkedésről van szó, hanem jogos igényességről. A Palócföld útját — a feltételezett helyes és szigorú szerkesztési elvek mellett is — gyakori megalkuvások szegélyezik. Kimutathatók ezek a nógrádiak és az elszármazottak esetében egyaránt. Ha jó! emlékszem, Csuíkly László utasította vissza az olyanféle gyanúsítgatásokat, melyek szerint az elszármazottak már publikált vagy gyengébb alkotásaikat adnák át a Palócföldnek. Hát ha valaki csak egy kicsit is figyelemmel kíséri irodalmi életünket, a művek megjelenését, a költők színvonalát, nem igen fogadhatja el Csukly László a*'oi Ag-iáját. V éleményem szerint nemcsak az olvasók soraiban figyelhető meg a Palócföld iránti lebecsülés, hanem esetenként az elszármazottaknál, sőt a megyében élő íróembereik egyikénél-má- sikánál is. Az országos szinten dolgozó írókkal kapcsolatban a jubiláló Mikszáth Kálmán jut az eszembe, aki a megyéje iránti megbecsülésből állva fogadta a nógrádi követeket és külön szólt szeretett megyéjéhez. A velük együtt élő alkotókról azonban sokkal többet kellene beszélnünk. A Palócföld színvonala azok magatartásának is függvénye, akik folyton azt hangoztatják: „Inkább sehol, mint Itt!” Akik nem akarnak „helyi nagyságok” lenni, akik keserű fölénnyel mondogatják: „Nincs nevetségesebb. mint egy vidéki költő”. Mit kellene tenni megyénkben azért, hogy így alakuljon a mondás: „Inkább itt, mint sehol?” Mindenekelőtt sokkal szervesebbé kellene tenni a megye szellemi életét. Szervességen azt értem, hogy legyen a légkör alkotásokra ösztönző, s legyen hatásuk, visszhangjuk az alkotásoknak. Kicsit szkeptikusain olvastam azokat a sorokat, melyek szerint „a Nógrádból tudjuk meg, hogy mi is történt abban az évben, ami irodalmilag, képzőművé- szetileg és tudományosan előremutató, megyénket jellemző sajátosság és eredmény.” Hasonlóképpen nagyon is derülátónak vélem Molnár Pálnak azokat a sorait, amelyekben arról beszél, hogy milyen „élénk érdeklődést” váltottak ki a Múzeumi füzetekhez hasonló kulturális eredmények. Anélkül, hogy lebecsülném az eddigi eredményeket, a Nógrád utóbbi időben tapasztalható ilyen irányú tevékenységét, még mindig azt kell mondanom: nincs kellő visszhangja, megfelelő akusztikája megyénk szellemi jelenségeinek. Nézzünk csak egy kicsit körül: 1. Megyénk képzőművészeti kiállításai: — esetleg egy Pesten rendelt cikk, aztán végié. (Tagadhatatlan újabban a Nógrád már itthoni szerzőt is megbíz.) 2. A Palócföld egyes számai: — még jó, ha egy tartalmi ismertetés megjelenik róluk. 3. Múzeumi füzetek: — teljes visszhangtalanság. 4. Pedagógusok tanulmánygyűjteményei: — mintha meg sem jelentek volna. 5. Múzeumi kiállítások: — legfeljebb híradás. 6. Zenei megnyilvánulások: — tudósítás arról, kik szerepeltek. Persze ugyanígy vagyunk az országos jelenségekkel is. Csak ritkán vannak megyei lecsapódásaik. Az utóbbi időben azonban bíztató jeleknek lehetünk tanúi. Ezek bizonyára miunkára fognak ösztönözni, — ha látják, hogy a gondolat, a művészi megfogalmazás már hat is. A Palócföld számait átnézve azonnal szemünkbe tűnik a szerkesztés legsúlyosabb problémája: a helyi jellegű és altalános érdekű; a tudományos és szépirodalmi anyag megfelelő egyeztetése. A Palócföld nem kizárólagosan helyi hagyományokat ápoló kiadvány, mint a Vasi Szemle vagy a Soproni Szemle, de nem is annyira szépirodalmi jellegű, mint az Alföld vagy a Jelenkor. A kétfajta anyag összehozása tagadhatatlanul nehéz. Mégis a jelenlegi koncepció talán fenntartható, de a követelményekben sokkal következetesebbnek kellene lenni. Véleményem szerint a a szerkesztőbizottságnak olyanféle elveket lenne tanácsos követnie, melyek szerint: 1. a helyi hagyományokat feldolgozó írások feltétlenül haladják meg az önképzőkört szintet, (ebben az esetben ugyanis sok mindent ellensúlyoz a helyi vonzódás), 2. közérdekű témákkal foglalkozó tudományos művekre kötelező az országos szint. 3. a megyében élők szépirodalmi alkotásaiban a tehetség valamiféle meanyi 1 várnilása. 4. az elszármazottak nevükhöz méltó művekkel szerepeljenek. A z ilyenféle elvek érvényesítéséhez azonban tovább kell fejleszteni és bővíteni a kulturális élet megyei feltételeit. A megyei helytörténeti kutatások sürgetése például mindaddig illuzórikus, ameddig a megyei levéltár Budapesten van. A néprajzi, etnográfiai, régészeti munkálatok is mutatós játszadozások maradnak (néhány tiszteletreméltó szakembertől eltekintve), ha a múzeumok annyira befelé élnek, mint jelenleg. A művészeti és irodalmi élet számára bizonyára komoly lendítőerőt jelent majd az a Művész Klub, amelyről a Nógrád tudósított nemrég; a nyitás előtt álló kultúrpalota egészen bizonyos, hogy hangot ad a Palócföldnek is. Mindennél fontosabbak azonban a jelenlegi vitához hasonló eszmecserék. amelyekben lemérhető a gondolatok és felfogások hatása és életrevalósága. A kibernetika éppen mostanában bizonygatja azt a marxi igazságot, hogy ..visszakapcsolás”, tehát a gyakorlattal való szembesítés nélkül nincsen igazi művészet és tudomány, Dr. Szabó Károly Kunszabó Ferenc Armando Lópet Salina* ÉVRŐL ÉVRE
