Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-19 / 302. szám
1065. december t3 , vasárnap NdddAíl O < BERTHA BULCSU E' Várakozók i vek óta látom őket a tér sarkán, egykedvűen nézelődnek ... Sokan talán azt gondolják, hogy unatkoznak, és fantáziátlan emberek, azért töltik szabadidejüket ácsorgással, de nem így van. Be kell vallanom, hogy valamikor bennem is feltámadt az alaptalan gyanú, s arra gondoltam, hogy az unalom vastag és tompa vattaházából menekültek ezek a fiatalok a tér sarkára, s a város vibráló forgalmában, nézelődésben, fényivásban keresnek szórakozást is felüdülést. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem így van. Megyek pihenni, mondtrm i ’hány évvel ezelőtt magamnak és nagy akarással, eltökéltséggel felvonultam a hegyekbe. Hanyattfeküdtem a fűben, és arra gondoltam, hogy ez lenne az igazi élet, feküdni ilyen haragoszöld tisztásokon, s vonuló felhőket nézegetni... Nagy és mérhetetlen nyugalom áradt rám mindenből, s a természet örök színeiben, kékben zöldben, barnában igyekeztem feloldódni. A teljes megnyugvás küszöbéről azonban visszarántott valami. Tíz perc, talán negyed óra telhetett el, amikor az agyamban és a szívem táján felbukkant a nyugtalanság. Végigszaladt a hátgerincemen, és arra késztetett, hogy felüljek, körülnézzek, megszámoljam a közeli fákat, statisztikái készítsek a felhőkről... Visszafeküdtem a fűbe, de a nyugtalanságom nem oszlott el. inkább néhány perc alatt idegessé transzformálódott... Nem bírtam tovább a fűben feküdni. Ügy éreztem, hogy valamiről lemaradok, valami nagyon lényeges eseményt mulasztok el, valahol történik valami, és én nem vagyok ott. Pontosabban, az évtized legjelentősebb eseménye játszódik valahol, amíg én a fűben nyújtózkodom. Rohantam a menedékházig, ott taxiba ugrottam és néhány perc múlva már a városban voltam. Lázas izgalommal kutattam, hogy mi történhetett az elmúlt fél órában, miről maradtam le? Berohantam a kávéházba, de semmi. Ugyanazok a panoptikum-fejek hajoltak az újságok, poharak és apró cetlik fölé, amelyet tegnap, tegnapelőtt és öt éve... Kimentem az utcára, és figyeltem az emberek arcát. Kicsit gúnyos volt az arcuk, úgy tűnt, hogy rejtegetnek előlem valamit... Éreztem, hogy történt valami, de titkolják. Akkor én is megálltam a tér sarkán a többiek között és várakoztam. Semmi... Csak a képzeletemben bukkant fel egy teniszpálya képe, és Ili tünékeny figurája. 1945-ben egy összebombázott bérház pincéjében laktam... A bérház udvarán három-négy teniszpálya is volt. Az egyik pályára szép, szabályos tölcsért vágott egy eltévedt angol bomba. Akkoriban mi egész nap a bombatölcsér szélén ültünk, és a békákat bámultuk, hogyan sprintéinek a gödör aljában összeszaladt sekély vízben. órákig ültünk mozdulatlanul, de minden közeli zajra, robajra, felkaptuk a fejünket. Vártunk valamit. Hogy mit. azt magam sem tudom, de nagyon kitartóan vártunk. Azt hiszem, valami csodát. Egyszer megjelent közöttünk egy vézna, fekete kislány, és felcipelt bennünket az egyik összebombázott ház második emeletére. Az emeletből valójában csak a sínek maradtak, s mi ezeken egyensúlyoztunk az ösz- szeégett falak között. Hát ott fönt, ég és föld között, a meg- tekeredett síneken lebegve, közölt velünk valamit a kis fekete lány: — Itt hamarosan történik valami furcsaság... Ettől kezdve a bombatölcsér széléről mi állandóan szemmel tartottuk a romos házat. A fekete kislány pedig minden nap megjelent közöttünk, és kiosztotta a karácsonyfadíszeket, ízetlen csokoládét, amiket a romok között összeszedett. Vártunk. De semmi sem történt. Azaz hogy mégis... Emberek jöttek, lebontották a házat, és elkezdték újjáépíteni. A cselekvés eloszlatta a babonákat... Néhány hét múlva már a patak partján kóboroltunk, és a mederbe zuhant tankot bámultuk... ) Álltam a tér sarkán, és abban reménykedtem, hogy hirtelen lefékez egy autó, és titkolózó arccal, karcsúan és feketén kiszáll belőle Ili. Megáll előttünk, és kiosztja a karácsonyfadíszeket. melyeket magával hozott a messzeségből. Az autók mind továbbsuhannak... Másnap írtam az unokahugomnak. Két hét múlva megérkezett a válasz: Ili férjhez ment egy esztergályoshoz. Két gyereke van. Néha látom, amikor sétáltatja őket a patak-parton.., MENENIUS AGRIPPAT okos és furfangos eszű rómainak ismerték, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is rátalált a megoldásra. Az iskolásgyerekek tanulták például azt a híres történetet, melyben arról van szó, hogy a rómaiak egyrésze kivonult a városból, s csak azért nem állt meg Rómában az élet, mert Agrippa elment hozzájuk, elmondta csalafinta történetét az emberi szervezetről meg a társadalomról, s a távozók visszatértek házaikba, őszintén szólva, mindig furcsának találtam, hogy Agrip- páról csak ezt az egy történetet jegyezték fel a történetírók. Az utókor még azt hihetné, más nevezetes anekdota nem is fűződik nevéhez. Hadd mondjak hát el e hiány pótlására egy másikat, kevésbé ismertet és kevésbé látványosat Történt egyszer, hogy valamelyik gyárba reggel hétkor pontosan megérkeztek az emberek, ahogy máskor, ki-ki átöltözött s ment a műhelyébe. Hiába szólalt meg azonban a munkakezdést jelző csengő, a gépeket mégsem indították be. Nem mintha ezen a reggelen nem lett volna kedvük dolgozni — hiszen ezért jöttek. Arra sem gyanakodhatunk, hogy valami rendkívüli esemény történt volna, ami felborította életű-': megszokott j rendjét. Minden éppen olyar. volt, mint más, közönséges j reggeleken. Mi okozta hát ezt a külö-j nős tétlenséget? Nem volt I anyag. Egy fia alkatrész sem, | amivel valamihez kezdhette:; volna. Pedig mindannyian j tudták, hogy a gyár fontos és ! sürgős export-rendelésen dől-1 gozik. s a határidő be nem j tartása az éves terv szempontjából valóságos csődöt jelentene. Tudták — dehát semmit sem tehettek. Egyik műhely leállt a másik miatt ,a készülékek feliben-harmadában összeszerelve álltak a munkaasztalokon. A műhelyfőnökök I kétségbeesetten kezdtek ro hangálni fűhöz-fához. Tíz óra tájt megnyugtatták j az embereket: legyenek tűre i lemmel, mindjárt megjön a? anyag. Legalábbis, ezt ígérte j az anyaggazdálkodás főnöke;. Menenius Agrippa. Mit is tehettek volna? Vártak. Igaz ! rendes órabér helyett ilyen esetben csak álló-óra bért fi- : zetnek, s az másfél forinttá' | kevesebb. Dehát utóvégre em- i berek intézik az anyagrende- j lést is, meg lehet érteni, he i egyszer hiba csúszik a számításba, s ott sem mindenható istenek ülnek. Nyerges András AGRIPPA ladékdarabkákkal. „Legalább lenne itt egy pakli kártya!” — sóhajtoztak néhányan, fájdalmas sóhajok közepette képzelve maguk elé, mennyivel kelemesebben telne ultizva az idő. Délben — anyag még mindig nem volt — elmentek ebédelni s húzták az időt, ameny- nyire csak lehetett. Valóságos kaszinóvá alakult a terem. Az egyik műhely kollektiven elvonult a gyári fürdőbe, s meghagyták: ha netán lenne mit csinálni, szóljanak át értük. A többség azonban ekkorra már i deges lett, képtelen volt ilyen kedélyesen felfogni a dolgot. Mindenki számolt, ennyi meg ennyi lesz a mai kereset, ennyi meg ennyi lett volna, ha van mit csinálni. Néhányan már azt is számolgatták, vajon a gyárnak mibe kerülhet az efféle kiesés. A műhelyfőnökök félóránként szaladtak át az áruforgalmi osztályra: nem jött-e meg az anyag? „Nyugalom, nyugalom!” — mondogatta Agrippa — „Nem kell úgy felfújni a dolgot!” S hosszasan magyarázgatta, micsoda demagógia távolabbi összefüggésekre utalni ebből a mai zűrzavarból. Az igazság persze az volt, s ezt senki se tudta nála jobban, hogy a múltkoriban, azon az iszonyú, fejfájós napon elfelejtette föladni a szokott rendelést, másnap pedig valahogy nem jutott hozzá, hogy pótolja a mulasztást. NEGYED NÉGYKOR aztán, (negyedórával a műszak vége előtt), végre diadalmasan hívatta a mühelyfőnököket. Azt kérte: mondják meg az A Szépművészeti Múzeumban Mit volt mit tenni? Agyonütötték a fölösleges időt, ahogy tudták. Akadt, aki talált némi javítanivalót az öngyújtóján, mások kínjukban malmozni kezdtek holmi hulDclacroix-tól Picassoig címmel rendeztek kiállítást a Szép- művészeti Múzeumban, ahol bemutatták Renoirnak — a prágai Nemzeti Múzeum tulajdonában levő — Szerelmespár című alkotását (képünkön) is. (MTI foto — Sziklás Mária felvétele) BODÖ BÉLA o 'MÁI 1. — Ilyenkor — mondja a barátom —- hozzák a telefonszámlát. Valahogy el ne felejtsem kifizetni, családi botrány lesz belőle! — Családi botrány? — A kislányom tizenkilenc éves. Kék szeme van, tiszta, mint a nyugodt tó. ö haragudna nagyon, ha kikapcsolnák a telefont. « — Én nem vagyok tizenkilenc éves, a szemem se kék, mégsem örülnék neki. — Persze, de Zsuzsi és Pista mindennap többször is hívják egymást telefonon, Pista például elmondja: ilyen kék szeme nem volt még senkinek, mint Zsuzsinak —, a telefonszámla pedig növekszik. S barátom mutatja a telefonszámlát. Nagy a végösszeg, valóban. — Ez mind szerelem — mondja. Én kétszer telefonáltam egész hónapban a sógoréknak. A többi: szerelem. Nagy, lobogó szerelem: — Hogy vagy? — Szeretsz még? A kérdés darabja egy forint. Kezdtük számolni, csak játékból: tiz forint, száz vallomás száz forint, ezer vallomás ezer forint. Hányszor mondják el egymásnak a szerleme- sek: — Szeretlek, szeretlek ... Ez annyi mint... 2. A fecskének mindig fekete frakkja van, fehér mellénnyel, a barátaim, a medvék — csak nekünk gond. ha cygszer új ruhát csináltatunk, milyen színe legyen? A nők pontosan tudják, milyen szín, milyen fazon a divat, még a gombokat is tudják, a bő szoknyát, a szűk szoknyát, rövidet, hosszút — a nők, általában minden rájuk vonatkozó ügyet jól tudnak. Tehát új ruha kell, de nekem. Barna legyen, sötétkék, szürke? Helyes új ruhában tisztelni a színházat, a koncertet, de milyen színben? Elhatározás kell ide, döntés: egy gonddal, ha jó gonddal is, több. — A régi mérték még megvan — mondja a szabó —. de azért most ismét megmérjük, jó? Veszi a centiszalagját, felesége vár az adatokra, ő írja. Nevetek magamban. Mire kíváncsi? A vállam lett szélesebb? A lábam hosszabb? Megnőtt a karom, amióta nem csináltattam ruhát? Milyen tapintatos ravaszság. Mert a hasméretemre kiváncsi ő, megpocakosodtam-e? Mondjam neki, voltam soványabb is. sőt már rongyos is életemben? Ezt mondtam inkább: — Hasban megvállasodtam ... Nevet. Levettem válláról a terhet. 3. így szól a tréfás ember a villamoson : —. Megy ez a kocsi, kérem, a végállomásig? A kalauz felkapja a fejét. Már hogyne menne! Minden kocsi elmegy a végállomásig, aztán megfordul, s megy a másik végállomásig. Ilyen a kocsik élete — filozofál, hogy visz- ‘ szaadja a buta tréfát —, ilyen az életük a kocsiknak, csak mennek, mennek, mendegélnek, két végállomás között, olyan ez — teszi hozzá —, mint az utasok dolga, születnek, élnek, meghalnak, bölcső—koporsó, két végállomás. Csak az többe kerül, mint egy vonaljegy. — Rendben van — mondja az utas—, de ez a kocsi, amelyen most szerencsém van az ön helyeslése és jegyváltás mellett utazni, ez megy-e a végállomásig? — Szívesen adom rá a becsületszavamat — mondja a kalauz. Nézem embereimet, a tréíálko- zókat. Jól van. Emlékszem, sötét napokra, gyilkos tekintetekre, gyanakvásra, félelemre, pincehomályra, lélekhomályra. Jól van most... 4. Színházban vagyok. Jelenet. Bejő egy fiatalember, bejő egy nő, szerelmesek egymásba. Tudjuk ezt, az előző jelenetekből. Most szakítani akarnak — szerelmesek szeszélye —. de mi, a nézőtéren, tudjuk: dehogyis szakítanak, a szerelem forró. Sőt: ahogyan ez törvény, megcsókolják majd egymást, itt, a nyílt színen, majd ezer néző előtt, — noha a jelenet a darab szerint négyszemközt játszódik. De mégis előttünk ölelik át egymást, várjuk ezt, sőt elvárjuk tőlük. Annyira várjuk — a darabiró érdeme a várakozás felkeltése —, hogy a hátam mögött ülők egyike hangosan megszólal: — Na! Mint aki mondja: gyerünk, ne dacoljunk a végzettel. Mint aki azt mondja: ezt a csókot vártam, mert a színpadi szituáció már régen az enyém, tehát a csók is az enyém, vagy legalábbis nevemben adódik. Hátranézek: hát egy fiatalember a türelmetlen. Haja a szemébe lóg, mellette egy kislány, szőke. Ügy látszik, a közbeszólót nem kellene nógatni. Csók a színpadon. A fiatalember tapsol. A kislány is. Mindenki tapsol. 5. Ropog a koksz a kályhában. Olyan a hangja a parázson táncoló koksznak, mint a gépfegyveré. Durr-papp, durr-papp, durr-durr-durr... Csak- hát a gépfegyver minden ropogása: bukás. Valaki felbukik, véresen, egy perccel ezelőtt még élt. Ezt is láttam már, az ember sok mindent megél. Durr! — nincs többé egy ember, durr! — nincs egy másik sem. A gépfegyvergolyó ostobán lármá- zik, a lárma embert eszik. Durr... — ugrál a koksz a parázson, a szoba felmelegszik ettől a vidám ugrándozástol. embereknek, hogy maradjon mindenki a helyén, túlórában megcsinálják a mai adagot. A műhelyfőnökök a fejüket rázták. Nem, ezzel most nem lehet odaállni az emberek elé. Még tán meg is vernék őket. Ha másért nem. hát azért mindenesetre, ami árt ilyen napon a túlóra! >ér is kevesebb, hiszen annak az átlagát a rendes napi órabér után számolják ki. Agrippa legyintett és szomorúan pillantott körül. „Sajnos, — gondolta — sajnos ma még a mi kádereink többsége csak a melóhoz ért. a pszichológiához nem. Hát majd én!” — állt fél. s már indult is a műhelyekbe. Nem sajnálta a fáradságot, mindenütt újra meg újra elmondta példázatát az emberi szervezetről, ahol minden szervre egyaránt szükség van, így hát izgágáskodásra senkinek sincs joga. „De nagyon tud beszélni!” — gondolták a hallgatói s lassanként olvadni kezdett bennük a konokség. A túlóra mindenkinek jól jött. No meg, valljuk be, szemük-szájuk is tátvamaradt attól, hogy Agrippa éppen most hozakodik elő olyasmivel, hogy „közös ügyünk”, meg „együtt sírjunk, együtt nevessünk”. Legtöbben ügy érezték, ugyanebben a helyzetben képtelenek lettek volna így föltalálni magukat. Ha moregva és ' keletlenül is, de ott maradtak túlórázni. S az anyag — csodák-csodája* ezúttal percre pontosan! — megérkezett a túlóra kezdetéi re. Agrippa sem ment haza* kitartott végig az emberekkel. Még beszélgetett is velük! „Azt hiszik, az én zsebem nem érzi meg az ilyesmit? Ugyan már! Dehát mit tehetünk? Ilyesmi mindig adódik!” Utólag aztán kiszivárgott, hogy rettentő kemény büntetésben részesült a gyárvezetőségtől. Csökkentették a ha* vi prémiumát. No persze, valamit azért kapott, s a fizetését is persze, hiánytalanul. Utóvégre még megsértődnék* s azt hinné: megrendült a beléje helyezett bizolom. EZ HAT A VÉGE annak a kevésbé ismert, de figyelemreméltó történetnek, mely ugyancsak Nenenius Agrippát dicséri, akár az a másik. Agrippát — valamelyiket. VÖRÖS GYULA Marxizmus és ciidegenülés Az utóbbi időben mind a polgári, mind a marxista társadalomtudományi szaksajtóban meglehetősen nagy teret kap az elidegenülés problémá- ja. A marxista szerzők fellépnek az elidegenülés marxi fogalmának polgári torzításai ellen, bírálják az elidegenülés fogalmának a konkrét társadalmi viszonyoktól elszakított értelmezését; ugyanakkor as elidegenülés sok más vonatkozásban egymástól eltérő álláspontot foglalnak el. A vita még nem zárult le. Vörös Gyula munkájának megjelentetésével tehát nem célunk egyfajta „végleges" hivatalos álláspont megfogalmazása, a vita lezárása. Kiadónk nem zárkózik el olyan művek kiadásától, amelyek egy-cgy szélesebb körű vita közben születnek és megjelentetése is bizonyos polémiát válthat ki. Ez a munka két problémakört ölel fel. Az egyik: az elidegenülés kategóriájának helye Marx korai műveiben. A szerző Marx müveinek elemzése során arra a következtetésre jut, hogy az elidegenülés alapja és lényegében egyetlen forrása a kizsákmányolás. A másik problémakörben az elidegenülés e koncepcióját szembesíti a szerző mások (Schaff, Almási stb.) felfogásával, vitázva az elidegenülés széles értelmezésével és kísérletet tesz arra is, hogy sajat és vitapartnerei álláspontját a valóságos társadalmi viszonyokkal is megütköztesse. Fő törekvése annak kimutatása, hogy a szocializmus — sőt a szocializmus építésének korszaka — nem őrzi meg objektív maradványként és nem termeli újra az clidegeniilésím »
