Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-19 / 302. szám
NÖGRAD 1965. december 19., vasárnap A szóké hajú nő, akinek rózsaszín, bársony pipacsok díszelegtek a műkontya körül, furcsa, kissé oldalazó, és szökellő járással vágott át a zsúfolt termen és megragadta a háziasszony karját. — Megvan! — szólt. — Most aztán nem szabadulsz. — No, nézzék csak! — lepődött meg a háziasszony. — Szeretnélek megkérni egy nagyon nagy szívességre. Megtennéd ? — S mi lenne az? — kérdezte a háziasszony. — Ismertess meg Walter Willlams-szal. Hidd el, egyszerűen bolondulok azért az emberért. S amikor énekel! Amikor azokat a spirituálékat énekli! Mondtam is a férjemnek : „Burton, szerencséd, hogy Walter Williams színes- bőrű, különben méltán féltékeny lehetnél.” Nagyon boldog lennék, mutass be neki! — Természetesen — szólt a háziasszony. — Azt hittem, már ismered. Az estélyt egyébként az ő tiszteletére rendeztük. — De hiszen ez nagyszerű — mondta a vendég. — Igazán nem látom be, mi rossz van abban, hogy az ember összejár a színesbőrűekkel. Nekem semmiféle# mellékgondolatom nincs róluk. Egy szikrányi sem. Burton — ő persze más. Dehát tudod, ő Virgíniából jött, s ezek a déliek egészen mások. — Eljött veled? — Oh, nem. Ma szalmaözvegy vagyok. Ah, Burton ... 1 Bele fog halni, ha elmesélem neki, hogy találkoztam Walter Williams-szál. Állandóan veszekszünk a négerkérdésen. Olyanokat mondok neki, hogy „ne légy már ostoba!” De meg kell hagyni, hogy Burton még mindig sokkal szélesebb látókörű, mint a déliek általában. Tulajdonképpen szereti is a színes bőrűeket.f Mindig azt mondja: neki 'nem is kellene fehér szolga a házban. Tudod, volt mellette egy néger dajka, azt egyszerűen imádja. Képzeld, ahányszor hazajön, kimegy hozzá a konyhába. Nincs különösebb kifogása a színes- bőrűek ellen, csak éppen azt mondja: nem lenne hajlandó egy asztalhoz ülni velük, egymillió dollárért sem. Én meg ilyenkor azt válaszolom, hogy beteggé teszed az embert a fecsegéseddel, Burton. Borzasztó vagyok hozzá, ugye? — Nem. — nyugtatta meg a háziasszony. — Egyáltalán nem. — De hát én másmilyen vagyok. Bennem a legkisebb előítélet sincsen a színesek iránt. Olyanok, mint a gyerekek : ugyanolyan könnyelműek, és folyton énekelnek, nevetnek, meg minden. Hát nem a legvidámabb teremtmények a földön? Komolyan mondom, nekem is nevetnem kell, ha csak rájuk nézek. — Igen — szólt a háziasz- szony. — Valóban. — Ez a Walter Williams pedig, ez aztán igazi művész. Nem érdekel, hogy milyen a ivat m Igyekezettel mozgatta az ajkát, mintha sftketnémához szólna. — Örülök neki — felelte a néger. — Megőrülök, ahogy a „Matrózflú”-dalt énekli. Nem megy ki a fejemből. Egész nap azt dúdolom. A férjem meg majd szétrobban, elfeketül a dühtől, olyan fekete lesz, mint... És mondja, honnan DOROTHY PARKER FEKETE - FEHÉR művész bőrszíne. Az a magán- véleményem, hogy ha valaki művész, akkor senkinek sem kellene előítélettel viseltetnie iránta. Nem is értem, némely emberek, hogy lehetnek olyan szűklátókörűek. Walter Wil- liams-szal találkozni megtiszteltetés. Az Űr őt is épp olyannak teremtette, mint minket, nem igaz? — Természetesen, — felelte a háziasszony. — Pontosan. — A magam részéről nagyon örülnék, ha egy ilyen ember, mint például Walter Williams eljönne hozzánk, hogy énekeljen nekünk. Persze, nem hívhatom meg Burton miatt. Menjünk oda hozzá! De várj csak, mit csináljak, amikor bemutattál? Kezet rázzak vele? — Tégy, ahogy gondolod. — Azt hiszem jobb lesz kezet fogni. A világért sem szeretném, ha azt hinné, hogy előítéleteim vannak. Persze, kezet kell fogni, mint bárki mással. Igen, igen ... ezt fogom csinálni! Odalépek a magas, fiatal négerhez, aki a könyvespolc mellett állt egy sarokban. A háziasszony bemutatta őket egymásnak, a néger meghajolt — Hogy van? — kérdezte. A rózsaszín bársonypipacs- csal ékesített nő teljes hosz- szában kinyújtotta a karját, hogy az egész világ lássa, amíg csak a néger meg nem ragadta. — Oh, hogy van ön, Mr. Williams? — kérdezte az asz- szony. — Épp mondom a barátnőmnek, milyen borzasztóan élveztem az éneklését. Múltkor is ott voltam a hangversenyén és megvan a hangja a fonográfon és minden. Nagyon tagoltan beszélt. szedi azokat a remek dalokat? Honnan a csodából szerzi őket? — Van annak annyi módja... — Biztos vagyok benne, hogy ön Is nagyon szereti őket. Mulatságos lehet Azok az aranyos öreg spirituálék ... Oh, hogy imádom őket! És mostanában mit csinál? Még mindig énekel? A közeljövőben miért nem rendez hangversenyt? — Épp e hónap tizenhatodikén lépek fel. — Igen? Akkor én Is ott leszek. Ott leszek, ha csak egy mód van rá. Számíthat rám. De nézze csak, ki az a fiatal nő, ott fehér ruhában ? Már láttam valahol. — Katherine Burke — felelt a háziasszony. — Szentséges isten! Ez lenne Katherine Burke? A színpadon egészen másként hat. Azt hittem sokkal csinosabb. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sötétbőrű. Máj nem úgy néz ki, mint egy... Oh, szerintem csodálatos színésznő. Bem gond»}* Mr. Williams’ — De igen, — felelte a férfi. — Én is azt hiszem. De nem zavarom tovább, biztosan mások is szeretnének beszélni az estély díszvendégeivel. Ne felejtse el Mr. Williams, ott leszek a koncertjén, tapsolni fogok és minden. De ha végképp nem tudnék eljutni Valamilyen ok miatt, akkor is megmondom minden ismerősömnek, hogy ők menjenek el. — Köszönöm szépen, — felelte a néger. A háziasszony ekkor karon fogta a hölgyet és átvezette a másik szobába. — Drágám — szólt a vendég — becsületszavamra, majdnem összeestem ott a helyszínen. Észrevetted, mennyire melléfogtam? Kis híján kimond- tam, hogy Katherine Burke tisztára úgy fest, mint egy néger. De még időben megálltam. Gondolod, hogy észrevette? — Azt hiszem nem — csillapította háziasszony. — Hála istennek! — sóhajtott fel — hiszen semmiképp sem akartam volna zavarba ejteni. Hiszen olyan kedves. Jó modorú és minden. Tudod, hogy van ez a színesekkel? Az ember a kisujját nyújtja nekik és mindjárt a karját akarják. De ez nem Is próbálkozott ilyesmivel. Gondolom sokkal józanabb. Nem úgy véled? — De igen — szólt a háziasszony. — Tetszett nekem. Nincsenek előítéleteim, azért, mert ő színesbőrű. Épp olyan természetesen beszélgettem vele, ahogy bárki mással tettem volna. Csak éppen alig tudtam elfojtani egy mosolyt, mert közben Burton-ra gondoltam. Kíváncsi vagyok, milyen képet fog vágni, ha megtudja, hogy azt mondtam a négernek: Mister! Fordította: Zilahi Judit rÖTB ENDRE Dorothy Parker 1893-ban született New Jersey-ben. Tanulmányait New Yorkban végezte. 1916-tól a Vanity Fair című folyóirat, később a New-Yorker színikritikusa lett. 1927-ben visszavonult az újságírástól, hogy kizárólag irodalmi tevékenységének szentelje életét. Novellákat, verseket, rövid karcolatokat irt, elsősorban az amerikai társadalom fonákságairól. cA tűz h a mj A tág csarnokban motor zúgott, áramoktól rezgett a hő, a gépek előtt éberen állt cgy-cgy kékruhás szerelő. Félig süketen hallgattuk a kongó vasak durva zaját, — káprázó szemünk, úgy érezzük, a teremtés titkába lát. Néztük a tüzes kemencében a vörösen izzó vasat, ahogy szikrázott sisteregve s rózsasziromként széthasadt. Egy új istenség művét láttuk, ki rombol alakot s összefűz, s már szét se tudtuk választani, melyik a vas, melyik a tűz. Csak néztük, ahogy ölelkezett előttünk a két ős-elem, — a tűz és a vas násza volt az, új kort vajúdó szerelem. Kompozíció GONDA ZOLTÁN TUSRAJZA KAMARAZENE Sinxiana Pop Nyári emlék Réti Zoltán linómetszete Felmentem a hegyre és lehever edlem a virágos fűbe. Derült volt az ég. Belenéztem a napba és elöntött a hőség. Nagyon élvezem a fejemmel összenyomni a fűszálakat, úgy pattognak, mintha a hajam nőne. Szomszédunk, Petru ballagott felém, zizegett a fű. — Messze mész? — kérdeztem. — Letaposom a hangyákat, mondta. Elnevettem magam, kurjongatni való kedvem támadt, ide-oda gurultam a fűben, élveztem az illatfelhőt. — Tovább mész? — kiáltottam Petrura. Füvet szedett, tenyerébe fogta a fűszálakat és ujjai között morzsolhatta, — Tanulmányi szabadságon vagyok! — Doktor leszel?! — csodálkoztam el. — Mérnök, mi az ördög, a gyárban doktorok vannak? Gépészmérnök, az üzem ajánlott. — Bravo, mérnök úr! — örvendeztem. Petru megropogtatta a füvet az öklében. — Láttalak ma reggel, amikor indultál. — Lehet. Bizonyára becsaptam a kaput. — Nem csaptad be. — Akkor énekeltem. — Nem énekeltél. — Hát akkor hogyan? Va— | lami csoda történt? Petru elhallgatott. A tenye- \ rémből szemellenzőt csináltam i és feléje fordultam. A fűszá- \ lakat tekergette, szaggatta, és j fogai között rágcsálta. — Hallgass csak ide Petru, I mit mondtál az egyetemmel | kapcsolatban? Mi ez? | Nem felelt, rám nézett. A nap felé fordultam, hogy mindenütt érjen a sugara. A növényzet is zizegett a forróságtól. A levelek ragyogtak. — Firico! — Tessék. — Hogyan tartod a lábad? — Miért? — Felemeltem a fejem, hogy lássam. — Hogyan tartanám? Felhajtottam a szoknyámat, hogy a nap minél jobban érjen. Akinek nem tetszik, ne nézzen rá. — De nekem tetszikI — mondta Petru. Számolni kezdtem az ujja- mon: — Akarsz fogó lenniT — Nem. — Hunyó? — Az sem. — Bakugrást, cicát vagy mi az ördögöt játsszunk akkor? — Egyikhez sincs kedvem. — Akkor, szia! Hátamra feküdtem, de hamar meg kellett fordulnom, mert a tarkóm nedves lett az izzadtságtól. A fejem búbján összekócolódott a haj. — Firico, te takartad ki a lábaidat? — szólalt meg ismét Petru. — Igen. — Takard be, jöhet valaki és megláthat. — Nem jön senki, előtted meg nem szégyellem, — Miért nem? — Nem is tudom, hiszen ki vagy te? Petru hanyatt feküdt és a napfényben a fűszálakkal játszadozott. — Firico, mit csinász te reggel a hegyen? — kérdezte. — Szerelmeskedem. Felemelt keze megmerevedett. — Mit mondtál? — Azt azt. Mellém húzódott. LANTI SAROLTA (Juu^cul cdkal A „jóravaló restség” — — így tanulta ezt rég — bűn. Bár ő kétIL És kissé gyáva. Talán, mert néki a „rosszravaló restség” — ha nem is bűne — de — hibája . Nála semmisem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat törpeségen kevélyen hordja ami szégyen kiválni sem kíván soha — eltökélten lett — tétova. SzerelmeJeh liefe Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rám csütörtökön, kisördögöm! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom vasárnap várlak! — Mondd mégegyszer! Nem mondtam. Felkönyököltem és szívtam a füvet ■ fogaim között. — És, hogyan csinálod Firico? — kérlelt Petru. — Micsodát? — Amit az előbb mondtál. — Mit? Az ördögbe, micsodát? — Azt mondtad, hogy szerelmeskedsz. — Hát aztán. Ha akarod megtanítalak rá téged is. Akarod? — Igen. — Jól van! Nézz a napba, égetni fogja a szemed. Látsz engem? — FiricoI — Maradj úgy, ha meg akarod tanulni, látsz engem a napban? — Firico, én azért jöttem ... — Ne úgy, nézz egyenesen. Látsz? — Látlak. — Látsz! Ne rám bámulj, a napba nézz, ahogy mondtam — Firico, szeretlek. — Hogyan? Mit mondtál? Felugrottam és elkezdtem szaladni az ösvényem Odébb megálltam. — Becsaptalak! kiáltotta Petru. Tréfáltam. Taníts meg. Remegtek a lábaim, rohanni kezdtem felfelé a hegynyeregre. A nagy fű a lábamat ver- deste, a cserjésben a tüskebokrok a kezemet karcolták meg. Az erdő szélén álltam csak meg. Sírtam. Vérzett a lábam, a tenyerem sajgóit, szoknyám felgyűrödött. Felhajtottam egészen a térdemig és benyálaztam a sebeket. Nem tudtam, hogy miért sírok. Előttem egy bodzabokrot csipegettek a verebek. Láttam, ahogyan reszketett a begyük, ök is megláttak. Mozdulatlanok maradtak és rám szegezték tekintetüket. És egyszer csak az erdő szélén hűvös levegő suhant át. A nap lebukott a hegy mögött és gyanta szag kezdett elterjedni. Megjött az este. Románból fordította: Csongrády Béla
