Nógrád. 1965. november (21. évfolyam. 262-285. szám)
1965-11-14 / 272. szám
I NÍIGRÁD 19(55. november 14., vasárnap. R Desnoes ^Minden reudAejt Kék az ég és kék a tenger, Havanna pedig felkínálja minden szépségét azoknak, akiknek pénzük van. Az „életművészek” eldorádója ez a földi paradicsom és Batista, a zsarnok, gondoskodik az „élet- művészek” biztonságáról. Ebben az álomszép környezetben él egy ifjú kubai férfi. Élvezi a perc minden örömét. Félvér szeretője. Norma, aki a maga zabolátlan érzékiségével a déli nők egy bizonyos fajtájának típusa. Nem lehet szabadulni tőle, rabul ejti a férfit, magával ragadja. De ugyanekkor feltűnik az unatkozó jenki nő Is, akinek viszont pénze van és ennek jogán birtokába vesz mindent, amit megkíván. Forró éjszakái egyébként épp oly zabolátlanok. mint Normáé — csak kevésbé őszinték. Desnoes azt ábrázolja elragadó elbeszélő művészettel, mi történik Sebastiánnal, az ifjú kubaival, amíg szenvedélyes jelenetekben gazdag, de fülledt életéből eljut egy új világ peremére, ahonnét megpillantja azt a valamit, amiért valóban érdemes élni: a szabad emberek tiszta rendjét. Mindössze néhány szereplője van ennek a könyvnek. Lebilincselő azonban az izgalmassága. A fordulatos történet és a mondanivaló korszerűsége kongeniállsan találkozik. Desnoes megmutatja miként válik forradalmárrá egy olyan ember, akit osztályhelyzete éppen nem predesztinál forradalmi tettek vállalására. Desnoes írói eszközei erőteljesek, frissek és a célnak megfelelők. Abban a nagy perben, amely az emberiség szeme- láttára folyik a kapitalizmus és a szocializmus között, ez a mű —} hiteles tanúvallomás. Sartre szavaira utalva — a nagy kaland egy rokonszenves fejezete Desnoes könyve, rokonszenves, mert kíméletlenül igazmondó. Vergődő, utat kereső hősei igazi emberek. Nem rctortában születtek, hanem társadalmi valóságban. A „Minden rendben” alapvető nagy erénye az, hogy olyan légkört teremt, amelyben az újnak meg kell születnie. A „törvény” válik érthetővé e könyv lapjain, s ez teszi az olvasmányt maradandó hatásúvá. Gazdagítja élerélményeinket. (Európa Könyvkiadó, 1965.) — fm — ista intett. Odament az asztalhoz. — Gáli Péter barátom. — Doktor Szabó. örvendett. Péter nem szerette, ha kiteregették dolgait. Főleg ilyen helyen. Ez itt étterem, elsőosztályú árakkal, nem i.z otthona, vagy orvosi szoba. Szabó máris kérdezősködött: — Hány hónapos? — Másfél — Akkor nem is veszélyes, — folytatta Szabó. — Tudja múltkor volt egy fene Komplikált esetem... Péter már nem figyelt oda. A zenészeket nézte. Nem bírta ezt a kávéházi stílust, még modern köntösben sem. Minden változik, emberek nőnek, emberkék, ha meghagyják őket, új házak, de ez a zene, ez mindig kihozta a sodrából. Még csak el tudná viselni, de ez a Szabó. Első látásra is megdöbbentő. Alig látszik ki a feje az asztal felett. Vajon a lába leér-e a parkettre? — morfondírozott magában. Ügy ült ott vele szemben, mint egy eunuch Faruk udvarából Rövid kecs- keszakállt viselt tenyérbemászó, kerek arcán. A fekete szemüveg felesleges rajta. Különben egészen jó kugligo- lyó... — Parancsol? — kérdezte Szabó. Mintha mondott volna valamit. — Semmi. — Ha jól hallottam, leug- ligolyóről beszélt. Szeret talán tekézni? No, még ez is. Remekbeszabott stílus. Primőr beszéd. Méghogy ehhez vigye a feleségét. No nem, ezt mégsem. A zenekar a Széki muzsikába kezdett. Végre emberszabású zene — gondolta. A jó nótákkal szemben szerette a népi feldolgozásokat. Ha volt ideje, a rádióban meg is hallgatta. — Mondom, a múltkor bevérzett az egyik páciens. Be- vérzett. Hirtelen odafigyelt. Idegesítette ez a szó. Szabó már ötödször mondta. — És mi történt? — kérdezte. — Sikerült megmenteni. Fene nehéz volt. Mióta erről beszéltek Ágival, határozatlanabbnak érezte magát. Ö sem tudta, Ági sem, hogy akarják-e a gyereket, hogy sem. Szükségszerű rossz — gondolta. Ha aka- iod — mondta Áginak — legyen. Később is ráérünk. Ebben maradtak. Azóta ez a beszéd már akadály. Valami nincs rendben kettőjük között. Az ember kap valami címet, bekopogtat, illedelmesen megemeli kalapját, erről van szó, mondja, legombolja azt a pár százast és kész. Mehetnek haza. Szabó iijjai kánkánt dobollak az asztalon. Kabátja alól kilátszott valódi francia hó- zentrógerje. Elegáns viselet. — Hát akkor — állt fel Péter —, mikor menjen a feleségem? — Holnap nyolcra. Itt a címem. De legyenek pontosak. Kilencre várok valakit. Egész éjjel nem aludt. Nyugtalanította Szabó. Mégis erre a kuglifejűre bízza Ágit? Forrongott a lelkiismer ete4 ♦♦♦• ♦ • »♦♦♦♦•♦♦♦♦♦♦♦♦♦< Molnár Zsolt A fák lassan nőnek Nem. De mindegy. Megbeszéltük. Reggel majd szépen felhúzza a redőnyt, kinéz az utcára, meglátja a kukát, az elviszi háborgó lelkiismeretét. Nyugalom — gondolta. Aludjunk, komám. Reggel együtt mentek el. Ági erősen ránézett. — Megbízható7 — kérdezte. — Valószínű — mondta. — Essünk már túl rajta. Elhiszem, hogy félsz. Tudom. Ekkora áldozatot... Huszonkettő vagy. Lehet még később Is. Nem kell elsietni. Ezt mondta Szabó is. — Igen, ha valaki ebből él — felelte Ági. A rakparton mentek végig. Péter villamossal akart menni, Ági nem hagyta. — Ezt legalább én határozom meg. Szerette a viz hullámzását, az ezüstgyöngyöket a Duna hátán. Az öreg, mert így hívta a Gellért-hegyet, sápadt volt; még a szikrázó napfény sem vidította fel. Mindig örült januárban a napnak. Megérkeztek. A csöngetésre maga Szabó jött ki. Péter illedelmesen megemelte kalapját. — Itt vagyok — mondta. — Csak nem magától kell elvenni? — nevetett Szabó, s vele az egész lépcsőház. — A felesége? — Lent van. Szólok neki. Felkísérte. Megfogta vállát, átölelte, úgy vezette fel a másodikra. — Agikám., kicsim, ne félj — biztatgatta. Ági eltűnt. Elnyelte a faajtó. Rendeléskor kettőt csöngessen — olvasta az ajtón. Lement az utcára. Sajnálta magát. Mégegyszer nem megyek bele. Ostobaság. — Most fekszik föl. — De meg kell csinálni. Az albérlet nem engedi. A partvisos öreglány mindig sopánkodott. Gyereket csinálni tilos. Olyan ez mint a dohányzás. Ezt még ö sem ‘.itte. Kettősség őrölte. Akarta a gyereket? Nem. Igen, Kellene egy. Talán kettő. Ne- csak mutatóba legyen. Hallgatni a felnőttek gügyörészé- sét? Így már nem. Külön sejtnek képzelte gyerekét. De mégsem. Irtózott minden sírástól. Talán azért, mert egyszer ő is sírt. Apja temetésén. Szégyelte is magát. Valahogy megfordult a gyerek óta a világ. Mióta erről beszélgettek a partvisos \öreg- lány albérletében, megfordult a világ. Nem, nem kell. Kéne, kellene. Felelőtlenség? minden magyarázatra szorul. A szoba, a tiartvisos öreglány a piszkos kötényével. Magyarázza meg az anyjának? Majd széttépte Ágit a hírre. Rögtön a pelenkamosásról beszéltek. Talán készen is vannak. Megállt a kapunál. A kapualjban meglátta Ágit. Nézte fáradt szemét: — Nem Péter, ezt én nem tehetem. Péter megfogta kabátja gombját. Üjból ránézett Ágira. Hát meglesz. Mégis. Nem túrt bele az a kuglifejű. — De mit csináltatok eddig? — Beszélgettünk. Gyalog mentek haza. A téren meglátták a fákat. Odamentek. Gyenge kis ágak voltak, növendékek. Tavasszal v.tették őket. Mennyit ültek alatta. A fák lassan nőnek. Ennek is milyen gyenge ágai vannak. De majd megnő. Felmentek a lakásba. Egyedül voltak. — Azt mondta — szólt Ági —, holnap visszamehetek. Ahogy gondoljuk. Nyolcra vár... A szekrény.. ■ Mellette ott a hely. Befér egy babakocsi. Még napot is kapna... Szabó nyolcra vár. Hát engednéd? MOLNÄR JENŐ Re Csattan a vnnatütköző: erre felébredek. Benéz a vén Nap, a szeme hályogos, nagy beteg. Ráült november bús köde, küzködik, végre ím pattan a hályog, rám köszön a rolló résein. gge 1 Talpra hát! Elúszik a nap! nógat a földi rend. Csak a vén mackók, mormoták horkolnak ideient. Jó reggelt! — zúgják sorba mind a bútorok, falak, Pehellyé dajkált az álom a jó dunna alatt. Végigpaskol a fürge fény. a rollószülte bot, Jő reggelt család, nagyvilág! Kezdjük hát, itt vagyok! Réti Zoltán rajza Erdős István Asszonykérés este 8-kor R itka eset. Egy 68 éves özvegyasszony öngyilkos lett Déli 12 órakor találta meg az agronómus, mikor kerékpáron elhaladt a répaföld végén. Az tűnt fel neki, hogy az öregasszonyt nem látta valamelyik répacsomó tetején csimázni, mint napok óta mindig. Ahogy megtalálta a tartóoszlop tövébe zuhant testet, rögtön tisztán látta az esetet. A szerencsétlen asz- szony követ kötött egy csupasz drótra és átdobta a magasfeszültségű vezetéken. Rögtön meghalt. A hivatalos vizsgálat nem tudta kideríteni, hogy miért tette. * Délután ötkor özv. Magyar Józsefné a negyedik csomó répa fejelését is befejezte. A keze teljesen elgémberedett. Mikor a szája elé emelte, hogy ráleheljen a ráfagyott sártól semmi sem látszott belőle. így nem is sokat ért a lehelet. A lucskos répalevél csomó tetején megkereste a esimázó kését, hogy a gumicsizmájáról lekaparja a vastagon rátapadt agyagos sarat. Mire a szekér érte jön ne legyen már semmi gond vele. Nem volt könnyű munka ez sem, mert a hátára, derekára csavart kendőktől alig tudott lehajolni. A répacsomóra visz- szaülni meg már nem akart még egyszer. Mikor kiegyenesedett, arrafelé figyelt, ahonnan a szekérnek jönnie kellett. Ellátott egészen a Pap fájáig. A Cserepart tenyeréből furcsamód az alacsonyan ködlö felhők közé nőtt ez a különös alakú fa. Nem volt messze a lapostól, ahol az öregasz- szony állt, de végtelen távolinak tűnt számára. És olyan meseszerűnek. Alig tudta elfordítani róla a tekintetét. Még akkor is odanézett, amikor elindult a répatábla végére. — Soká jönnék, — motyogta maga elé. És arra gondolt, hogy a szombati előlegből egy új bőrkesztyűt vesz az unokájának. A legszélső répacsomó mögül egy piros-kék kockás sportszatyrot húzott elő. Ebben hozta az ebédjét és a vizet egész napra. Vállára vette a kopott, rongyos szatyrot, ahogy az unokájától látta, s mosolygott magában. Tarcaliéknál ekkor még nem volt otthon senki. Bözsike néni bevásárolni ment a boltba, Laci bácsi szolgálatban volt, Lackó a KISZ-ben dobolt. így aztán Nagy Albert már másodszor is hiába kopogtatott az ajtajukon. A kulcslyukon belesve csak annyit látott, hogy a tűzhelyben lobogva ég a tűz. össze- szijazta magán a báránybőr bekecsét, szinte a füléig húzta a hegyes kucsmáját, és elindult vissza a kiskapu felé. Érdekes kis öregember volt. Arcán, homlokán sehol egy ránc, haja szökés, szeme vidám, mégis, isten tudja miért, annyira öreg. Talán a tartása tette. Járás közben keskeny válla furcsán előre görnyedt, s az egész mozgásában volt valami bántó, finom remegés. Épp nyitotta a kiskaput, amikor Tarcaliné odaért. — Jó estét, adjon isten, Bözsikém ! — Isten hozta! Egymás mellett mentek vissza az udvaron. Nem beszéltek. Csak mikor a konyhában az öreg végleg elhelyezkedett a tűzhely melletti heverőn, akkor nézett rá az asszony. — Hát el tetszett jönni? — El. El én. — Jól tette. Az öreg láthatóan meg- könnyebült. A fekete kucsmát, amit eddig a térdei között szorongatott, letette maga mellé a heverőre. Előrehajolt, elégedetten megdörzsölte a szemöldökét, majd kibontotta a ködmön szíjait is. Pillanatok alatt melege lett — Zsófi? ö ekkor már rettenetesen fázott. Nem jött a szekér, pedig lassan setétednl kezdett. Olyan volt neki, mintha beleesett volna valami kútba. — Csak ne lenne olyan istentelenül messze, hazamén- nék gyalog — gondolta. Aztán már csak az unokáIványi Ödön rajza
