Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-06 / 31. szám

1966. február 6., vasárnap

NŐC R A O

o

N

em először szervezett Márton kirándulást. Két évvel ezelőtt, amikor még csak nyolcéves volt, és a Lujza utcában laktak a suszterműhelyben — elhatározta, hogy megnézi a Dunát, amelyet még sohasem látott. A folyó alig néhány kilométernyire volt az utcájuktól, de őket, külvárosi gyerekeket senki se vitte el oda.

Márton egy kis társaságot szedett össze. Elébük tette a város térképét, amelyet a tankönyvéből tépett ki (a fiú akkor került a harmadik osztályba).

— Nézzétek! így megyünk... Itt a Népszínház utca... a Teréz körút — ide van írva, látjátok? Ez a Lipót körút — és itt van a Duna. Ennyi az egész!

.. Elindultak. Mártonnal tartott Pista, Bandi és a két Lichtenstein gyerek. Velük ment az Édes Jóska is, aki először vonakodott, mert nem ő vezeti a csapatot.

Ugyanis Édes Jóska a kato- násdiban megszokta, hogy mindig ő a király. Valahányszor csapatot állított föl a Lujza utcában, saját magát nevezte ki királynak. Masíroztak az utcán. Elől ment ő, a hadseregében még két tábornok, egy ezredes, egy kapitány, néha egy hadnagy is akadt. Közlegény nem volt. Amikor Márton egyszer fellázadt, és kijelentette, hogy ő akar a király lenni. Édes Jóska megengedte neki, de saját magát nyomban főki- rállyó nevezte ki. Ez mindenkinek megfelelt, mert a hadnagyból ezredes, az ezredesből tábornok, a tábornokból pedig király lett Az egész hadsereg feljebb lépett a ranglétrán.

— Hogy áll, király úr?! — kiáltotta Édes Jóska, a főkirály. — Ki a mellet, be a hasat! Maga még állni se tud tisztességesen, király úr! — És szigorú főkirályi szemmel nézett Mártonra.

Édes Jóska ezzel a tekintetlel, s parancsoló hanggal biztosította magának a főkirályi rangot. A többi hadseregben — minden utcában akadt ilyen — a legvakmerőbb verekedőket választották meg királynak. Édes Jóska vékony lábú, sovány fiú volt. Azt hangoztatta, hogy akár a legerősebb felnőttet Is kétvállra fekteti, titkos fogással. Ezt természetesen nem árulhatja el, mivel az, aki erre a fogásra megtanította, becsületszavát vette, hogy soha senkinek nem beszél a titokról. A furcsa csak az volt, hogy Édes Jóska sohasem verekedett.

— Spórolok az erőmmel, értitek? Aki ezt teszi, egyre

erősebb lesz.

... Szóval a főkirály először nem akart menni, de amikor Márton kinevezte Édes Jóskát teljes jogú helyettes-főkirály- nak (a különbség csak annyi volt, hogy Márton kezelte a térképet), Édes Jóska is velük tartott.

A gyerekek útközben meg- megálltak, nézték a térképet, és ellenőrizték a térkép jelezte utcákat,

— Itt végződött az Erzsébet körút. Ez a Wesselényi utca... Főkirályhelyettes úr, olvassa el, mi van kiírva a

sarkon.

A vékony lábú helyettes- főklrály szaladt, visszatért és

jelentette:

— Wesselényi utca.

— Rendben van — szalutált Márton. — A hadsereg tovább indult.

Masíroztak. Megint elővették a térképet.

— Helyettes-főkirály úr, Itt most a Teréz körútnak kell következnie. Nézze meg, helyes úton haladunk-e?

A mezítlábas helyettes íő- király rohant, utánairamodott Lichtenstein Izsó tábornok is. Együtt jelentették:

— Teréz körút.

— Hadsereg, előre! — vezényelte Márton.

Ám ekkor felháborító fegyelemsértés történt Lichtenstein Lipót ezredes, Lichtenstein Izsó tábornok öccse, megállt egy csemegeüzletnél, és valósággal odatapadt a kirakat üvegéhez.

Márton rögtön észrevette, hogy egyik főtisztje eltűnt. Egész hadseregével ment, és megállt Lichtenstein Lipót ezredes háta mögött.

— Mért maradt el a hadseregtől, ezredes úr? — kér- rezte Márton éles hangon a fiútól, aki nagyokat szipákol- va, bámulta a kirakatot.

— Micsoda sütemények. Márton! — szólt az ezredes, anélkül, hogy hátrafordult volna.

őfelsége tekintete egy pillanatra szintén a süteményre tapadt, de aztán főkirályi kötelességének teljes tudatában elfordult, lenyelte majd kicsorduló nyálát, és felháborodva sziszegte:

— Mi az, hogy „Márton”? Mi az, hogy „te”?! Ezredes főkirály vagyok, és nem vagyok magának „te”! Hogy lehetett megállni emiatt, ezredes úr?! — kérdezte fejcsóválva Márton. — Rögtön induljon, különben lefokozom...

Hidas Antal

K

I

R

4 N O V L A

5

Az ezredes bánatosan pislogott, összecsapta meztelen lábát, s a hadsereg tovább masírozott.

... Végre megérkeztek a Dunához. Lementek a rakpart alsó lépcsőire és mezítelen lábukat a vízbe lógatták.

Közben nézték a kitáruló égen íölragyogó színek játékát. amit a szűk Lujza utca fölött sohasem láttak.

... A nap lassan a budai hegyek mögé ereszkedett. Jobbról a Váci úti gyárak, szemben a budai malmok kéményeiből felszálló vékony füstfátyol ölelkezett össze a folyó fölött. A levegő tele volt szénporral. Hűvös szél támadt. A rakpart alsó lépcsőihez nem is halk, inkább ábrándos Duna hullámok ütődtek, különösen akkor, ha egy propeller jött vagy ment át a vízen. A hullámíodrok egyre jobban pirosodtak, majd szürkültek, megbámulták.

A főkirály kissé megrezzent, parancsot adott a visz- szavonulásra:

— Haza!

Elindultak. De a Nyugati pályaudvarig se jutottak el, amikor hirtelen rájuk sötétedett. A folyónál későbben áll be az este, mint a házak között. Erre nem gondoltak. Késő volt már. Mire eljutottak az Andrássy úthoz, már éjszaka lett.

— Mit szólnak otthon? —• nyögött a két Lichtenstein gyerek, a tábornok meg az ezredes.

— Csend legyen! — ripako- dott rájuk Márton.

Az Andrássy úton növekedett a kocsiforgalom, egyik fogat a másik után száguldott tova, a belső puha úton lovasok vágtattak; féloldalt ülve a nyeregben a nők, fejükön cilinderrel.

A gyerekek a főkapitány parancsára kézen fogták egymást és elmentek az út közepéig, Váratlan kocsik zárték el útjukat. Vissza kellett fut- niok. Az ezredes sírva fakadt. A főkapitány is zavarba jött.

A gyerekek jobbra-balra forogtak, végül, amikor a hin- tók áradata megszakadt, átsurrantak, és gyorsan továbbmentek. Jó ideig vonultak szótlanul, amikor Édes Jóska hirtelen elkiáltotta magát:

— Megint a Dunához jutottunk!

így volt: az Andrássy út közepén addig keringtek ide- oda, amíg — észre sem vették — megfordultak és ahonnan elindultak, oda kerültek vissza. A főkirály tekintélye egy pillanat alatt összeomlott. Hadserege fellázadt.

— Hová vezetsz?! — kiáltották a Lichtenstein-testvérek. — Otthon a papa agyonver! Már amúgy is későn érkeztünk volna meg!

Megfordultak. A hadrend felbomlott. Futottak. A térképhez többé nem nyúltak hozzá, hanem az utca sarkán posztoló rendőrt kérdezték:

— Biztos úr kérem, merre van a Lujza utca?

Végre hazaértek.

Már messziről látták, hogy az ezredes meg a tábornok úr papája éppen a sarki kocsmába tért be. A tisztikar Lichtenstein része utolsó erejét megfeszítve rohant fel az emeletre, besurrant a lakásba, és — ahogy másnap mesélték — rögtön, vacsora nélkül, ágyba másztak, s úgy tettek, mintha már régen aludnának, hogy megmeneküljenek a veréstől.

Édes Jóska búcsúzóul azt

mondta Mártonnak:

— Főkirály úr, vegye tudomásul, hogy én, az igazi fő- klrály ezennel lefokozom. Holnaptól fogva ezredes lesz. Szégyellje magát!

Márton dühbe gurult:

— Eredj a mamádba!

O

tthon elmondta, hogyan lógatták lábukat a vízbe. Ficzek úr (nem tudván, hogy egy detronlzált uralkodó áll előtte), kifordított tenyérrel — az keményebb volt — szájon dörgölte a fiát, aki pedig a detronizélás után is még mindig ezredes volt

*

Részlet a szerző „Ficzek űr” című, könyvnapra megjelenő regényéből.

Alan Sillitoe

Mi és ők, nekünk

EGYMOTOROS kisgépen, AN—2-őn repülők a szibériai tajga fölött, kék égi térségeken át Bratszk felé. A stewardess cukorkával kínál, családi piknikre emlékeztető kellemes utazás ez, minden kaland nélküli. Bratszk lakónegyedeit, gyárait homály fedi. Csomagjainkat a légipályaudvar épületéhez visszük...

...A szikla fokán állunk és nézzük a gátat: innen még szélesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Vasárnap van, a közelben párok sétálgatnak. Gyönyörködnek a nagyszerű látványban, észre se vesznek. A gát mágnesként vonzza azok tekintetét, akik megalkotásának éveiben kemény munkát fektettek bele. Most ott álldogálnak a napfényben s mutogatják egymásnak az építmény hol egyik, hol másik részletét. Egy gát mindig impozáns látvány, komor, sziklás partokat összekötő betonfal. A partok itt is hegyesek, meredekek, de a gát elnyomja a hegyeket, már• már jelentéktelennek tűnnek. Három mérföld hosszú ez a batonfal, amely fölé gigantikus emclődaruk magasodnak. Borzongás fog el, talán azért, mert a folyó partján állok és alulról felfelé nézek a gátra. Még soha nem rázott így meg a méretek grandiozitása. Egyízben, ■lihamptonban megmutatták a - 'veen Mary nevű óceánjá- v Azelőtt csak fényképen léfig.m, o valóság kiábrándított. Gibraltár úgy emelkedett ki a szürke tengerből, mint semmitmondó, megfagyott kődarab, amikor egy januári reggelen áthajóztam a szoroson, mely összekötötte a behavazott Spanyolországgal. Ügy tetszett, hogy a szikla fölött terpeszkedő felhők laposra nyomják, összetörpítik. És a székesegyházak se ráztak meg: Canterbury, Palma, Granada, Notre-Dame.

. ■. A gátépítés mérnökeinek átlagkora harminckét év. A főmérnök harminchat éves. Kísérőm felvázolta jegyzetfüzetembe az építkezés következő fázisait. A bratszki erőmű jelenleg a legnagyobb a világon, de a Jenyiszejen, Krasz- nojarszk mellett már épül egy nagyobb. Bratszk, melyet negyvenezer ember épített, a huszadik század emlékműve, az orosz forradalom nagy materialistáinak, a huszadik század eszméinek szülötte.

... Leszállt a szürkület. Szállodai ablakon a Bratszki tengerre nyílik. Különös érzés tölt el a gondolatra, hogy én, az angol, itt vagyok Szibéria szívében. A tenger felöl kutyaugatás hallik, megtöri a csöndet. Vacsoraidő van, A vít vadul forgatja a turbinákat s termeli a kilowatt-órák millióit. Az emberek fényt adtak e vidéknek. Harcba indultak a természet ellen a elragadták hatalmának egy részét... Az oroszok úgy mondják azt, hogy „a forradalom előtt” és „a forradalom után”, mint mi Angliában: .,Krisztus születése előtt” vagy „után”. A gát tetején kis vörös zászlót lenget a szél.

és nekik

Csodálatos gondolatom támad: az utolsó háborút a földön a béke fogja megnyerni. Szibéria szüli az optimizmust...

... Reggel két iskolát kerestünk fel, a munkásklubot és az óvodát, este a technikumot, a mozit és a színjátszó csoportot. A befagyott tengerpart mentén haladtunk. A nap úgy égetett, hogy egy nap alatt jobban lesültem, mint Marokkóban egy év alatt. Az egyik iskolában éppen angol órát tartottak. Megkérdeztem a tizenötéves gyermekektől, melyik angol Írót szeretik leginkább. Galsivorthyt, James Aldridge-t, Priestley-t, Graham Greene-t — hangzott a válasz. Elbeszélgettünk angolul. Egy kisleány megkérdezett: a színesbőrű gyerekek Angliában együtt tanulnak-e a fehérekkel, vagy külön? Felvilágosítottam, hogy nálunk nincs faji megkülönböztetés. Ebben az osztályban oroszok, burjátok, örmények, kazahok tanulnak...

...Az óvodában a gyerekek megvacsoráztak, sőt már le is fektették őket. Mielőtt a hálóterembe mentem, fehér köpenyt adtak rám és gézből készített maszkot az arcomra. A hosszú terem küszöbén lélegezni se mertem, nehogy felkeltsem a csöppségeket, vagy megfertőzzem, őket valamilyen behozott betegséggel. A szobában meleg volt, egyikmásik gyereket csak lepedő takarta, meztelen lábacskák és kezecskék kandikáltak ki. Bármennyire is igyekeztünk

csendben maradni, egy-egy szempár felpillantott rám. El akartam iszkolni. Milyen ostoba dolog is ez, így behatolni idegen életekbe, csak azért, hogy lássuk, hogyan élnek itt az emberek. Nos, jól élnek, minden „oké” náluk.

... Az esti iskolában megkérdeztem néhány munkástól: mi hozta őket ide, Bratszkba? Egyesek, főképpen leányok, azt mondták, hogy hallottak az építkezésről, vagy olvastak róla, megtetszett nekik a gondolat és eljöttek. Voltak, akik bevallották, hogy a magas munkabérek vonzották ide. Akadtak, akiket a szüleik hoztak magukkal. Ketten kijelentették: szeretnek utazgatni az országban, s ha itt az építkezést befejezik, átköltöznek Krasznojarszkba vagy az Usz- ty-llimbe.

... HOL VAN LONDON, Anglia, a családom, a múltam? Bratszkban így beszélnek: „Ide házat építünk”, vagy „Üj gyárat helyezünk üzembe”, vagy „Itt gátat építünk". Angliában mindig csak ezt hallani: „Azt mesélik, hogy jövőre itt házat fognak építeni”. Ha megkérdeznék egy nottinghami munkást: „Mit építenek itt, barátom?’’, így válaszolna: „Hát valami erőművet akarnak építeni”, vagy „Megint új irodaházakat építenek”. A Szovjetunióban egyszer sem hallottam, hogy „építenek”, hanem mindig csak azt, hogy „építünk", bárki mondta is, író, tanácselnökhelyettes, boxoló a bratszki sportcsarnokban, taxisofőr, munkáslány. Annyira már tudok oroszul, hogy felfogjam a különbséget a „mi” — s az „ők”, a „nekünk” és a „neki" között...

Pető Miklós fordítása