Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
(Stw. január 50. vasárnap.' NfiCRAD <> Gergely Mihály VIHAR BÉLA Nyugdíj ban AZ ELSŐ NAPON azt hitte, vetkezet ügyeiről, akivel kel- vagon kapacitású burgonyaaz lesz a legnehezebb. Szó- lett. A kórházból való hazakatlanul sokáig maradt ágyban. térése után nem is volt az Lett volna magyarázat arra is. már igazi betegeskedés, mert hogy az egész napot átheve- nyughatatlanul tevékeny, Kí- ressze. Még nem épült fel teljesen a három hónapja kezdődött kétoldali mellhártya gyulladásból sem, a szíve egyre rosszabb, azonkívül tegnap este tartotta tsz-ük a rendkívüli közgyűlést, amelyen ő, valamennyi kezelőorvos tanácsára, lemondott az elnökségről. Az alakulás óta, 1949 decemberétől volt a „Jóreménység” elnöke. Maga a tizenöt esztendő is elég lett volna, nem az ő beteges, gyönge fizikumával végigcsinálni annyi mindent. Ha önismerete hiányosabb, az esti közgyűlés meggyőzhette róla, nincs szégyenkezni valója a másfél évtizedes munkáért, ő is akadozva, az elérzékenyüléstól meg-meg- csukló hangon beszélt a közös emlékekről, felsorolta a régi tagok érdemeit, értékeit. Az egymás után felálló, s tőle elbúcsúzó tagok elsírták magukat. Még Kuttor is köny- nyezett, akiről pedig mindvégig azt hitte, engesztelhetetlenül gyűlöli, amiért a második lopása miatt megszégyenítette a tagság előtt. Az embereknek sok okuk volt, hogy így búcsúzzanak tőle, hiszen már tíz esztendeje, hogy náluk évente ötven-ötvenöt forintot ér a munkaegység. És hányszor nyertek az országos mezőgazdasági versenyeken első, második vagy harmadik díjat, amiért sok tízezer forint jutalmat kaptak, és versenyzászlókat, okleveleket, — tele van velük az írod«. Tudta, sokan mondták őrá a másfél évtizedben a járás és a megye vezetői közül, hogy náluk nincs igazi demokratikus vezetés, hogy egyedül határoz mindenben. Nem egy tagjuk olvasta a fejére: kiskirály, ő azonban nem ijedt meg senkitől, mindig azt csinálta, amiről úgy hitte, haszna lesz belőle a szövetkezetnek, az ötven családnak. Nem is volt neki külön magánélete. Tizennégy éve, hogy a felesége meghalt, egyedül nevelte fel a három kisebb gyerekét is. Most már csak kettesben él a legfiatalabb leányával, aki tavaly érettségizett, a többi négy kiröpült a családi fészekből. Pedig az új házukat úgy tervezte, építette föl három esztendeje, hogy abban két-há- rom gyerek is elférjen, családostól. Felkelt, lassan, piszmogva öltözött. A fürdőszobában megnézte magát a tükörben, nem kell-e borotválkoznia, de mindjárt felelt is magának; minek? kinek? Egész nap ki sem kell mozdulnia, délután házhoz jön az orvos Is, hogy meghozza a mindennapi injekciót. Kati a fedett verandán terített reggelihez, ő már túl is volt rajta, így hát egyedül csipegetett, étvágytalanul. Aztán belefeküdt a pokrócokkal kibélelt nyugágyba. Feküdt és arra gondolt, milyen különös, hogy többé semmit sem kell csinálnia. Így pihen- getett ebben a nyugágyban, lábadozása heteiben, a meleg tavasz megérkezése után ez volt a kedvenc helye, de tegnap, tegnap előtt még ide jöttek hozzá az emberek. Elmagyarázta a brigádvezetőknek, mit csináljanak, meghallgatta a tagok panaszát, véleményét, itt fogadta a hivatalosan hozzájuk érkező embereket, aláírta a napi postát, átnézte a leveleket, megírta a válaszlevelek fogalmazványát, telefonon tárgyalt a szösérletező természete a tétlenfüllesztőt sem helyezik üzembe, amitől olyan sokat várt a disznóhizlalásuk önköltségének csökkentésében?... A napokban megérkezett a géda már vékonyan belepte a csiszolt felületeket. Bekopogott az irodába. Kérdésére a két könyvelő egyszerre felelt, hogy Homola bent van, a belső irodában. Amit ugyan még ő rendezett be, elegánsan, modern bútorral, szőnyegekkel, képekkel, de ő azt csak a külföldi vagy más magasrangú látogatók tiszteletére tartogatta, mert annyian jártak hozzájuk, nem ültethette le őket idekint. ebben a zajos, közös irodában. Homola mókázva, viccelődve egészségi állapotáról kérdezgette. ö pedig megpróbálta óvatosan a „Jóreménység” ügyeire terelni a szót. Hányszor eltervezte otthoni tépelő- dései közben, miként mondja majd el tapintatosan a véleményét, tanácsait, hogy meg ne sértse a „Rákóczi” volt elnökét. Fejjel is magasabb volt nála Homola, vaskos, behemót ember. Amikor megértette, hogy nem a puszta kíváncsiság vezette ki őt a „Jóreménység” majorjába, elborult az arca, elvörösödött, és azt mondta: — Emlékezz csak vissza! Beleavatkoztam én egyszer is a te dolgodba?.. Ugye, nem! Hát most te se háborgass engem! Ne félj, elboldogulunk mi is!... Igaz, hogy az idén nem osztunk annyit de az árvíz, a rossz időjárási... Majd jövőre helyreütünk mindent! Mondani akarta, hogy rossz időjárás majd minden évben van, még árvíz és hasonló természeti csapás előfordult náluk is, de a jó szövetkezeti vezetőnek éppen az a kötelessége, hogy minden baj ellenére is biztosítsa a tagok jövedelmét. De nem mondott mór egy szót sem. ELKÖSZÖNT és hazament. Azonnal ágyba bújt, olyan gyöngének érezte magát. Csak feküdt, kimeredő szemével konokul bámult a meny- nyezet egy pontjára. Kimondhatatlanul szomorú volt, beteg szíve úgy égett, mintha olvadt fémet kellene szétpumpálnia megrokkant, öreg testébe. Öedöqüz. ö Restelkedtem: nem méltó hozzád, szégyenletes..., de mint iga, már ő uralkodott felettem, a varázsritus, babona követette bennem a jussát, tedd meg! — suttogta — ez parancs! Hittem, nem hittem, ő vezényelt, . a dzsungelmclyi ősi hang; lízezerévnyi messziségből reámintő tetem, bizarr, bakszakáilú, vad pásztoristen, eszelős fintoraival. Teljesül vágyad, terved, álmod megvalósul — akkor — ha most asztalt koppintsz, ha arra nem lépsz, ha eléred a villamost. Hány rendelés, hány tilalom, mind tőle ered, tőlük való. az idegsejtekben bujkáló, a sunyítva meglapuló • condrát öltött sámán vinnyogja, fantom jelzi: még itt vagyok! Miért hordozom koponyámban e furcsa panoptikumot? A történelem sok limlomja nyüzsög a tudatom alatt. Mi őrzi őket és cserébe talán valamit nyújtanak? Talán a megdidergő lélek aggodalma cseng, sajog, s így faggatja, ostromolja a titkot rejtő holnapot? Patkó, lóhere, denevérszárny, csíziók, és jelrendszerek ... Hány száguldó motor élén Is fityeg, táncol az amulett. A vész ellen ők védenének? Bár jól tudom, hogy nem igaz. hogy ámitás. hogy balga tévhit, de mégis biztatás, vigasz. A félelmünk a táplálékuk, életük ebből tengetik, nem füstölgő körmenet, dobszó, egy mozdulat elég nekik. Ártalmatlanok? Valóban. De egyik, másik fölneszei, s eszébe jut, hogy zsarnok isten volt valaha, ki vért vedel, szomját oltva torkot szaggattak szablyát lengető papok, és embert áldoztak nevében: idegent, lázadót, rabot. Kígyómódra ő sziszeg most is a fülembe gőgöt megvetést, llncskötelet nyomna a kézbe, géppisztolyt, csóvát, szívbe kést. Mennyi vámpír-előítélet, lappangó nyirkos babonák: mérget oltva az értelembe, gyűlölettel megfojtanák. Bálványok járnak még közöttünk, a kert alatt ördög szalad. Lelkem, tárd ki a szabadságra ablakodat, és óvd magad. ségbe betegedett volna bele sokkal inkább. Mára pedig egyszerre mindennek vége, nem nyit be hozzá a könyvelő, hogy hozza a napi postát, a telefon sem csörög rá, még véletlenül sem. Hiszen volt ő olyan ismert ember a megyében, hogy mindenki tudja, matói kezdve nyugdíjban van, s a „Jóreménység” minden dolgában Homola, az új elnök illetékes. Így múlt el az első napja. Csak egyetlen egyszer keresték telefonon, az állatforgal- mitól akartak vele tárgyalni, ott még nem tudtak a nyugalomba vonulásáról. Szokásos humoros, csipkelődő stílusában elküldte őket Homolá- hoz. Tréfálkozott, de ez a beszélgetés még jobban lehangolta. Másnap is így maradt, mert kezelő orvosa szigorúan .rápa- rancsolt, még sokáig kell pihennie, de agyában már ott kavarogtak a lecsillapíthatat- lan, súlyos kérdéseik: csakugyan így kell most már leélnie, ami hátra van, hogy többé nem alkothat, nem teremthet semmit? Senki sem tart mór igényt az 5 ötleteire, gondolataira?... Egyetlen bonyolult, vitás ügyben sem kell döntenie ezután?... Pedig milyen sok terve volt még mimindent szeretett volna megvalósítani 1.. Most már befejezetlenek maradnak a kísérletei a takarmánycirokkal? A külföldi búzafajtákkal?.. És a Kelet-Németor- szágból megszerzett, napi egy pezet, most már gyorsan csak egy kis külön épület kell neki, beállítani és üzemibe helyezni! Ezért még biztosan megkeresik, egy ötvenezer forintos gépet még az ő gazdag szövetkezetük sem nélkülözhet! Az első hét nehéz volt, aztán az egymást követő hónapok is. Elmúlt a május, megjött a nyár, és egyszer sem nyitották rá az ajtót a „Jóreménység” új vezetői. Nyár végén be-betértek hozzá a régi tagok. A „Jóre- ménység”-gel januárban egyesült népes „Rákóczi” tagjai továbbra is elkerülték, de a régiek közül egyre többen meglátogatták. Mert a panasz, az aggodalom vezette őket, a nyugtalanság, hogy sokminden nem jól van, hogy az idén nem lesz meg a szokásos munkaegység, amit pedig már annyira magátólérte- tódónek tartottak. És sorolták a gondokat, ő pedig úgy tudta volna, hol kell másképpen csinálni, hogyan lehetne gyorsan megszüntetni a bajokat; de most már hiába mondta volna. Csak a nyugtalansága nótt napról napra. Megjött az ősz, s egy nap elindult, kisétált a szövetkezetbe. Az irodáig végig kellett haladnia a majorságon, és láthatta a változást. Olyan volt az egész, mint egy lusta, tehetetlen gazda udvara. És a krumplifüllesztő gép ott állt a kovácsműhely előtt, a rozsul llen H oods Kötelezettség nélkül H gattam magamban, hogy ezt a kocsit le kellene mosni. De sem erőm, sem időm nem volt hozzá. S a szegény jármű lassanként már alig vonszolta magát a rárakódott piszoktól sártól. Azóta se mosta le senki, mióta kölcsönkértem a barátomtól, s ezért már csak sötétedés után mertem használni. Titokban surrantam, vele a gyengén világított mellékutcákban. De aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam, véget ér a szégyenkezés korszaka. Kezembe került egy „röpcédula", rajta egy amolyan jellegzetes „köszönő-em- ber” figurája, s a csábító ajánlat, hogy néhány perc alatt csillogó-villogóvá varázsolják a legpiszkosabb járművet is. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Betértem az automata-kocsimosó állomásra, melynek vezetője udvariasan, kitárt karokkal fogadott, elmondotta, hogy cégük a kötelezettség nélküli kipróbálás kedvezményét nyújtja a vevőknek. Fáradjak be én is, természetesen kötelezettség nélkül, s ha jónak találom, majd csatlakozzam a tiszta autók klubjához; a cég, a klubtagok autóit nevetségesen csekély összegért rendben tartja. Régóta megingathatatlan a véleményem az efféle kötelezettség nélküli kipróbálásról, de most már mindegy fogjunk hozzá ... Rámszóltak, hogy csavarjam fel az ablakokat, s e pillanatban már meg is rohant néhány vízhatlan overálba öltözött fiatalember. A szappanosviznek olyan zuhataga ömlött kocsimra mindenfelől, hogy bár edzett tengerész vagyok, s a gyomromra sosem volt panasz, most egyszeriben tengeribetegnek éreztem magam. A fecskendős ifjak után mások jöttek, akik szivaccsal, szarvasbőr darabokkal dörgölték ablakaimat. A kocsi úgy himbálód- zott, mintha maga Neptunus tengeristen forgatná háromágú szigonyán. S ekkor váratlanul újabb fecskendős támadás következett, vizzuhatagok, ezúttal szappan nélkül, óh persze, az öblítés. N os — úgy látszik —, befejezték. De nem, mégsem. Egy elegáns úr udvarias üzleti mosolyt röpít felém, én visszamosoly- gok, s ettől felbuzdulva ráparancsol az overá- losokra, hogy alaposan tisztogassák le az elülső lámpákat, a sárkányát, á rendszámtáblát, s a többit.., Az elegáns úr most büszkén pillant rám, mintha azt kérdezné: ugye-ugye milyen alaposan, milyen hibátlanul dolgoznak ezek a mi fiaink? S ezzel már oda is lépett hozzám, kinyitotta a kocsi ajtaját, behajolt, s barátságosan megkérdezte; — Nos, uram, hogy döntött? — melyik tagságot választja, a havi tíz fontosat, vagy a havi tizenöt fontosat? — Egyiket sem — feleltem, mire az úr sértődötten felnyögött. — Ugyanis ez nem a saját kocsim. — Ugyan?! — szólt az úr, s arca immár bíborpiros lett a felháborodástól. — Hát akkor kié vajon? — Egy barátomé. Kölcsönadta két hétre, s megígértem neki, hogy hálából lemosom. De hát önök voltak olyan kedvesek, hogy megtették ezt helyettem, kötelezettség nélkül ugyebár? Az elegáns úr gőgösen végigmért, s ki tudja, mit mondott volna, ha össze nem szedi minden önuralmát. De aztán — üzlet az üzlet — tompa hangon csak ennyit szólt: — Akkor ezt adja át a barátjának — s egy reklámcédulát nyújtott át, azt a bizonyosat a „köszönő emberrel", s a kocsimosás csábító ajánlatával. Ezzel sarkonfordult és gőgös léptekkel távozott anélkül, hogy akárcsak egy „no, viszlát, öregem”-et odavetett volna. r\ n viszont felszabadultan, megnyugodott Pj lélekkel távoztam. Kocsim csillogott- villogott a nappali fényben. Újra az emberek szemébe mertem nézni. Fordította: Zilahi Judil
