Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)
1965-10-17 / 249 (245). szám
1965. október 17., vasárnap NÖGRAD O Gellért Oszkár kit verse A rettegés s a hála Félt: megszületett az Isten. Megmenekült: imára nyílt a szája, így párosult a félelem s a hála. Tedd meg, hogy az ember többé ne merítsen feneketlen kdtjából a félelemnek, iszonyú terhet ne cipeljen a válla, karmait a betegség s a rettegés agyába-szlvébe ne vájja, a csak az maradjon, ami megigéz: arcának boldog mosolya, bája. s a szeme ne bandltson a kíntól, száját a rémülettől el ne ferdítse a fintor — akkor majd számon nem kérheti tőle bármelyik mai vallásnak őre, hogy hálát rebegjen Annak, aki rettent, s hogy mindennél és mindenkinél, aki él, mindaddig, míg az élete kilobban, sajátmagánál is jobban azt a Valakit szeresse, s hogy maga fölé megteremtse azt a Lehetetlent — aki buzgó imára serkent — s akkor majd nem párosul benne a rettegés s a hála, * nyugodalmas és szép lesz, méltó a földön emberi szerepéhez a halála. Mondd ki mar Mondd ki már: mért riaszt a csupa fenség, kemény szigor, zord komorság, mért hajszolsz csipetnyi morzsát, s üdvözölsz mint vakszerencsét versek közt is, mint a báj gyöngyöz közben és nem azt, ami nem tud csak panaszt, sötét tüzűt, ami fáj, s óda hangon orgonái — mondd ki már. Mondd ki már: mért inkább a csillagokba nézel békén mosolyogva, ha sötétül a határ? S mért nem tetszik neked az a csak balsorsra váró haza, s madarak közt szívesebben nem az ölyv, ha fellegekben szemed elől ragadozva száll Mért kedvesebb a dalos madár? mondd ki már. Mondd ki már ; ha a tüdőd beleheli, mért kedvesebb a mezei andalító vadvirágos illatár, mint parfőmős budoár? S veszélyt jelző szirénánál méltóbb hangot hol találnál annál, mint ha felbúg a mélyszavú gyár? S mondd ki már: hideg fény a holdsugár. Idelenn, a földön fjúják Ember, a te hallelujád, s odafenn a lét sivár: nem az isten, aki vár. 4 gyanú N em, ezen már túl vagyunk. Más feladatokkal terhes, vagy szép a világ. Ne tágítsd nagyítóra a szemed, ha meglátsz egy arcot, ne sikolts, még magadban sem: „ez volt az a sebhelyes, aki terpeszben, lövésre kész fegyverrel állt a házmester mellett, amikor a népét leharangozták az udvarra." Mondod, csak mondod, de nem lehet. Na persze, mert keresed a problémákat, és mindig csak egyfajtát, azt, amely belédrögzódött, mint egy rögeszme. Megértelek. Nem hordóban élsz, "mint Diogenes, nem lakatlan szigeten, mint Robinson, hatalmas tömeg vesz körül, sok ember. És azok is, akik tették veled, amit tettek, antropo- Síi'k voltak, s ilyen értelemben: emberek. Szemük volt, szájuk, kezük. Nem értetted meg akkor, hogy azokban a fejekben, hogyan születhettek meg azok a tébolyult gondolatok. Ne töprengj most már ezen Nézd a színes képeslapot, Örülj, hogy milyen szép lett az Erzsébethíd, és nézd, milyen féltő gonddal vezeti at a zebrán az emberpalántákat az óvónéni. Na de ha te már megint azt a szóke pincért figyeled Légy szíves, hagyd már abba ezt a játékot Ha gyanús, ha arra gondolsz, hogy 6... hogy igen ő volt az_ tessék, lépj ki az árnyékból, ne hunyoríts. Legközelebb, mikor leteszi elébed a feketét szólj rá: „kérem, egy pillanat, mondja csak András, nem maga volt™?” Na látod, még azt se tudod pontosan, hogy ki. De gyanús, szerfelett az. Elsősorban, hogy Olyan™ hogy is mondjad csak, olyan nagyon, olyan tipikusan szőke.- igen, olyan, mint annak az embernek, aki ott téged... nem is téged, ezt elviselted volna, hanem az anyádat... Boross Elemér: Aztán meg az is nagyon gyanús, hogy ő is néz téged. De hát valahonnan 6 is ismerhet, talán egy másik eszpresszóból, talán egy régi kávéházból. Talán kifizetetlen bónjaidat őrizte meg. azon töri a fejét, előálljon-e most vele, hiszen olyan régen volt. Nem, ez nem lehet, Kraj- nik bácsi, és Gyula úr, és Béla főúr, ezek a bohém-bó- nos mecénások már akkor is az öregebb korosztályhoz tartoztak, ez a szőke András pedig nem lehet több, mint... Na látod. Hiszen ez az András most lehet negyven, akkor tehát... akkor tehát nagyon belefér az évszám. Igen, ott láttad öt az állomáson, kezében lovaglóostor, ő vette át így a szállítmányt, az ember- árut, rásuhintva mindegyik rabszolgára, és minden ütés után kajánul röhögve? Mégse ö lehet. Annak pedert, peckes bajusza volt, tisztbarátai Francl-nak szólították, és karikalába volt, amire nyomatékkai fel is hívta a figyelmet, mintha gyalogmenetben is lovon ülne. A szőke pincér most húzott el az asztalod előtt. Rémképeid vannak barátom. Most megnézted a lábát, megnézted az arcát. Hát ez bizony még csak nem is hasonlít. Lába szinte gyanúsan egyenes, nem is pincérláb. Ahá... hiszen ez az. Ha valaki negyven éves, és ha csak húsz évig szalad a tálcával, bizony azok a lábak™ Lesüllyed a boka, megroggyan a térd. Átképzett pincér ez barátom, azelőtt ez a kéz nem vendégek elé tette le az asztalra a feketét. Tegnap megnézted jól a kezét is. Mondtad is neki, hosszú, finom újjai vannak, mint egy zongoraművésznek. És mit mondott ő? „Nem vagyok művész, de tudok zongorázni.” És most már azt is tudod, hogy nem is Bandinak hívják. Amióta kiszolgál téged ez a szőke pincér, te Bandinak hívtad, vagy Andrásnak, most mondta meg mert kérdezted. hogy Péter. Nem mindegy az kérem, mondta ő, mikor te, csodálkoztál. De mennyire nem mindegy gondoltad te, de nem mondtad ki hangosan, mert erre elindultál egy újabb vonalon, mért nem szólt előbb, miért tagadta és ha Péter? És miért néz ő is téged, mikor a bárpultnál várja a feketét. Mintha ő is a te arcodat keresné valahol • múltban, ö már sokkal többet figvel téged, mint te őt. Figvel lopva és zavartan. Figyel feltűnően és gyanakodva. Te untad el előbb. Kirukkoltál : — Mondja. Péter, ha ugyan így hívták magát azelőtt is... miért néz állandóan engem? — Mindig is Péternek hívtak. De abban nem vagyok szentül bizonyos, hogy a vendég úr mindig Kerekes volt-e... (Ahá! Ahá!)... és nem az a Pikurik nevű fó- törzs, aki,.. — Főtőrzs? Én? Kereke« festőművész. — Igen. Most az. Hallottunk már ilyet. Az a Pikurik, az a szörny, aki minket a bécsi országúton... — Magát? Mint micsodát? És mit keresett maga ott?™ — Hát mit? Amit a többi- amíg ereje volt... és amíg nyakszirten nem lőtték ókét az ilyenek— Pikurikek Emlékszel, mi történt erre? Te felugrottál, két vállánál fogva húztad magadhoz Pétert, lenyomtad a székre, előkaptad a festőigazolványódat, ő a személyazonosságit, és nevettetek, nevettétek, aztán elkezdtetek nevetni... mindenki odanézett, nem törődtetek vele™ Most már legalább tadod te Is meg 6 Is, hogy milyen rossz napokat tud szerezni as alaptalan gyanú. Bár az is igaz, fizettetek ezért néhány alapos napot, hetet, évet labb már le is ül a lemezek- re. Szétveti hatalmas lábait előttünk, nagyot nyújtózkodik, aztán váratlanul Szikárnak támad. | _ Hallod? Balázs Laci! Mért bántod mindig ezt a gyereket? A hangján érzem, hogy komolyan meg akar védeni. És ez rettenetesen kínos. Megvédeni engem a Szikártól! Ez olyan, mintha valakit a szoptató anyjától védenének. Szikár azt se tudja hova nézzen zavarában. Most nekem azt kéne talán mondanom, hogy dehogyis bánt engem a Laci, sőt sokat dolgozik helyettem is. Hallgatok, mert mégse lenne jó ezt mondani, legalább annyira kínos lenne. Valami közömbösét kéne. — Géza bácsiék befejezték mára? — szólalok meg nagy nehezen. — Be bizony — válaszol tömény öntudattal a hangjában, miközben cigaretta után motoz a nadrágzsebében. A nadrágszár, mint egy hamuszürke kályhacső, zörög. — Az előbb voltam bent az udvarban — folytatja — ott Is már csak Firkula dolgozik, a cigány. Sokat mondó hallgatás, füst- eregetés, én meg nem látok a pipától. Hogy csak a Firkula dolgozik már odabent is?! A vályús Firkula. Firkula az örök későnjövő, Firkula, akit egy műszak alatt ötször kell felébreszteni a vízhordóknak, hogy csináljon is már valamit, vagy mert ösz- •zedőlt a vályú, amit épp ezelőtt csinált. Firkula, aki mindig sötétedéskor megy haza. Hát úgy dolgozunk mi, mint az a világ lustája? Na, határozom el magamban, én se megyek nektek többet kútgyűrűt görgetni, Czidor Géza! De azért megpróbálok higgadtan visszanézni, amikor válaszolok. — Elvizeztük a keverést, azért... — Hát már éppen ideje volna megtanulni. A jövő héten elmégy innen... Aztgn úgy mégy el az egyetemre, hogy azt se tudod hány veder víz kell tizenkét furik homok, meg nyolc zsák cement keveréséhez!? — Tudom én azt Géza bácsi, csak ... — Oszt mit fogsz okoskodni ott az egyetemen? — Tanulni fogok. Irodalmat. — Minek tanulsz? — Hát, ha minden jól megy, tanár leszek. — Hol? — Azt még nem tudom. — Lehet, hogy Miskolcon? — Hát az lehetséges. Hm! Cigarettáját messze eltartja magától, hosszasan gondolkodik és nagy óvatosan szólal meg újra. — Hallod? Most lesz ötödikes a lányom. Taníttatni akarom a gimnáziumban. Oda gyere! Na? Te legalább fogod tudni, mi az mindennap bejém! húsz kilométerről.. Beszámítod majd. — Én fogom tudni, az biztos. — No. te mit szólsz hozzá, Guszti? — felnéz a mellette álló bátyjára. Tanár lesz a fiú. Miskolc meg jó hely, ugye? __________________ A z idősebb Czidor nagy, csendes ember. Azt mondják, néha órákon át nem hallani a szavát. Most is csak úgy odaköp néhány szót: — Lesz, ha leszl — és hallgat tovább. Állítólag áldott, jószívű ember ez a Guszti bácsi, meg azt is mondják, hogy bölcs a hallgatása, de én inkább féleszűnek nézem. Még csak eszébe sem jut, hogy ostoba válaszával milyen hülye csendet varrt a nyakunkba. Szikár köhög bele a csöndbe. JVtár megint köhög, és mindig olyankor, ha hirtelen hajlik le valamiért, ezt már megfigyeltem. És újra köhög. Aztán mintegy folytatásként furcsa kiáltozás zaja hallatszik az udvarról. Egyszerre egyenesedünk ki mind a négyen. Mi van? Kati, a vízhordólány íéleksza- kadva fut felénk. Le-föl rángatja, lóbálja hatalmas locsoló kannáját, ahogy megáll előttünk. Láthatóan elfelejtette letenni nagy izgalmában. Csak dadogni tud, miközben ide-oda kapkodja a fejét.-------Laci bácsi! Géza bácsi! J aj...! A Firkula... Tessenek jönni! Jaj...! Rádőlt a cserép. Mire odaérünk, már vagy tizenöten állnak a kibontott test körül. A vézna kis ember fekete arca kékké színe- ződött a fájdalomtól, görcs- beránduló ujjai furcsán remegnek a széttört cserepek között. Szikár szinte szétlöki az embereket. — Haza kell vinni gyorsan! Valaki menjen orvosért! Miközben intézkedik, rémült arccal hajol a szerencsétlen fölé. — Még él. Siessen valaki orvosért! Mentőt hívjatok! • - A mozaiklapos Zsámba Géza már indul is, futva tolja a kerékpárját a kapuig. Ott hirtelen megáll. Visszafordul. — A nevét... Mi a rendes neve? Én nem tudom.- Körbefut a szemem az arcokon, senki se szól. Senki se tudná? — Hallod? Szikár! Szikárra figyel mindenki. <3 falubelije. Ök ketten idevalósiak. Neki tudnia kell. Szikár csecsemőként emeli Ölébe az elalélt testet, egy másodpercre megáll, furcsa indulat remeg szája szélén és hallgat. Aztán gyors léptekkel megindul. — Legalább azt mondd meg Laci, hogy hová vigyem az orvost? Szikár válasza | szln_ te csattan: Majd megtaláltok. Aztán halkabban hozzáteszi még: Itt van mindjárt a kertek alatt a cigánytelep. Ott lakik valahol... Majdcsak ismeri valaki. Megmondják ott. Súlyos dördüléssel csattan mögöttük a vaskapu. Czidor Guszti lép mellém, megfogja a karom, megráz egy kicsit. — Na. Figyelj hát ide! Csinálnánk a Gézával egy kútgyűrűt az anyagotokból, hogy ne menjen tönkre hétfőig. Benne vagy? Szó nélkül otthasvom. A szerszámokat bedobom az olajos kádba, vállamra veszem a sportzsákom, csöndesen áthallások az á'lomásra. Mindjárt itt lesz a tizenkettő harmincötös személy. Négyen ülnek a kis cukrászda piroshuzatú székein és fagylaltot eszegetnek, meg csokoládétortát. Szóval nagyon rendesek és néha mégis a bejárati ajtó irányába rebben tekintetük. Pavlovi reflex ez már kérem, ösztönösen azt kutatják, nem jön e hitvesük, mert ugyanis nősök ők. Közülük csak egy iszik rumot kihívóan, de megteheti, mert ő még nőtlen. S nyilván azt hiszi, az élet olyan egyszerű, ahogy azt a kófic fejében elképzeli. Esznek a férfiak, a teremtés koronái, az iró, a tördelőszerkesztő és két újságíró. Borzasztó történeteket mesélnek egymásnak, mert teljesen felzaklatta őket a tisztességben megőszült nyomdász barátjuk esete, akit télvíz idején kizártak a setét erdőbe, ifjú nyomdászok gálád tréfája eredményeként. A szívtelenek ugyanis tréfából levelet írtak feleségének, miszerint az öreg késői túlóráit nem az ólombetűk szedésével tölti, hanem fiatal menyecskénél időzik KIS DRÁMÁK túl a temetőn, egy lugassal övezett kicsiny házban. Az öreget nemcsak kizárták otthonról, de vacsorát sem kapott napokig és a fizetéséből — kimondani is iszonyatos — még egy korsó seritalra sem juttatott az otthoni felsöség. Szív szorongató. De van még kutyább eset is. Beszélik a költőről — mesélt az író és megtört szemét a málnafagylaltra szögezi, hogy keserves dugesz-pénzéből kénytelen volt kicsiny könyvszekrényébe egy olyan könyvet szerkeszteni, amely kívülről könyv, de belülről flaska, teli nyugalmat és álmokat adó barackpálinkával. Az a szegény fiú olykor éjfélig is íróasztalánál serénykedik, amíg élettársa elszenderül, s akkor a szép és komoly könyvből hozzáláthat végre lelke táplálásához. Szó esett Gyuláról, aki legfeljebb száz méteres körzetben sétálhat a ház körül, Lajosról, aki sok éves tréninggel elsajátította, hogy hazatérés után, levegőt csak befelé szív, kifelé nem enged egy szusszanásnyit sem, mivel az öreg fiút rendszeresen megszagolják. — Ilyesmiről beszélgettek ök és szomorúbbnál szomorúbb történetek hangzottak el. csak a rumivá volt nyugol*. Sőt a következő megjegyzéssel élt: — Dehát barátaim! Hogy lehet ez?! Hiszen ma már a férfiak is csaknem egyenrangúak a nőkkel!!! — Ha-ha — kacagott fel az író kínosan és erőltetetten s szemüvege mögül gúnyosan nézett a bátor rumivóra. — Egyenjogúság — nekünk? Oh te naiv! Majd eljön még az az idő. amikor kiokulsz te is az élet iskolájában... így szóla és bólintottak rá egyetértőén a többiek, a tudósok, és szomorúan csoki-tortájukba mélyedtek. Ordas Nándor
