Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
I 1966. február 6., vasárnap NÖ6RÍD FELÜLETEM Ü j fórumot biztosít a város, Salgótarján. Ennek már többen örülünk. Miről van szó? Rabinovszky Máriusz, a magyar művészettörténeti és művészetkritikai irodalom egyik legjelentősebb egyénisége írta még 1929-ben a Nyugat-ban, hogy a modern művészeti élet alakulását nagyjából öt tényező befolyásolja, a művész, a közönség, a sajtó, a hatóság, a kiállítási és a műkereskedői üzem. (Ezúttal ne szóljunk az iskoláról, más összefüggésben helyénvalóbb lesz egyszer beszélni róla. Vagyis inkább a hiányáról.) Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, megállapíthatjuk, a képzőművészeti életünk örvendetesen eleven, sokszínű, odafigyelnek rá az országban is. A Nógrádban és Salgótarjánban született festmény, szobor, grafika egyre többször kap felületet országos tárlatokon is, jelezve, sok vonatkozásban országos rangú. Ilyennek született? Nem! Ilyenné vált! Az itt élő képzőművészek (akik itt születtek és főleg, akik ide jöttek) szintén nem „kész” emberként léptek „színre” egy rózsabo- korból. Hanem hogyan? Mindenekelőtt az MSZMP helyi és megyei bizottsága, a megye tanácsa, a sajtó — Palócföld, Nógrádi Népújság, később a Nógrád —, a társadalmi szervek, a termelő közösségek segítségével. Persze, aránytalanságok akadnak- Mindenek előtt a helyiképzőművészet, illetve a társművészetek (irodalom, zene stb.) felkarolása között. Való igaz persze, képnek, szobornak, grafikának, ha szabad így mondani, objektíve is könnyebb felületet találni, mint a versnek, novellának stb. De ez csak egyik része a dolognak. A másik? Mondhatná valaki: hogyan lehet felkarolni azt, ami nincsen? Illetve: a képzőművészek már adtak ennek a városnak hírt, nevet, de mit adtak az Írók és a költők, ha tényleg léteznek? Ügy tűnhet, jogosak a kérdések. Am utalnék az általam előbb említett gondra: ahhoz, hogy valaki adjon, előbb adni kell neki. Elengedhetetlen, hogy ne előlegezzük a bizalmat Persze, jól érdemes megnézni, kinek? Mielőtt valaki beteget gyógyít, előbb időt tölt el az egyetemen, amikor is nem igen nélkülözheti a szülők, esetünkben a város, a szűkebb társadalom, ha úgy tetszik, a hatóság erkölcsi és anyagi támogatását sem. A harcát persze úgyis mindenki maga vívja meg! Ezek után megpróbálok válaszolni a fenti kérdésekre. Van-e felkarolandó irodalmi élet a városban? Nincsen. Felkarolandó írók. költők — pontosabban versírók. novella- írók — viszont akadhatnak. Akadnak is! Nézzük az írógárdát Az összetétel heterogén. A teljességre való törekvés igénye nélkül, s mellőzve minden szándékot, ami valamiféle rangsorolást jelentene, ide írok néhány nevet. Tudomásom szerint az 50-es évek táiékán, vagy még korábban kötete jelent meg András Endrének. Barna Tibornak. Lakos Györgynek, irodalmi tanulmányokat adott ki Csukly László. Utóbbi kivételével szinte egyikük sem fejt ki a jelenben irodalmi tevékenységet, vagy legalábbis, nem tudunk erről. S vannak az egészen fiatalok, Erdős István, Molnár Zsolt stb. (Vers- író is lévén, talán közéjük sorolnám magamat is.) Ennek ellenére miért nem beszélek a város irodalmi életéről? Mert az erők szétszórtak! A városban megjelenő publikációs lehetőségek (Palócföld, Nógrád) korántsem, sőt elsősorban sem a köréiük tömörülő helyi erők összefogói. A Palócföld évenként egyszer, vagy kétszer, s éppen szépirodalmi rovatában a Nógrádbói elszármazott, Budapesten élő írók alkotásaira támaszkodik. Más kérdés, hogy alkalmasak-e ezek a gyakorta egyáltalán nem színvonalas írások arra, hogy közlésükkel az antológiának a regionalizmus, mint állapot, ne jelentsen provincializmust? Különösen akkor, ha nem is terjesztik, s kicsit liberálisan is szerkesztik a Palócföldet, miáltal bizony kerülgeti néha az idült dilettantizmus veszélye is. A Nógrád vasárnapi irodalmi melléklete sem mindig tölti be misszióját, bár ez távolról sem csak a lap munkatársain múlik, őket, s a szerkesztőt talán túlságosan leköti a mindennapi újságcsinálás gondja, hogysem a melléklet külső munkatársainak szervezésére több időt szakítsanak. Többi között ezért örülünk tehát annak az új fórumnak, amelyet a megyei tanács művelődési osztálya, a TIT és a Művészklub igyekszik biztosítani a városban élő íróknak, költőknek, képzőművészeknek, zenészeknek stb. minden két hétben egyelőre a TIT értelmiségi klubjában. Ügy véljük, azért lehet igen jelentős, mert módot ad arra, hogy megismerjük egymást, találkozzunk egymással. Kötetlenül, a hivatalos formák mellőzésével. Felületet, a megmutatás lehetőségét jelenti. Először január 28-án jöttek össze az érdeklődők. Erről szólok néhány szót. * Erre az időre megrendezték egy fiatal festőművész kamarakiállítását, Somoskőy Ödönét. Nem meglepő nagy cselekedet a művész eddigi tevékenysége, ezt nem is vártuk. A képekből kiderül, akarásának szűkebb határt szab, a ma progresszív művésze akar lenni, aki az elmélyedést keresi. Hogyan? Mielőtt erre rátérnék, hadd dicsérjem meg Somoskőy Ödönt, aki művészetében mindenkié akar lenni, nem „beavatott” festő. Ez az őszinte szándék, a képekből sugárzó szerény program igen rokonszenves, de nem minden. S most néhány szó a képekről. Az alkotások stílusjegyeikben nem egységesek, sokszínűek. Fiatal művészről lévén szó, ez a megállapításunk nem elmarasztaló. Az Egri piac-on a síkokra bontás érvényesül, ez jellemzi az Út- építők-et is, amely mozaikszerben felrakott figurákból áll, s kicsit emlékeztet a kubiz- musra: a dolgok lényege, hogy testek, határolt formák, a testek általános jelentősége, hogy alaki tendenciájuk van, ami ezen túlmegy, az nem lényeges, a dolgok viszont a tér által vannak stb. Egy kamarakiállííás ürügyén Somoskőy térábrázolása még bizonytalan, nem megoldott. Pedig érzi, tudja, hogy a „háttér” is fontos. Egyik legjobb képe a Kubikusok. Erős atmoszférája van, tömören szerkesztett, összefogott kompozíció, igaz gondolatokat mond el az emberről és küzdelméről. De még itt is zavar a „rossz” háttér, a rózsaszínű ég. Másik, a maga nemében szinte hibátlan kompozíció a Körték. Letisztult, szép munka. Érdekes és a kiállított képek közé nem sorolható az Almaszedők. „Misztikus” köd lengi körül, türkizkék levegő, mese. Van benne valami az oltárképek legendás hangulatából is, mintha j nem is középiskolás lányokat ábrázolna építőtáborban, hanem „angyalokat”, akik aranv- almát szednek a boldogság fájáról. A Házak a domboldalon nem egészen megoldott, nem elgondolt a külvárosi utca, bizonyos befejezetlenséget éreztünk a Morzsolás előtt című képen is. Itt szintén az ábrázolt tér nincs egészen a helyén, valahol, úgy érezzük, a kukorica előbb van a képen. Jó volt ez az esti beszélgetés, használt neki a „lezser- ség”, bár a közönség nem volt még elég „lezser”, nem volt elég aktív. Lengyelországban és a nyugati országokban már megszokott az effajta „fesztelen beszélgetés”. ■Tó kezdeményezések vannak Budapesten és egy-két nagyobb városunkban is. A „műsorba” jól illeszkedett a lengvel Penderecki: 3 Mikrostruktúra című műve. a „tiszta zene”. Molnár Zsolt adta elő hegedűn. Az előadók többi között András Endrétől, Molnár Zsolttól mondtak verseket. Igen szívesen hallanánk András Endrétől újabb alkotásokat. ma rótt sorokat. Az elhangzott versek tetszettek, de kíváncsivá is tettek, miiven a mai hangba? Molnár Zsolt eddig a Nógrád-ban publikált verset. Érnünk valamiféle modoros hajlamot, s ha ez nem is bántó, s nem is határozható meg pontosan, szívesebben olvasnánk tőle több „tisztább” verset. E z,t a eimet adtam írásomnak: felületek. Minden új felületnek örülünk, ami gazdagít. Minden új felület gazdagít azáltal, hogy fórum. Minden új felület lehetőség: írhatunk, rajzolhatunk rá. Senki számára sem közömbös, mit? Beszélgessünk róla. Tóth Elemér Nemrégiben új színfolttal gazdagodott városunk fejlődő kulturális élete: a TIT megyei székházéban kamarakiállítás nyílt a fiatal festő, Somoskőy Ödön képeivel. A tudósítás már napvilágot látott — másról szeretnék most írni. Nem annyira a jól sikerült, irodalmi, zenei betétekkel gazdagított estről, mint inkább az ennek kapcsán másokban és bennem felmerülő gondolatokról. fesztálódni vágyó értelmet — érzelmet: a művészeteket is. Ez volt az első összegeződő gondolat, mindjárt az este után. m Mikor Thomas Mann a harmincas évek közepén Magyarországon járt, elismerőleg nyilatkozott arról, hogy Budapesten egész koncertterem telik meg, ha a rendezők verseket, prózai részleteket ígérnek; számos városa van a világnak — köztük olyanok, mint Hamburg, New York, Los Angeles —, ahol bizony egy szobára való közönség sem ülne érákig pissztelenül azért, mert előttük költeményeket deklamél- nak, novellákat citálnak. Könnyen hálátlan és groteszk dologgá válhat helybeliek számára a régi Tarján- ról írni, mégis álljon itt, hogy — viszonylag népes közönség láttán — egv ismerősöm megjegyezte: „Harminc évvel ezelőtt nemigen gyűlt volna össze tíz ember sem képeket látni, verseket hallgatni ebben a városban.” Akik hallottuk. bólintottunk. Mert valóban, ki is jött volna el egy ilyen alkalomra (ha egyáltalán lett volna), abban a nagyközséggé terebélyesedett, gyári és bányakolóniákkal szegélyezett helyiségben, ami akkor Salgótarjánt jelentette? Országos vagy világhíresség látására még csak-csak összegyűlt volna pár prűd kongreganista aggszűz és néhány sznob városi vagy vállalati tisztviselő — de egy helyi festő vagy költő kedvéért?! „Ugyan, kérem! ... Hát van itt egyáltalán ilyen?” — kérdezgették volna egymástól. S majdnem teljes joggal: volt egy pár, de az minél eiőbb menekült innen, mert ha nem. beleragadt a levegőtlen, perspektí- vátlam provincializmusba. A tőke nemcsak a munkásokat és egyéb dolgozó rétegeket nyomta el kegyetlenül, hanem a kitárulkozni, mani„Jaj, csak kerekedne egy kis vita! Kötetlen beszélgetés, itt-ott felcsattanó nevetéssel!” — izgultak az est fiatal rendezői a kezdés előtt... S a végén kicsit szomorúan állapították meg, hogy bizony, joggal izgultak: csoportos beszélgetés, vidámság volt ugyan, de ők lelkűk mélyén parázs, vérpezsdítő, gondolat- ébresztő vitára vágytak. No, nem nagyra: kamara kiállításhoz illő kamara vitára. Hát ez nem volt S majdnem hiába vigasztalták őket a gratuláló jelenlévők, hogy túl nagy volt ahhoz a létszám, kicsit ünnepélyes a hangulat, szokatlan maga az esemény — nem köny- nyebültek meg. A felhozott okokat udvarias gesztusnak fogták föl. Pedig a vigasztalóknak lényegében igazuk volt: Utólag többen, szinte egyöntetűen negyvenöt-ötven főre becsülték a megjelentek számát. S biztos, hogy a résztvevők közül mindenki beszélt már ennyi ember előtt, nem is egyszer. Érvelt, bizonyított, értelmesen kifejtette a gondolatait, ki-ki szakmája szerint: a mérnök például a gyár féléves tervéről, az orvos a gyermekhalandóság további csökkentéséről, a köztisztviselő a tarjáni városkép kialakításáról és így tovább. És ismerte is egymást jóformán mindenki. Ha máshol nem, akkor értekezleteken, gyűléseken, előadásokon — S jó páran a Művészklubban is — találkoztak már. Csupán e két ok miatt, és csupán nekünk, a felszabadulás után értelmiségiekké váltaknak volt nagy ez a létszám. Ez volt a második összegeződő gondolat. Í3Í S a harmadik ami ebből következik, Pesten már az elmúlt huszonegy év alatt is hagyománya teremtődött a mű99 Nógrád megyének a XIX. század első felében négy, később országos hírű és hatású „nagy embere” született: 1815-ben Beniczky Hermin (a későbbi Veres Pálné, aki a magyar nőnevelés egyik úttörője lett), 1821-ben Bérczy Ká. roly, 1823-ban Madách Imre és 1847-ben Mikszáth Kálmán. Bérczy Károly a megye régi székhelyének, Balassagyarmatnak szülötte. Az irodalom- történetbe különösen két munkájával írta be a nevét: ő fordította először magyarra Puskin verses regényét, az Anyegint, és ő írta meg Madách első életrajzát, melynek címe: Madách Imre emlékezete. Nemcsak életrajz ez, hanem Madách életének és munkásságának első összefoglaló jellegű ismertetése. Bérczy ezt a művét épp száz esztendővel ezelőtt, 1966. február 6-án olvasta fel a Kisfaludy Társaságnak Madách Imrére emlékező ülésén. (Az ember tragédiájának költője 1864-ben halt meg, 41 éves korában.) Madáchot kora ifjúságától élete végéig szoros baráti szálak fűzték Bérczy Károlyhoz. Amikor Madách — még pesti diák korában — első verseit írta, ezekről a szintén Pesten tanuló, nála mindössze két évvel idősebb Bérczytől kért bírálatot. „... mély tüzű feMadách Imre emlékezete“ kete szemeit rám szegezve kért — írja Bérczy —, mondanék munkáiról lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt. Tekintély lehettem előtte, mert néhány versem és beszédem jelent már meg akkor a Rajzolatokban és Regélőben.” Száz évvel ezelőtt évfordulót is ünnepelt a Kisfaludy Társaság. Erre utalt Bérczy az emlékbeszéd bevezető szavaiban: „Tisztelt gyülekezet! Ma, ez órában négy éve annak, hogy a társaságunk nyilvános gyűlésében felolvasott titok- noki jelentést riadó éljenzéssel szakítá meg az arról értesült közönség, hogy a Kisfaludy Társaság tagjainak névsora Madách Imre nevével gazdagodott.” Madách tizenhét éves volt, amikor 1840-ben huszonhat lírai költeménye jelent meg egy Lantvirágok című kis kötetben, de ez könyvesbolti forgalomba nem került, hanem rokoni és baráti körben osztotta szét a fiatal költő. Ezt az első kötetét édesanyjának ajánlotta. Szélesebb közönség csak akkor ismerhette meg írásművészetét, midőn több mint húsz év múlva Arany János bemutatta a Kisfaludy Társaság felolvasó ülésén Madách fő művének. Az ember tragédiájának első négy jelenetét. Addig — két évtizeden át — falusi magányában „íróasztalának” és a jövendőnek dolgozott. Ismeretlen vidéki költőből egyszerre vált az ország ünnepelt nagy költőjévé. Miután Arany végigolvasta — még kéziratban — a Tragédiát, meleg hangú levélben közölte véleményét Madách- csal: „Az Ember Tragédiája úgy conceptióban, mint com- positióban igen jeles mű, s irodalmunk legjelesebb termékei közt foglalhat helyet. Nem tudom — írja Arany —, mi szándéka van kegyednek a kiadásra nézve; én óhajtanám azt a Kisfaludy Társaság útján eszközölni. Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb köszönetemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyet költészetünkre deríteni hívatva van.” E levelet követte a Kisfaludy Társaságban a Tragédiának az imént említett bemutatása és Madách megválasztása a Társaság tagjai közé. A költő Az esztétika és társadalom viszonyos befolyása című széptani értekezésével foglalta el helyét a Kisfaludy Társaságban. Bérczy is ott volt, s fgy emlékezik barátjának, Madáchnak ünneplésére: „Dicsőült pályatárs! mennyire meg volt hatva azon éppoly őszinte, mint forró örvendezéstől, mellyel vele mindnyájan kezet szorítani siettünk! Ez volt az első és utolsó és egyetlen szerény ovatió, melyben őt írói pályája ré- szesíté!” 1862 januárjában nyomtatásban is napvilágot látott Az ember tragédiája. Hamarosan követte ezt a második kiadás, sőt több mint száz évvel ezelőtt már német nyelvre is lefordították. Madáchot tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Elkészítette székfoglaló értekezését, de betegsége miatt nem mozdulhatott ki többé szülőföldjéről és lakóhelyéről. Madách kérésére helyette Bérczy Károly olvasta fel ezt 1864. április 18-án. A nagy beteg Madách néhány hónappal később, október 5- én húnyt el Alsósztregován, abban a nógrádi faluban, ahol született, s ahol halhatatlan művét, a Tragédiát írta. Nógrád megyei hű pályatársa és barátja, Bérczy Károly is követte nemsokára. Madáchról szóló emlékbeszédének a Kisfaludy Társaságban való felolvasása után csak egy évig élt. Meghalt 1867- ben, de az Anyegin-fordítása és Madách Imre emlékezete megörökítette nevét a magyar irodalom nagyjainak névsorában. Dr. Pásztor Emil főiskolai adjunktus vészeti vitáknak, eszmecseréknek — mi azonban itt, Salgótarjánban még nem szoktuk meg, hogy gazdasági, politikai vagy éppen kultúrpolitikai kérdések megvitatásán túl, konkrét művészeti eszmecserékben is részt vegyünk — nem munkafeladatként, hanem szórakozásból, műélvezetből. Ez még új nekünk. S itt nézzük meg a dolognak egy másik vonatkozását: Egy XIX; századi nagyúri szalonban kiterjedt, részletes beszélgetés alakult volna ki hasonló témára. A jelenlévő mylordok és myladyk egymásután mondták volna pallérozott véleményeiket. Szinte kivétel nélkül a kor uralkodó elfogadott ízlésének megfelelő dolgok hangzottak volna el. Más nemigen: megvoltak a kialakult nézetek, szabályok. Még előítéleteik is egyformák voltak! Természetes, hogy erre nekünk nincs szükségünk. De még ha konformisták, „vonalasak” akarnánk is lenni, nem menne: a szocialista realizmus fogalma, tartalma, ismertető jegyei körül viták folynak, elméleti síkon; életünknek ez a része épp úgy forrongó, kiteljesedő állapotban van, mint egész társadalmi formánk! Mi tehát sehonnan sem kapunk kész premisszákat, hanem magunknak kell alkotó módon hozzányúlni a problémákhoz. Ezt már megszoktuk itt, Tarjádban is, hisz napról napra találkozunk ezzel, és csakis ilyen módon tudjuk jól elvégezni a munkánkat. De hogy a város kulturális, szellemi fejlődésében eljutottunk arra a fokra, hogy esti, művészbarát összejöveteleken is ez a módszer kerül előtérbe — lényegében ez volt a szokatlan és új jelenség a résztvevők előtt! A nagy amerikai tudóst és demokrata gondolkodót, Franklin Benjámint általános derültség és megrökönyödés fogadta, mikor az Egyesült Államok szabadságharcának követeként megjelent a francia udvarban. „Elgondolni is vérlázító! Se nyakfodor, se selyemcipő, mégcsak egy árva glasszékesztyű sem! Ügy jelent meg a franciák királya előtt, mintha a kereszt- komája hívta volna meg vendégségbe! Még vegyük megtiszteltetésnek, hogy munka- kötényét az Óceán túlsó partján hagyta.” — írta naplójában egy felháborodott díszgenerális. Valahogy így vagyunk mi is; gazdasági, politikai, kulturális vívmányaink hatalmasak, új korszak alapját vetették meg. S most itt állunk minden glasszékesztyű nélkül, és vár ránk a feladat, hogy teljesítsük ki eredményeinket: szélesítsük kifelé, és mélyítsük el önmagunkban. Keressük a módjait az újstílusú társadalmi érintkezéseknek, a nem szalonszerű művészeti vitáknak, eszmecseréknek. Mert csakis így leszünk teljesen otthonosak ebben az új világban — és mert ezt helyettünk szívességből senki meg nem csinálja! Az első salgótarjáni kamarakiállítás ennek egyik első kísérlete; és ezért üdvözölhetjük külön örömmel. Nuns zabó Ferenc
