Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
NÖGR AD 1968. február 6., vasárnap 8 POLGÄR ISTVÄN Ólomkatonák (Román György azonos című két festményéhez.) A negyedik offenzívát követően, amikor az usztasák minduntala- nul rátörtek a felszabadított falvainkra, megérett sekrestyésünkben is az elhatározás, hogy felcsap partizánnak. Előbb persze megtette a szükséges előkészületeket: út- lakelése éjszakáján megsütötte a pap utolsó kacsáját, hogy szép emlékkel hagyja el a már előzetesen meglépett Dávid tiszteletes házát, tarisznyájába süllyesztett egy egyházi könyvet, hogy unalmas óráiban legyen miből gyakorolnia magát az anyaszent- egyház szellemében, no meg hogy legyen cigarettapapírja is, és hajnal tájt aztán elindult a közeli partizán alakulathoz. — Hát téged mi szél hozott, te reakciós szimatoló?! — fogadták a sekrestyésünket a törzsnél. — Bizonyára égett talpad alatt a talaj az usztasák miatt, azért szöktél ide. — Az igazság szól belőletek, bevallom, csakugyan félek azoktól az istentelen ga- rázdálkodóktól, a szolgáiktól, az usztasáktól és a szakállas csetnikektől — vallotta be kereken a sekrestyés —, de ugyanakkor szeretem a mi Krisztusunknak tetsző partizán katonaságot — Ocsmányul hazudsz, te népszédítő! — vágták arcába a bajtársak, de azért befogadták kuktának a konyhára. Azóta ott komyikál, érzelmesen remegő hangon ríkat- ja a templomi énekeket krumplipucolás közben, gondozza a tüzet, végzi az egyéb konyhai teendőket Csupán azt veszi zokon, hogy a mieink, egy-egy város bevételekor, nem engedik meg neki, hogy ,,evakuálja” a templomokat — Hej, annak idején, e világot elöntő háború előtt, bezzeg volt bőven étel és ital — sóhajtott fel időnként a sekrestyés a konyhán, mire a főszakács: — Vennél inkább példát Jób- ról, isten alázatos szolgájáról ahelyett, hogy magad sorsára panaszkodsz; jobb lesz, ha megrakod és szítod azt a tüzet a kondér alatt és ügyelsz, nehogy kifusson a jó zsíros leves. — Nem tudom, megjön-e ma a faluból a mindennapi kenyerünk — sopánkodott tovább a sekrestyés. — Már elment érte a gondnok meg a szamara, délig csak megérkeznek a kenyérrel. Megkértem, ha egy mód van rá, legyen itt ebéd előtt. Megfértek egymással békességben, csupán egyben nem tudtak megegyezni: szent ál- lat-e a szamár, vagy sem. — A szamár szent négylábú, mert a mi Jézusunk szamáron vonult be Jeruzsálembe — állította a sekrestyés. — Már hogy lehelt azt? — hülledezett a szakács. — Hiszen az a legmakacsabb jószág a magasságos égbolt alatt — Eretnek vagy, ha ilyen szót veszel a szádra — píron- gatta kenetteljesen a sekrestyés. — Te meg reakciós vagy és szabotálsz, ha a szamarat a szentek közé sorolod — háborodott fel a szakács. Mind a kettő megrögzötten konok volt, s így nem tisztázhatták semmiképpen maguk között a kérdést, ezért bevontak másokat is a vitába, részint a hadtáp, részint a törzs emberei közül. Lévén az utóbbiak fiatalok és harciasak, az előbbiek pedig jobbadán idősebbek és kevésbé harciasak: ezek a sekrestyéshez, amazok meg a szakácshoz húztak ... A vita egy istentelenül izgalmas éjszakán dőlt el, amikor is zászlóaljunknak a ban- jalukai vasútvonalon kellett átkelnie. Alkalmasint a sekrestyésre hárult az a feladat, előző este, hogy a konyhafelszereléssel felmálházott szamarat vezesse. Vállalta tisztelettudóan és kellő áhítattal, amint az a „szent” állatot meg is illeti, merthiszen az egyház emberéi emberemlékezet óta szentimentális hajlamokat tanúsítanak az olyan főbejáró teher iránt, amilyen a konyhafelszerelés és a lak- mározáshoz szükséges kelléktár. A menetoszlopban a sekrestyés mögött vonult a hadtáp, istenfélő kifejezéssel az arcukon, de korántsem a „szent” állat közelsége miatt, hanem az ellenséges bunkerektől és a minden pillanatban felbukkanható páncélvonattól. A szamár farkát markoló sekrestyés valamiféle imákat mormolt magában, sajnos, töredékesen, mert jócskán elfelejtette már azokat, amióta a partizánoknál szolgál. Különösen egyes szavak mentek ki szépszerével a fejéből, s azokat ez alkalommal újabb keletűekkel pótolta ima közben. A legizgalmasabb pillanatban azonban a szamár hirtelen megkötődött, és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni; épp a sínpár közt torpant meg a vak sötétségben, amit a két megmegcsillanó sín még vészesebbnek sejtetett. — Gyerünk, gyerünk! — sürgették hátulról a sekrestyést a hadtáposok, de bizony a szamár megvetette első két lábát a síntövében, a hátsó kettőt meg a töltésen, meg sem mozdult. A sekrestyésről már dőlt a verejték, s hogy szép szóval nem boldogult, a pravoszláv kalendárium összes szentjeit ráolvasta az állat fejére. A szamár azonban sztoikus nyugalommal állta a szidalmazást, olyan rendíthetetlenül, mintha a háború befejeztéig ott akarna maradni a sínek közt, vagy legalábbis az első páncélvonat felbukkanásáig. A „szamárdogma” ügyében a sekrestyés pártján levő hadtáposok erre aztán roppant felháborodtak, előbb tanácsokkal, majd furkósbotokkal siettek a sekrestyés segítségére, de az se használt. Nem maradt más: a két legmarkosabb hátára vette az állatot, és átkeltek vele a vágányon. A szamár a halotti csendben éktelen iákolásba tört ki, de olyan mennydörgő hangon, ami még a halottakat is felébresztené. — így őrződ te a konspiráció titkát, te égedelem!? — ripakodott rá méltatlankodva a sekrestyés, dühösebben, mint hogyha a gyónás titkán esett volna sérelem, s úgy főbe kólintotta, hogy az állat futásnak eredt az éjszakában. Amikor aztán a menetoszlop túljutott a veszélj'es övezeten, s a harcosok pihenőt tarthattak, a „szamárpártiak” mind nekirontottak a sekrestyésnek: — Kígyó fajzat, majd itt hagytuk a bőrünket a te szented miatt, csaknem elárult bennünket az iákolásával! — Hiszen ti is azt állítottátok — így a sekrestyés —, hogy szent ez az állat. — Mert megtévesztettél bennünket azzal a süket dumáddal ... Az ellentábor pedig derült: — Ügy kell nektek, ha bedőltetek neki. Máskor aztán az ilyen veszélyes átkeléseken mindenki távol tartotta magát a sekrestyéstől, no meg a volt „szentjétől” is. Én ólomkatonákkal ma is szívesen játszom állnak marcona képpel a bástyákon, a sáncon, értelmük van, bajuszuk lecsüng, a kardjuk fénylik valamit mondanának, keresik azt a régit, ffl azt a képzelgő, furcsa — fiúcskát, aki újra élükre áll és kürtjét újra rohamra fújja s akivel meghódítják — most végleg a világot. Nézek reájuk, nézek, szememből könny szivárog. 2 Dudás Kálmán fordítása A szürketónusból kifémlenek az ólomalakok — e műremek, mint asszonyi kar, mely nem enged, hogy máshol keresd a szerelmet, magához húz, lefog — bozsogni kezd emlékezetedben egy régi est hangulata, mikor anyád a porfátylas ablakot kitárta, melyen a csillagok belestek és beömlött jószág, békabrekegés — lámpa ég, bogár teste screen, bebújsz könyvedbe, mely Andersen álmait teregeti ki eléd, s egyszerre ágyad mellé odalép egy katona, féllábú, peckes, ujjúval hozzáér szemedhez, s már együtt barangolsz vele a szép kimondhatatlanságok kristály csengéseitől kábulón, mesék ábrái közt, s az ágyad is száll... MOLNÁR ZSOLT Láttam a madarat... A verébfióka sápadt volt. Havas, letaposott földön morzsolt egy sárga kukoricát. Angyalok adták neki, jószívű, kemény emberek. Azt gondoltam, hogy a tavasz köszöntött rám, ahogy fölbukkant ez a fényes kukoricaszem. A világ hangját hallottam, egy ölelés törpe perceit. Boldog voltam, mert láttam a madarai ott a fagyos földön. Csőrével egy árva kukoricaszemet morzsolgatoti. Branko Csopie» (Sekres iif és és a szamár Kontó István Fekete A LÉPCSŐK fölött ül egy fehér széken. Elém jön, hogy a portás beengedjen. Rózsaszín fürdőköpenye alatt kórházi hálóing van. Arca szenvedésről árulkodik. Homlokon csókolom. Megáll, kezét csípőjéhez támasztja. — Dél óta negyedóránként kínoz a fájdalom. Gyenge vagyok — mondja halkan. — Támaszkodj rám, vezetlek. — Hagyj így; most újra elmúlt. Többé nem szülnék. Nem válaszolok. Villanásnyi kép emlékeztet: — Gyerekünk lesz. Megállapították, hogy terhes vagyok. Megtartjuk? — Te hogyan szeretnéd? — kérdezek vissza. — Anyám nem akarja. Minek a gyerek — mondogatja, mikor elég úgyis a baj. Aki csak tud. szabadul a gyerektől. Lakásotok sincs. De ha most lemondok róla, nem biztos, hogy lesz később. Te akarod? — Akarom — feletem és csókban fürösztöm testét. Megszólalok. — Majd ha értelmes lesz, elmondom a kicsinek, mennyit szenvedtél vele. Nagyon fog szeretni. Édesanyám! — mondja majd. — Most semminek sem tudok örülni! behangolva nézem, hogy vívódik. Vigasztalnom kellene, de nem tudom. Ügyetlenül simogatom. Hirtelen elkapja a kezem, riadtan néz rám: — Te. Pista, mi lesz ha belehalok? — Ugyan! Anyád éppen tegnap mondta el, hogy senki sem volt mellette, mikor születtél. Két órával előtte még a mezön kapált... Különben is, hogy gondolegy asszonyt. Arca fehér, mint ra tőlem radiátorok. Kettő a lepedő, mellyel letakarták, miért kisebb, mint a többi? Az ápoló csecsemőt vesz le a Visszanézek. Nem jöttem rá a miénk is lak között ámyjátékként figyelem meg egy házaspár galambszerelmét. Az asszony a falhoz dől, hallgat. Fejét föl- ememli, mond valamit. Ismét a falhoz hajtja fejét, sóváran figyel férje szavaira. Húzza az időt. Elmegy a faltól. Nehéz lehet a feje, mert megint visszatámasztja. Minden perc kocsiból. Részvéttel nézem őket. Az ismerős mentőápoló miután betegét „leadta", üdvözöl. — Kedvem lett volna a férjét megtaposni. Tegnap engedték el az anyát. Ma este részegen ment haza a férje... Az állat... — Kezet nyújt, fellép az autóra. Csend birtokolja az előteret, csend a folyosókat. Az idő állni látszik. Szúnyog száll mellém a padra. Ha megcsíp róhatsz a halálra, amikor életet kell adnod? — Többé nem szülök. — Dehogyisnem — szól közbe egy arra haladó kövér ápolónő. — Ha túl lesz rajta, elfelejti. — Soha. Egy másik ápolónő jön. A folyosóról a bejárati előtérbe küld. Feleségem követ. Leülünk. Nézem hosszan és hallgatunk. Nyugodtabbnak látszik, mint én. Félelem fog el Megpendítette a halálhír ijesztő húrjait. Nézem, magamba vésem arcvonásait. Rettegek attól, hogy kitalálja gondolataimat. — Maradj velem — kérlel. — Jó — mondom, de hová is mennék? Két életért izgulok. Háromért. Mit érne az életem a kettő nélkül? Megborzadok. Idegesít a tehetetlen düh. A kövér ápolónő visszatér. — Sokára lesz még abból szülés! Eltart reggelig is — szól hozzánk és nevetve tovább megy. oramra nézek, fél kilenc. Hol csaponghatnak feleségem gondolatai? Csak keresztbe ne feküdjön! Csak egészséges legyen! Csak épek legyenek testrészeti. A sok ___ reménykedő csak-ból egész K£N|| " ^ 1 bukétát gyűjtök össze. y-* f ■*! f A folyosón néhány nő sé- J8*t V 4 $f®| ^ tál. Megnéznek bennünket. * I tf fi}! t Tekintetük bámészkodó, egy- » s • w- ** wM- $ 3Í kedvű. Ápolónők ágytálakat RftITftR „,Rmv visznek. Háromnegyed kilenc. ßOJTOR KAROLY RAJZA Szőke, középtermetű orvos a szülőszobába szólítja feleségemet, de megengedi, hogy az drága, melyet társával tölt- Uikit, súlyos bajt okozhat ne- eredményt megvárjam. Fele- hét... ki... Hátha még őt! Lecsapok, ségem úgy csókol, mintha Mentősziréna hasít a csönd- s a szúnyog széjjelkenődih. hosszú évekre vinnék cl tő- be. Kicsapódnak az ajtók. lem. A padra roskadok és vá- Gyors határozottsággal emel- MOST ELŐSZÖR rok. A bejárati kettős üvegab- nek le a mentőággyal együtt nézek körül a teremben. Jobbmindjárt, hogy fektetve vannak. Nem vádolhatom magam logikával. De minek is az most? Fertőtleníti-e az orvos a kezét? A falon Semmelweis kép függ. Fölállok, megnézem. Száz éve halt meg. A halál jubileumán gyereket várok. Neked is köszönhetem! De miért tegezem? Ö testvérem, barátom. Édesapám. Apámat sem magázom. Hallgatódzom. Húsz lépésnyire van a szülőszoba. Dehogy: többszáz kilométerre! Átfürkészem a folyosót. Senki. Óvatosan a szülőszoba felé lopakodom. Lábujjhegyen, mint egy tolvaj. Csak észre ne vegyenek, csak fel ne keljenek az anyák a cipőkopogásra! A kórtermek ajtajai nyitva. Meleg van, kell a levegő! A folyosó végén balra fordulok. Fülemet odaszorítom a fájdalom és öröm szobájának ajtajához. Férfi és női hang keveredik. Rádióadás. Másféle hangot várok. Egy hűtőszekrény automatikusan bekapcsol. Megijedek. A kórtermekben alszanak. Egy nő takaratlanul fekszik, tisztán látom lágy fehér húsát. A csend ijesztő■ Az asztalon csikkekkel és barackmagokkal telt hamutartó. Mereven nézem a fehér széksort. Szemem vibrálni kezd. A székek nincsenek „belőve". Uj- jaim türelmetlenül dobolnak a pádon. „Ócseny csornüj’’ — dúdolom magamban. Valamelyik cárnak kedvenc dala volt. „Nagyon fekete”. Fekete lesz a miénk is. Fél tizenegy. A kövér ápolónő elköszön. A számat is kinyitom, úgy hallgatok. Elnyújtott jaj hallatszik. Képzelődtem, a mosdó ajtaja csikordult. A nőgyógyászat felől hálóinges asszony jön. Mellém ül. Elhúzódom mellőle, ki tudja mi a baja? Társalogni akar? A zártabb intézetűekben aktívabb a szeretkezési hajlam. Ezt sejtem nála is. Elfordítom a fejem, vegye észre, nem figyelek rá. Sértődötten néz rám és faképnél hagy. Almos vagyok, de konokul ébren tartom magam. Tizenegy óra ... EZ MAR IGAZI JAJ VOLT; Felugróm, rohanok a szülőszobához. Tíz perc múlva nyögés, fájdalmas sziszegés■ Torkom is elszorul. Most már valószínű, nem tart reggelig a fájdalom- ciklus. — Nem bírom tovább! — Nyomjon! — kiált erélyesen a nővér. — Hangja durva, nyers, de nem haragszom rá. Ha szerencsésen megszületik a kicsi, úgy érzem, elájulok örömömben. Az újszülött osztályon felsír egy csecsemő. Találgatom, fiú lehet, vagy kislány? A miénk mi lesz? Mindegy. Csak már világra jönne! Bentről szörnyű erővel tör fel egy hosszú jaj, amit a folyosó visszhangozva felerősít. — Nyomjon!... Kékköpenyes nő rohan az ügyeles orvosért■ Magabiztos léptekkel jő a kis Semmelweis. Bízom benne. — Néhány perc és megvan — veti oda s megy tovább sietve. A másodpercmutatót figyelem. Milyen hosszú egy másodperc! — Nyomjon! — hallom ismét az orvos hangját. — Még!,.. Ne hagyja abba! A gyerekszobában a kicsik kórusban sírnak, nem hallom tőlük, mi történik a szülőszobában. Csak egy percre fejezzétek be a koncertet! Nem, inkább bővül egy hanggal a kar. De ez már a szülőszoba felől hallatszik. Rekedtes hang■ Igen, az enyém! EGY SZŐKE kis ápolónő bepólyázza, megmutatja. Már nem sír. — Nagyon megkínoztad édesanyádat — mondom gyen. géd szeretettel. Kis vörös kezecskéit arcához emeli és ásit, mint aki azt mondja: — Hagyj most Apa. lesz még időd a prédikációra.
