Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-17 / 249 (245). szám

NGGR AD 19*5. október 17. vas* map. Három Mader könyv avagy egy műfaj észre nem vett sikere Hovatovább több lesz a tiltás, mint a befogadás az irodalomban. Nem irodalom az útleírás, a népszerű isme­retterjesztő munka, a rángó« riportázs, az esszét elérő pub­licisztika — holott gyermeteg dolog műfajokat ki rekeszt e- ni vagy befogadni, ahelyett, hogy színvonal, tárna és meg­írásmód egysége, művészi, el­mélyült volta döntené el, mi az irodalom, mi nem. Talán a hangos harag kivívása nél­kül kockáztathatjuk meg a véleményt: olykor irodalmibb egy vékony riportkötet, mint egy vastag, de rossz re­gény . 1. A Kossuth Könyvkiadó az NDK-ban élő, neves publi­cista, Julius Mader három könyvét adta ki. A sebhe­lyes gyilkos nyomában-t, a Lesben a bárgyilkosok-at és a Huntsville titká-t. Az első kettőt 20—20 ezer, utóbbit pedig 15 ezres példányszám - ban. A tekintélyes példány­szám széleskörű érdeklődést tételezett fel, s a könyvek kelendősége, könyvtári köl­csönzése egyaránt igazolta és igazolja nemcsak a kiadót, hanem azt is, hogy szüksége van ilyen műfajú könyvek­re, sőt — minél több ilyen­re lenne szükség. Miről ír Mader? A közvet­len tegnapról és a máról, ar­ról, hogyan hat ki ez a teg­nap a mára, hogyan él to­vább az, ami szörnyű és iszonyatos volt — a fasiz­mus —, s kik azok, akik ezt a továbbélést nemcsak tű­rik, hanem istápolják. A seb­helye® gyilkos: Ottó Skor- zeny SS oberstrumbannfüh- rer, Mussolini kiszkbadítója, Hitler kedvence, az SS gyil­kosok példaképe, a „felsőb- rendű- árjaság megtestesítő­je. Skorzeny él, haja szála sem görbült azért, amit tett A lesben állő bérgyilkosok: » nyugati kémszolgálatok ügynökei, s elődeik, a Har­madik Birodalom” branH burgiai” különítményesei, akik idegen egyenruhába öl­tözve — bulgárba, lengyelbe, szovjetbe, amerikaiba — gyil­koltak, pusztítottak a front­vonalak mögött, s egyik leg­főbb kiképzőjük Ottó Skor­zeny volt... Hunstville tit­les: itt él a rakéta-báró, a V 1 rakéták atyja. Wer­ner von Braun. Ma és teg­nap kapcsolódik össze Ma­der könyveiben, s az érdek­lődés egyiK indoka ez. Az emberek mind többet akar­nak tudni arról a tegnapról, amelynek résztvevői — zöm­mel szenvedő résztvevői — voltak, s amelv még most is kísért, ha nem is közvetle­nül, de közvetve hatással van életükre. A lesben álló bérgyilkosok mai életünkre, eredményeinkre törnek, Braun báró rakétái távolról sem békés célokat szolgál­nak, az üzletemberré ved­lett Skorzeny barátai és volt SS kollégái Nyugat-Né- melországban nyíltan hangoz­tatják a re van K szükséges­ségét, az Odera-Neise határ semmisségét, s a műit he­tekben lezajlott választáso­kén a nyíltan fasiszta prog­ramú Nemzeti Demokrata Pért a Német Szövetségi Köztársaságban az összes szavazatok két százalékát kapta meg Kell-e tehát a mába is átnyúló tegnapról beszélni? Julius Mader sajátságos műfajt művel. Jobb híján publicisztikai riportázsnak nevezhetjük ezt, bár nem fedi tökéletesen a valóságot. Mert nem egyszerű riportázs ez, hanem oknyomozó, össze­függéseket megmutató, nagy egészet megrajzoló, te­hát már tanulmány igény­nyel fellépő. Ugyanakkor publicisztika is — nem min­denkor egyenletes szintű ugyan —, de annak nem hi­degen kommentáló, hanem szenvedélyesen leleplező faj­tájából való. Így tehárt; olvas­mányos, meggyőző, jelentős tanulságokat adó politikai „ismeretterjesztő-munka”, olyan műfaj, amelynek kép­viselőit alig néhány eszten­deje ismerte meg a magyar olvasóközönség — a lehető­ségekhez mérten elég nagy késéssel — s amely ennek ellenére mind több hívőt sze­rez magának. A három könyv jó példája annak, hogyan kell friss, s a kulisszatitkokról is fáty­lat fellebbentő módon írni. Mader ugyanis nemcsak az ismert és fellelhető anyagok szintézisét teremti meg köny­vében, hanem — jelentős energiaráfordítással, s nyil­ván anyagiak felhasználásá­val is — utazik, felkutatja a szemtanúkat — például Skorzeny gyilkosságainak né­hány életbenmaradt szemta­núját — s megszólaltaja ókét, levelezni kezd, s ír Wemer von Braunnak, aki kénysze­redett hangon válaszol, hi­szen, ha hallgat, annál rosz- szabb, megkeresi a Gehlen- szervezet nyilvántartó köz­pontját, volt SS-ek alakítot­ta szervezeteiket kér fel nyi­latkozatra, s a hitelesség bi­zonyítására a levelek, doku­mentumok facsimiléjét is közli. A tények önmagukért be­szélnek — ha világosan cso­portosítják azokat. Julius Mader e munkamódszert kö­veti, s abban a látszólag kis ügyben, ahogyan ellopták és kisajátították a Harmadik Birodalomban Rudolf Nebel és Hermann Oberth rakéta - szabadaImáit Braun és társai, a fasizmus egészének lánye- gét villantja fel. A rakéta­báró ugyanis távolról sem tehetségének, sokkal inkább intrikáinak, s főként SS tag­ságának köszönhette, hogy keresztülgázolva a tudósok többségén Gestapo kézre ad­va a becsületeseket, akik nem akartak Hitlernek dolgozni — mert voltak ilyenek — vé- fiKll is a rakéta-program első számú vezetője lett. Braun — Hitler őrült hatalmi tervei­hez igazodva — megpróbálko­zott olyan rakéták készítésével is. amelyekkel az Egyesült Ál­lamokat lőtték volna ... s most ebben az országban dolgozik — a legnagyobb hivatalos támo­gatás és elismerés közepette — Braun báró, aki Hitler sze- mefénye volt, s aki most nem kevésbé szemefénye az USA militarista köreinek. Mader te­hát így szól a tegnapról, nem­csak ebben, hanem a másik két könyvben is. Ez teszi iz­galmassá., a szó nemes értel­mében, mert ez az Izgalom ér­zelmi rezonanciákat vált ki az olvasóban; dühöt, és gyűlö­letet a gyilkosok és gazdáik ellen (XI Az élettel való szoros kap­csolat, s ugyanakkor az ese­mények bonyolult szövevényé­ben való eligazodás — fel­készültséget, a témában való jártasságot s nem utolsó sor­ban tehetséget igényel. Ju­lius Mader mindezek birtoko­sa, s könyvei rangját ennek köszönheti. Nemcsak meglát­ni, hanem megírni is tudja a jelentősei, a jellemzőt, a fon­tosat, az érdekeset. Elgondol­koztató, hogy amikor igény van ilyen művekre, amikor a kiadók szabta példányszániok is jelzik a jelentős érdeklő­dést, miért kell beérnünk kül­földi szerzők könyveivel? Saj­nos, idehaza — többek között a cikk bevezetőjében említett vélekedés következményeként — alig, vagy semmi rangja nincs e műfajnak. Nem kelt visszhangot a kritikában, nem igen kap helyet átfogó tanul­mányokban, s így érthető, ha a műfaj műveléséhez értő szerzők is inkább mással próbálkoznak. (Holott például Karsai Elek könyveinek, rá­dióelőadásainak sikere több­szörösen bebizonyította, igenis érdekli a közönséget tegnap és ma kapcsolatainak e része.) Vajon teljesíthetetlen, nem kifizetődő próbálkozás lenne kiadói ösztönzéssel, felkéréssel rábírni az erre alkalmas szer­zőket a műfaj művelésére? Csak példaként: a szakembe­reken kívül senki nem ismeri a magyar háborús bűnösök népbírósági tárgyalásainak anyagát, holott Szálasi és tár­sai igen sok olyat mondtak ott el, ami a ma emberét is fi­gyelmezteti: ébernek kell len­nie. Látszólag bármennyire Is egymástól távoleső, mégis összekapcsolódó két dolog a párt Központi Bizottságának ideológiai irányelvei, s az ez esetben a Mader könyvek kapcsán említett műfaj sikere. Az igényektől elmarad az igé­nyek kielégítése. A nagy kö­zönség — bármennyire is hi­hetetlennek tűnik ez az óva­toskodók, a szemérmerteakedék szemében — megveszi és el­olvassa a jól megírt, izgalmas, újat adó politikai műveket. Hiba lenne ezt nem észreven­ni, s ha végre ez megtörténik, talán a gyakorlat is megvál­tozik. MÉSZÁROS OTTÓ Erdős István MOZAIK Az B kutya, amely szöges nyakörbet visel, mit sem tud róla: azt hiszi, hogy erős. Civilizált ember az az em­ber, aki inkább eltűri az ökölcsapást, mint a pofont. Ha szép az idó, de baro­méterem süllyed, nem élve­zem többé a szép időt. Az az öregség, amikor azt kezdjük mondani: „Sohasem éreztem magamat ennyire fiatalnak". Sohasem ígérek semmit, mert az a rossz szokásom, hogy beváltom ígéreteimet. Mindenki számára van hely a napon, kivált ha min­denki árnyékban akar ma­radni. önzésünk odáig terjed, hogy azt hisszük, amikor vi­har van, csak nekünk menny­dörög. Ha bizonyos akarsz lenni abban, hogy mindig teljesíted kötelességedet, azt cselekedd, ami kellemetlen neked. Az általános fogalmakat azért nevezzük általánosak­nak, mert senki sem használ­ja őket Jó ízlésű író fásult közön­ség! közepette olyan, mint egy fiatal asszony vén kéjencek körében. A szépművészetekben és sok más mindenben is csak azt tudjuk jól, amit nem ta­nultunk. A világfiak, mihelyt Össze­verődnek, azt hiszik, hogy társaságban vannak. Jánossy Ferenc: óvári asztalos KÓNYA LAJOS Kézfogás Az emberség a fürge ujjak és tenyerek fészkében ül. Rangja mögé, pénzébe bújhat, két keze vall kéretlenül, nézd meg az embert, mielőtt még meghallgatnád mondatait, bog}' fog baltát, kapát, celőkét — ez legyen leikéhez a bfd. Sokágú ügy, soktitkú szakma, kétkeziek — egész világ! Aki nevüket h ajtogatja, s kezd róluk váratlan vitát, akkor legyen hitele nálad, ha ujjai hegyében ég emléke a tapasztalásnak, ha használni tudja kezét. Akihez szándéka szerinti készséggel simul az anyag, azt az Srüklét megiegyinti, az a tárgyakban megmarad, egy jóleső fogás a szerszám nyelén éppúgy dicséri őt. mint aki fát ültet ezerszám, s legyőzi a futó időt. BETONOSOK Szombat, 12 óra. | Az állomásról már kifüstöl- gött a személy. Mi meg még csak a hetvenharmadik járda­lapot döngöltük a fémkeretbe. Pedig csináltuk. Csináltuk, mint a megszállottak, de ma valahogy nem sikerült semmi. Azzal kezdődött az egész, hogy elrontottuk a keverést: vagy nedves lehetett a homok, vagy elszámoltuk a vizet. Lágy lett, szétfolyt a keverék. Rá­szórtunk még két furik homo­kot, meg csaknem egy zsák ce­mentet, kétszer átkevertük, mégsem volt olyan, mint más­kor. Helyenként túl száraz lett, alig kötött, másutt lágy maradt. Csak a sok időt vesz­tegettük el. Szikár annyit ká­romkodott ma mellettem, mint három hét alatt, mióta együtt dolgozunk, még soha. Tizenegy óra körül elfogyott a lemezünk. Stócolnl kellett. A munkának ezt a részét utálom a legjobban (no. persze meg a keverést megelőző homok- szállítást), egyszerűen azért, mert ezeket a legjobb akarat mellett is alig bírom csinálni. Szikár persze bírja, mert erős, mint egy bivaly. Megfi­gyeltem, hogy mindig kétszer annyi lemezt, lever mint én. Pedig nagyon igyekszem. De- hát egy járdalap súlya húsz kiló. így érthető, ha ilyenkor a nyolcas csomókba rakott szürke járdalaptomeg mindig elkeserít Néha még álmom­ban se hagy nyugton a lemez leverés, s olyankor a lábam­ra esik valami, vagy a nagy csomó tetejéről visszaejtem a legtörékenyebb járdalapot a földre. Meg ilyesmi... Szikár könnyedén dobja fel a kétméteres csomó tetejére a felső lapokat, én kínlódva vonszolom. A legfelsőnél rend­szerint segít. Vajon tudja-e, hogy ilyenkor rám dolgozik? Legjobb lenne ezt megbeszél­ni. Mért nem szól? En benne lennék abban is, hogy az egy- hatvanból, amit egy járdalap elkészítéséért kapunk, egy fo­rint legyen az övé és csak hat­van fillér az enyém. Ha szól­na... Mert a tetőzve meg­rakott nagy vasfurlkot se bí­rom feltolni a keverőhelyre a sóderpakólóból. Ha tizenket­test keverünk, legfeljebb két szer merek vállalkozni. Rossz nézni, tudom, mit összekfnló- dok, míg odaérek vele. Ef. hányszor felborultam már* Szó nélkül tolja helyettem. Ha úgy melózok mellette, hogy kiköpöm a tüdőm, ak­kor se tudom ezt a fórt be­hozni. Negyed egy lehet. Szikár kö­hög. Aztán kiköp, tisztára olyan a nyála, mint a beton, ftámnevet és köp még egyet — Egy kis járdalap — mondja, és rögtön visszagör­nyed a negyvenszer negyvenes vaskeret fölé. Döngölünk. Oda­sandítok a még bedolgozat- lan anyagra, s keserű szájízzel számítgatom, hogy lesz ebből még tán negyven darab is. Sose leszünk készen, és ez a nagy meleg megöl. A nap for­ró ujjaival állandóan ott ma­tat a szürkésbarnára egett vál- lainkon. Az előkészítő beton­lapja meg átsüt a tornacipő­mön. Táncolni kellene Időn­ként, de inkább egy csomó nedves anyagot húzok a tal­pam alá. így aztán egy csinos kis betondomb két oldalára ta­pad már a cipőm, hogy szinte kifordul a bokám. Rettenetes ez a forróság. Fújok egy na­gyot. Ha a fene fenét eszik, akkor is megcsináljuk a szá­zat, Pityukám, szólal meg Szi­kár, anélkül, hogy felnézne. Kiegyenesedem. Egy másod­percre megáll a kezemben a kézigránát alakú döngölő. Azt várom, hogy tán megállna ő Is, de a keze csak jár tovább. N«gy, inas, eres karjai forog­nak mint a gép. Szürkére hal­ványodott kék svájci sapkája alól izzadságcsöppek gurulnak végig a halántékán. Homlo­kán finom vonalakban oda­kötött cement jelzi a ránco­kat. A hasán kék-fehér vá­szon úszónadrág fölött ugyan­ilyen párhuzamos vonalak futnak keresztbe a két kiálló csípőcsont között. I É szreveszi. hogy bámu­lom, fölemeli a fejét. Rám néz. Nagy. sötétszürke szemé­ben a szokásos kérdés bujkál: ml van, elfáradtál, kisöreg? Gyorsan leszegem a fejem. Odacsapok még a döngölővei a két felém eső sarokba és máris nyúlok a lapátért. Te­tőzve megrakom és döngö­lünk tovább. Néhány gyors, erőteljes mozdulat, s már megint én következem. Csak én. Kétnyelű simítóvassal ko­pogok végig a kereten, majd oda-vissza megint, és végül simára lenyesem a formáról a felesleges anyagot. Még né­hány gyors szépítő-simító mozdulat, vigyázva lehúzom a keretet, és kész a járdalap. Két oldalról elkapjuk a vas­lemezt, s még nedves, erőtlen járdalapot ráhelyezzük, nagv óvatosan, az előzőre. Míg visszafutunk a placcra, kire.i- . zolódik bennünk az új szám: 79. —Mennyi lesz még ugyan belőle? —kérdezi Szikár, s odabök a nedves csomóra. —Lacikám — válaszolok— azt se bánnám, ha már csak egv telne belőle. Nevet rajtam. —He, oszt akkor mi lesz a latbiddal? Sose lesz meg az ára. Ha ez a lajbl szóba kerül rögtön felszökik a cukrom. Az egész telep rajtam röhög. Mi­kor Ide jöttem dolgozni, nagy ostobán fűnek-fának elmesél­tem, hogy kinéztem magam­nak egy szép 1400 forintos felöltőt, s a nyári keresetből azt akarom megvenni. Kel­lett ez nekem! — Pedig ugye az egyetem­re kell az a szép l8jbi? — folytatja Szikár a főzőcskét Szótlanul döngölök. Észre sem veszem, hogy megáll mellet­tünk a két Czidor. A kútgyű- rűs Czidorok. Két óriás nagv. piros ember. Nevetnek raj­tam, ahogy hallják a Szikár utolsó szavait Géza, a fiáta-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom