Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
a NOGRAD 1«p« január 50. vasárnap. A z inasiskolába, ahol az egyetemi éveimet töltöttem, és amelynek mai pallérozott- ságomat is köszönhetem, nagyon szerettem járni. Hajnaltól — sötét éjszakáig robot pau- sa: hétfő — péntek inasiskola. Na, és a vécé, ahová felváltva jártunk dohányozni. Az iskola valóságos oázis volt, ahová a sejk, az iskolamester is fáradtan érkezett élete bágyadt tevéjén, és másodállásban próbált bennünket jobb belátásra bírni, hasztalan. A leventét nem szerettem, ott mindig becsaptak bennünket. „Jobbra át! Balra át! Feküdj!” — ordította az oktató úr. Istenkém, feküdni, de jó is volna! A nehéz munka már vasmarokra fogta ifjonti szívemet és testemet. Enni, aludni, enni, aludni. Vágyaimnak mindössze ez a kétütemű ritmusa működött, s e primitív kis vágyat is megzavarta a napi 12 órai munka, s a leventén a tény, hogy az oktató úr a feküdj vezényszóval gúnyt űzött vágyamból. Valaki kilógott a sorból, nosza, testünket harmincszor a kemény anyaföldhöz vertük, nagy szolgálatot téve ezzel drága hazánknak. Az inasiskola az más volt, Hotel Kikelet. Csak éppen Pluma paplant nem kaptunk. elejű. Cipőjén a bőr patinásán repedezett, de ragyog. Emelte megjelenését aranyórája, melyet egy vastag láncon a mellényzsebében tartott. Az iskolamester összehúzta szemöldökét, cigarettahüvelyét finoman hatalmas ezüsttárcájához verdeste, rágyújtott, aztán szétnézett az osztályban. A lélekben sebzett, hervadt emberek együttérzésével nézett ránk. Lecsúszott tanár volt, nagy csalóddal, az értünk kapott pénzre is ráfanyalodott. Pedig a gimnáziumban tanított. Az úri kaszinóból már réges-régen kigolyózták, mert vállalta ezt az alantas munkát némi óradíj fejében. A gimnáziumban, a szünetekben, a tanári szobában félreállva ette zsíros kenyerét, a szép damaszt szalvétából. A fájdalmas rezignáció élő szobra volt. Lassan elfelejtette, hogy munkája hivatás. mert a világ már tudatta vele, hogy nem hívta, nem Suha 4ndor — Hát az értelmiség laszolt a férfi. váHZ ISKOLAMESTER várta őt. Csendben, észrevétlenül rögeszméjévé vált, hogy 5 az életbe nem hivatalosan a nagykapun, hanem suttyomban a cselédfeljárón szökött be. Ezüstnyelű sétapálcával járt, pincs-kalapot és glasz- székesztyűt hordott és a feleségét magázta. Az úri élethez tartozás tragikomikus szalmaszálai Voltak ezek. Időnként megsimogatta elnagyolt kamaszfejünket és szórakozott, réveteg szemmel kitekintett az ablakon. összehúzta a szemöldökét, rágyújtott és azt mondta: — Ma a viselkedésről, az emberségről beszélek nektek. Valamilyen Menenius Agrippáról mesélt, aki a római birodalomban egy hegyen kibékítette a plebejusokat a patríciusokkal. A kéz és a láb nem lázadhat fel a gyomor ellen, s fordítva sem — mondotta a római öregúr, aki nagy bölcs lehetett akkoriban. Az iskolamester ezzel a példával oda akart kilyukadni, hogy a kétkezű munkásokra is nagy szüksége van a társadalomnak. — Mi vagyunk, hát a plebejusok? — kérdezte az egyik suszterinas és hátrafordulva •láttam, hogy már a hentesek is alszanak, mert ők is korán kezdték a vágóhídon. — És kik most a patríciusok? — kérdezte tovább kaján képpel a gyerek. — A tanár úr is patrícius? — a suszterok vihogtak, örültek, hogy ilyen okos, vitatkozó képviselőjük akadt. A tanár arca megrándult, de rögtön fegyelmezte magát. Bár úgy érezte, mintha Tihanyban térdepelve imádkozna és gúnykacajként hallaná vissza az áment, azért szépen szólt. — Igen, én is az intelligenciához tartozom, fiam — és jóindulattal nézett a fiú szemébe. Kis szünet után: — Egyetemet végeztem! — ezt egy kicsit büszkén mondta, benne volt a hangsúlyban; szegény vagyok, de iskolázott, okos ember. A suszterokat ki nem állhattam, írtam egy kis cetlit Csömör Jóskának, aki kőműves volt és melegszívű kenyerespajtás, hogy kérje meg az öreget, beszéljen a horgászásról, mert a múlt órán én kértem, most ő a soros. Jóska, nagy, magas gyerek volt, durva arccal, lajhár mozgással, külseje semmit sem sejtetett meleg, együttérző szívéből. Csúnya palóc tájszólással beszélt. Azt mondta a politikus suszterinasnak, hogy „Ne pofózz món ánnyit'” és kérte az iskolamestert, mondja el, hogy a kecsege mire harap a legjobban. Jött az iskolamester, összehúzta a szemöldökét és addigra a pékinasok már a padokra dűlve szuszogtak, horkoltak. Négyen voltak az osztályban, csendes, jó fiúk. Szemhéjuk állandóan vörös és lecsukva. Éjfélkor kezdtek. Hozták zsebükben az óriáskifliket, adtak nekünk is. A hentesek tepertőt loptak, a fűszeresek csokoládét, szerényen az olcsóbb fajtát. Az első órán mindent befaltunk, s akkor jött az édes álom. Az iskolamester kicsit kopottas volt, de elegáns. Sokat kefélt, fényes könyökű ruha. mindig frissen vasalva. Az inge vakítóan fehér, keményA tanár enervált arca kisfiúsra derült, szeme csillogott, már várta a kérdést. Mindig ez volt a mentőöv, de ő is, mi is adtunk a látszatra: ezt csak félidőben szabad kérdezni és mindig másnak. Jóska természetes egyszerűséggel kért egy cigarettát az öregtől, az engem is megkínált, örült, hogy kínálhatott. Mustó János: ÖREGANYÁM (A Magyar Nemzeti Galéria tulajdona) Már csak öten voltunk ébren az osztályban. Tüzet is kaptunk, de cigarettás kezünket a pad alatt tartottuk illendőségből, meg cinkosságból, ha bejönne valaki. Már nagyon vágytam aludni, de nem akartam megsérteni őt, gyerekesen szerette, ha túlzásait hallgatják. — Nyáron lementem, a Tiszára. Jó fogásom volt. Csak egyet sajnálok. Az elvitte a horgot. Becslésem szerint tíz kilós ponty lehetett. Egy óráig verekedtem vele, bele :s izzadtam. Engedtem a zsinórt hadd vigye, aztán vissza, aztán megint, engedtem, megint vissza, mégis a dög lett a győztes. Gyenge volt a zsinór. Tudjátok, mire harapott? — hajolt közelebb hozzánk. — Paprikás kenyérre! A főttkukorica, meg a kérész nem vált be. Nem baj, jövő nyárra erősebb zsinórt veszek. Csengettek. Mindenki felébredt. Az iskolamester is abbahagyta. Bejegyzett valamit az osztálykönyvbe még és engem meg Jóskát hívott: menjünk hozzá cigarettát tölteni, majd igazolja az időt a főnöknél. A legolcsóbb dohányból töltögettük a cigarettahüvelyeket, amikor már sok volt, egy-egy marékkai szebre is tettünk. Közben a másik szobából átszűrődött feleségének erélyes basszusa. — Kérem, magát sohasem fogja befogadni az intelligencia, mert magának a szutykos inasok, ezek a leprások a társaság. Maga csak azok között érzi jól magát, mert azok szájtátva hallgatják a maga bolondságait. Igen, vegye tudomásul, maga is leprás, akit az urak nem engedtek testközelbe magukhoz. Nem tud valami úribb, tisztább foglalkozást keresni? — Blanka, maga tudja jól, hogy mindent magukért teszek. Hiszen maga panaszkodik, hogy kevés a kosztpénz. — Á, maga egy élhetetlen fráter. Ha én nem volnék, megennék a tét vek. Ebben a korban már minden tanárnak földje, szőlője van. És a feleségük bundában jár, nem ilyen kopott kabátban, mint én. Megmondta szegény anyuci. .. — Drágám, higgye el, jövőre megvesszük a bundát.. ■ Többet már nem hallottunk, zsebretettünk még egy marék cigarettát és a kerten át kiosontunk. KEMÉNY ERZSÉBET Nem válaszolsz Mondtam az éjszakának: — Te. Mondtam a vonat mellett rohanó tájnak: — Drága. Mondtam a kősziklának: — Szeretlek. A sötétség, a föld. a bő feleltek. Mondtam neked: — Nélküled nem tudok élni. — Te bálványarcod fölém emelted és nem válaszoltál semmit. TÉNAGY SÁNDOR Gyökér Nekem nem kellett gyökeret vernem: én magam voltam a gyökér, hogy törzset vastagitsak és lombot szélesítsek! s lám, a mélyről érkezőt kísérni magasba indul sok hűséges tekintet. ANTALFY ISTVÁN 4 mi neveinket. .. Szinte eltűnsz a fotel öblén, amelybe kényszerít a kor már, s betegséged. S ünnepek jöttén ha látlak, mintha pici volnál, nincs kézimunka már kezedben, merőn nézel, ki tudja, merre, csak, ha Hozzád Is szólunk, rebben a szemed, szinte megrettenve... Hozzád csak a fotel türelmes, amelyben ülsz. magad sem érted, miért, miért, miért? A jelmez nem árul el, csak takar téged, kiállsz az élet küszöbére, mint rég, a konyha ajtajába, s szád hangtalan emlék-ebédre a mi neveinket kiáltja.. . Szírt etár György cÁ kűliú Itatás űzött an jeflúdik VOLT EGYSZER EGY EMBER, aki irt egy verset, és mert senki sem verte meg emiatt, hát költő lett. Hosszú hajat növesztett, szerzett némi megbízható piszkot a körme alá, duzzadó, ócska aktatáskát cipelt a hóna alatt, amelyben mindenféle idegen nyelvű könyv mocskolódott, amitől feltétlenül tehetséges és feltétlenül művelt ember látszatát keltette. Szólott pedig korszerűen pesszimista költészete imigyen: Hamvasztó szél szaladt a fák között, a táj komor színekbe öltözött, kihűl a szív és megfagy az ének, halált kiált most felénk az élet. Fagyott könny csillog a pillák alatt, nem döngetünk többé kaput és falat, fogytán erőnkl Sötét semmibe hull, fáradt nemzedékünk tár stalanul. Tetteink nem őrzi emlékezet, bús közöny táncol álmaink felett, haj, pedig egykor akartunk szépet, de hajh, szemen köpött minket az életi Ezt a művet szűk családi körben, szűk baráti körben, szükkörű matinékon és még szűkebb körű irodalmi estéken személyesen adta elő. Valaki egyszer megjegyezte, hogy e vers elég primitív. Ettől kezdve úgy konferálta be magát, mint a modern privitimizmus úttörőjét. A felszabadulás után megmosdott és elhatározta, hogy ismét ír egy verset. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Szólott pedig megújult költészete imigyen: Tavaszi szél szalad a fák között. A táj vidám színekbe öltözött. Üj hangon szól a szálló ének, hurrái Most már szép lesz az élet! Mit nélkülöztünk századok alatt, édesebb lesz és több is a falat, az úri törvény a múltba hull részvétlenül és tár stalanul. Világunk már csak az emlékezet. Szabadságunk érik a romok felett, teremtünk nagyszerűt, hősit szépet, kik rabok voltunk, miénk lesz az élet! A költő most már nem csak költőnek, hanem forradalmárnak is vélte magát, s hogy egy napon váratlanul a szerelem is melrohanta, műfű ét is eldöntöttnek'hitte Érezte: ha valaki lírikus, akkor ő az. Elhatározta hát, hogy lerakja a modem líra alapját. A rímek már adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig felfakadó lírája imigyen: Legszebb vagy te a legszebbek között, te, ki álmom fátylába öltözött. Vágy vagy, sóhaj, láz, muzsika, ének, végcél vagy te, sőt te vagy az élet! Harsány kiáltás az égbolt alatt, csókod ize gyógyír, cukorf al at, bolygó, mely a napból a földre hull, s míg el nem érsz, bolyongsz tár stalanul, Te vagy bennem a szép emlékezet, mely átragyog forró szívem felett, rád gondolok, ha vágyom a szépet mert végcél vagy, sőt te vagy az élet! E vers, e megragadó lírai vallomás nyilván nem maradt hatástalan, mert a költőnek egyre inkább és egyre több pénzre lett szüksége. Hallgatva a kor legnépszerűbb irodalmi Irányzatára, elhatározta, hogy saját anyagi felsegítésére táncdalt ír, úgynevezett slágert. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig az értékes dalmű imigyen: Tegnap este nyolc és kilenc között a szivem új ruhába öltözött, mert hozzám szállt dalod, az édes ének, ilyen nem volt soha, valóságos csoda, ettől kapott bennem lelket az élet. Némán álltam nyitott ablakod alatt, és neveddel írtam tele a fala t, s míg az égről egy csi-csi-csillag lehull, csak állok itt és várok társtalanul. Ho-ho-hozzád fűz az emlékezet, csa-csa-csak te vagy a szivem felett, neked adnék minden jót és szépet, ebből is tudhatod, ebből is láthatod, drágám, hogy neked rendelt az étet. NÉPSZERŰ KÖLTŐNK ilyen sokoldalú tapasztalat birtokában elhatározta, hogy a hazai dráma fellendítésére verses drámát ír. A rímek már adva vannak, csak a rímekhez vezető sorokat kell kicserélnie A csere folyamatban van. A szerzővel folytatott tárgyalásokról valamennyi színházunk reménykeltőén nyilatkozott, és a mű bemutatását valamennyi színházunk tervbe vette. Ez érthető. Ráérnek eldobni az egészet, ha elkészül.
