Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)

1965-09-12 / 215. szám

i Nrtf.RAD 1965. szeptember 12. vasárnap alagó Lőrinc segé<3- munkás, 26 éves. "^^#.r.ős, három gyermek <7 apja, — megsérült a lábán; égy frissen ková­csolt, ki nem hült, kékes-vö­rös színű perselybe botlott a nagykalapéra műhelyben Csúnya égett seb támadt eb­ből ballábszárán, betegállo­mányba tették, és kötözésre járt a városba, ott ül most is a sebészeti ambulancián, a váróteremben. Aprótermetfl, vékonypénzű legény. De azért ő az erős dolognak sosem mondott ne­met. Kitartó volt, hajtotta magát, főleg a jobb kere­setért, — de. azért is, ne mondja senki, hogy a mun­kát kerüli, mivel cigány, utálta maga körül a mocs­kot, a ronggyal bélelt dikót, a rossz putrit. Arra vágyott, hogy kitörjön köréből vala­hogy. Persze, korai nősülése, az asszony és a három gye­rek erősen visszahúzta. De most már mit tehetne velük? Nem zavarhatja széjjel őket. S boldogság az, hogy min­den este hazavárják. A gyárban ahol munkára íelentkezett, nem fogadták kitörő örömmel. A személy­zetisnek is olyan tapasztala­ta volt, — a cigányok leg­többje dolgozik egy-két hó- n*Pig, néha meg csak pár hétig, aztán már elmarado­zik, s egy nap be sem jön többé. így hát benne se bí­zott. A műhelyben foghegy­ről beszéltek vele, vágj1 ép- ne»'seggel kigúnyolták Már- már azon volt, hogy otthagy­ta a helyét. De mintha meg­változtak volna körülötte az emberek. Ugratták még, de ebben már érzett valami kis 'zere tetet és elismerést. Büszke volt rá, hogy észre­vették az igyekezetét. Nem­csak az anyagmozgató társai — de a szakmunkások, meg a művezető is. Később, hónapok múlva — ha néhányan mentek valaho­vá. sörözni, fröccsöt inni, — szóltak neki; ,.Nohát Oalago- nva, ha nincs jobb dolgod, tartsál velünk.’- Volt úgv, nem akarták engedni, hogv ő is fizessen, ne voni» el a családjától — de ilyenkor korholván megsértődött — Hát én is dolgozó férfi vagyok, akár a többi! Maguk meg így „letesznek” enge- met? , fis meghozottá és Hfizet­te a „rundőt”, ahogyan il- lik. Ivott velük, pedig az ttalt nem kívánta, nem is élvezte nagyon. Egyenrangú akart lenni a többivel; ezért még arra is rászánta magát, hogy szak­munkásnak kitanuljon. Hoz­zá is látott, hogy elvégezze a tanfolyamot. Hát bizony, nagyon rossz­kor került a lába alá az a .-ötétvöröseft izzó vaspersely. Fáit a sebe kegyetlenül. de még fájóbb sebet kapott ön­érzete öt most ügyetlennek, rotlábúnak, meg vakéinak nevezhetik. Szinte hallotta már a szavakat S ráadásul -n°g másféle balt, gondot is jelentett a sérülés. Felesége erőser. várja már a negyedi­ket. Kellene a pénz nagyon — és éppen most csökken a keresete. Ezen rágódott egyre, míg várta, hogy s nevet hozzá. — Ha már a busz-megállót idarakták... Elhallgat és körülnéz gya­nakodva, sértődötten. — Miért, talán útban va­gyok? Nem várhat itt. csak akinek... seb je van? Azok­nak van fenntartva csak? A kihívó Hangra egy ola- joszubbonyú ember — nyíl­ván gépész, vagy lakatos —> feleL — Azoknak hát, ha nem tudná, ez itten a sebészeti várószoba. — Jól van, no, de nagyon fent van. Szóval kilöknek in­nét? — Senki sem löki ki, eeak épp csendességgel legyen. — No jó, ha annyira útban ő tehette, mellette ültem — ismétli a vádat — Azt kérdeztem, megnéz­te jól? — Hát idetettem, itt tar­tom, mindig itt, a mellény- zsebemben. Az apámé volt, vigyáztam rá... — És oda­nyúl, kiforgatja sorra a zse­beit. Kiforgatja a mellény­zsebét is, és akkor a sebész, éles tekintetével, felfedez valamit. — Várjon csak, ember! Nézze, a maga zsebe lyukas! Máris hozzálép, oc! anyúl, erős ujjaival kutat, mintha beteg testrész baját tapinta­ná. Aztán nyugodt hangon, mint aki diagnózist közöl, kijelenti: Barát Endre Büszkeség vagyok... Megyek, jön is már a busz. Feláll, ajtót nyit s eltűnik. Csend lesz néhány percig. Bentről egy fehérköppenves, esinosarcú ápolónő beszólít­ja a következő beteget. S akkor beront a kapatos ember. Area vörös, egészen kíhevült; a hangjában nincs már kötekedés, hanem hara­gos indulat Rátámad Gala- góra: — Te, a cigány istenedet! Az órámat te vetted el? Az anyád... Nekiront, váílonragadja, felrántja, lökdösi és ordít: — Majd adok én neked ezüst­órát! Az apám hagyta rám, ő meg... Add elő, mert ad­dig innen a koszos irhádat el nem viszed! — Nem szégyell! magát!? Hogy mer itt dulakodni!? Ha biztos a gyanúja, a ren­dőrnek szóljon. Mások is beleszólnak, fér­fiak majd egy asszony ma­gas hangja csap a kiáltozás­ba, — csak Galagó áll ott, némán, mozdulatlan, szinte megsemmisültem miközben egyre száll felé a szitkozódés, a íenvegetőzés, a vád. — Hát mért nem beszélsz, mért nem véded magad? — szól az a férfi, aki odébb rántotta az ordítozót — vagy igaza van és csakugyan te loptad el!? Galagó még most sem cá­folja meg, de hirtelen, mint­ha ez lenne számára most a legsértőbb, az Izgalomtól, Ijedségtől reszkető hangon felkiált: — Márt tegeznek itt maguk engem? Nem vagyok én gve­rek' fin is dolgozó.. férfi vagyok! fin is esak a mun­kám után élő ember vagvok. Nahát! Énrám ne kiabálja­nak! V — Bolond vaST'teT? Az óráról beszéli fiam! — mond­ja az olajoskabátú, s feiét csóválja. — Megvádolják, lökdősik 6 meg csak a tege- zésért haragszik. A nővér közben kihívja a rendelő főorvost, egy testes, őszhajú férfit. S most ő kérdezi meg Galagót; — Mi van azzal az órával? — Az óra itt van, a bélés­be csúszott! Csend lesz, a műbői kabá­tos tétován, restellkedve áll i előhalássza ellopottnak vélt kincsét; a várokozók fejcsó­válva dörmögnek. Az orvos nyugodt hangján mondja: — Most majd rendőrt hí­vunk Én nem vagyok jo­gász, de úgy tudom, a hamis vádért, rágalmazásért bünte­tés jár, — Úgy is van kérem.... erő­síti meg a lakatos —- most egye csak meg amit főzött. Ezért szépen leültetik, bará­tom. — Leültetnek engem? — mormolja, most már jóval csendesebben az ezüstára tu­lajdonosa. — Ügy, ahogy mondja. Ezt nem ússza meg szárazon! Egy embert megütni. Egy beteget! — Egy cigányt- — mond­ja valaki a háttérben, — miatta mást becsuknának?! A főorvos, aki már úgyis bosszankodik, amiért feltar­tották, arra fordul, de nem látja, ki szólott, s így nem intheti le. Csak úgy magának mondja: — Cigány, vagy nem ci­gány, ha ártatlan mit szá­mit az? S még hozzá munkában szerzett harmadfokú égési seb. No gyerünk, kötözésre— Vállon fogja Galagót. s tol­ja maga előtt a rendelőbe. — Ezt az .embert meg iga­zoltassa a rendőr. — Kérem szépen... Családos ember vagyok, egyetlen ke­reső. Megbántam no, azt hittem, hogy ő volt, biztos voltam benne, hogy ő. De most... — Tessék csak várni egy kicsit... szól most a lakatos. — Egy percig csak, Kérje meg a legényt, ne haragud­jon. Aztán, ha megengeszteli, hát hadd menjen tovább! Ezt helyesli a várószoba közönsége, — tán csak az az egy nem, aki az imént cigá- nyozott Az orvos bólint, tet­szik neki is ez a megoldás, jobb ez, mint rendőrt ide- hívni. De már nem várta meg az elintézést. Bement a rendelőbe. A műbőrkabátos meg, kénytelen kelletlen, csakhogy szabaduljon, — odalép Galagóhoz: — Nohát... Bocsáss meg, tévedtem. Nem kellett vol­na... Nem szól, nem mozdul; amaz meg mondja újra és most valahogy egész őszinte a hangja: — Ne bolondozz mán ko­ma, mondd, hogy megbocsá- tol. Megbántam, igazán. A barna legény ránéz, megrázza fejét: — Nem bocsátók meg. — Látod, józan se voltam. Felejtsd el, igazán! — Maga engemet tolvajnak címzett. Tudja meg, a becsü­letembe tört. Engemet az én munkatársaim Galagonyának hívnak. „Szaki”, dolgozó férfi vagyok. Engemet esak barátaim tegeznek. És én ta­láltam már tárcát, tele pénz­zel. az öltözőben, — és vissza­adtam. Nekem becsületem van. Engemet ilyen gyaláza­tosságba keverni? Három családosat. Még lesz is egy. hát négy lesz, s azokat mind én tartom el Dologból élte­tem őket, nem tolvajlásból. — No jól van, eleget be­széltél. Megbocsátasz-e vágj' nem, azt beszélt... S közben már egy százfo­rintost lobogtatott előtte. — Nem bocsátók meg... — kiáltotta Galagó. — És tegye csak el a pénzt, én azt el nem veszem! Az meg, miután zsebre- gyűrte a pénzt, mégegyszer odaszólt Galagónak: — Hát igazán azt akarja, hogy becsukjanak? Ilyen bosszúálló ember maga? Utoljára kérem, bocsásson meg, szaki... magázásra felkapta a fejét, mely köny nyes volt még, — kikerekedett a meg­lepetéstől. egy kis felvillanó örömtől. — Jól van no... — mondta csendesen, megengesztelődve — Hát akkor... Megbocsátok. Kezei fogtak. Aztán Galagó bement kötözésre. meg, szán C7« Tóth Elemér- , ..Gyorsan barátom, itt bete­sorraikerüuön a»gek vannak! Magát is kezel- sebészéti ambulánrián v Még -*ni kell.«Feleljen hát! hárman vannak előtte Széles testű, zöld műbőrka­bátos, negyvenes férfi ül mel­lette a támlás pádon. Az ember álmos lehet, — vagy :-kább ittas. Olykor magá­ban dörmög és meg-megbil- len a feje. Mellényzsebébe nvúl, > régies ezüst órát húz -’ő. megnézi, visszarakja. Köhög, s mormol valamit. Közben bejön valaki, le akar ölni; így hát a pádon helyet kell szorítania; az ember fel­néz Galagóra, s vtszolyog. mert hogy hozzá kell érnie. — Hát te is idejársz? — mordul rá, mintha ismerné, pedig sohase látták egymást; '“alagó nem felel, egészen a ’-ad szélére húzódik. Csend - an. az idegen megint óráját húzkodja elő, s mondja a többinek: — Hideg van ám odakint lesni a lőrinci buszt. Valaki megkérdezi tőle: — Magának mi baja? Sé­rülés? __ Nekem? az égvilágon s emmi----- teleszájjal beszél L ehajtott fővel áll még egy-két lélegzetnyi ideig, az­tán feltekint. Nagy olajos szemének fényét vastag köny- nyek homályosítják el. — Én azt nem vettem el, főorvos úr. Otthon vekkerünk van. elég az énnekem Ha zsebóra kell. veszek magam­nak az áruházban, keresek én... — Szóval nem tud róla? — Nem! — egyenesen be­letekint a sebész éles, kutató szemébe. Egy ápoló, aki keresztül megv a várón és megáll egy kicsit a szenzációra. oda­szól: — Meg kéne motozni, fő­orvos úr kérem. Most még nem. dughatta el, ha nála van... — Dehát ez nem is a m: feladatunk. Az orvosnak egyszerre eszébe jut valami. Odaszól a kárvallottnak: —Mondja csak, ha még­se.... Megnézte jól? — Ellopta kérem, esak Bizakodó Nem énekeltem azelőtt, most másképp zsong az ének, míg ballagok a gyár felé, hol várnak rám a gépek. Szememben még a harmat, hajnali álom-harmat, de már szelek pörögnek, roppant vizek ömölnek, utcák, terek csörögnek. S ver, ver a szívem egyre, mintha énekelne: s már a sarkon fel Is tűnt a gyár, zaja, füstje hullik rám, a szemembe, a szivemre. S mintha konok zörejjel itt bennem futna, járn^. néha, mintha örülne, és néha mintha fájna: akár vízbe lépek, akár tűzbe, véle egy vagyok már mindörökre. Ez az ének derűs ének, bizakodó ének. huzalon szél hegedül, huzalokon hajnali szél egyre szebben hegedül. Táj lUgjp#? * ­Bojtor Károly festménye Benke Gedeon A zsombói csárdában A CSÄRDA talán még ma másból is lehet bort csinálni is meg van. Dorozsimán túl a mint szőlőből, a mai gebines majsai országúton, az erdő pedig azt nem tudja, hogy szélén. Betyárok szórakozó- szőlőből is lehet.) A csárda- helye volt a régmúlt világban; ban csak a vén csapiáros volt legkivált Rózsa Sándor ban- egyedül. Ült a kecskelábú dójának. Itt megfordulni a betyároknak nemcsak kelle­mes, hanem hasznos is, mert különböző, szakmabeli fontos hírek beszerzésére is alkalmas volt; mint például a pandúrok járésa-kelése. Nagyapám fiatal korában asztal mellett és azzal szóra­kozott, hogy nézte a hosszú­szárú pipájából bodoran ter­jengő füstöt Nagyapám egy üveg bort kért. Hozta az öreg, majd oda­ült a vendég mellé. Csakha­mar megindult a beszélgetés. jó néhány öreg embert ismert, fis miután gyorsan letárgyal­akik java életüket abban a bizonyos betyárvilágban töl­tötték. A betyárvilág elmúltá­val, a mindent megszépítő tá­volság viaszfényében, legen­dák születtek és keltek száj- ról-szájra. Disznótorokon, la­kodalmakon, névnapokon vagy a zsombói csárdában. ták az időjárás mostohaságát, a „régi jó világ”-ra került a sor. — Hej, abban az időben nem kongott így az Ivó. Volt úgy, hogj' 20 betyár mulatott itt együtt. Sütögették a pisz­tolyaikat, nézze a mennyezet gerendájában még most is poharazgatás közben csakha- meglátszanak a nyomok. Ab­mar ezekre került a sor És j-)an az időben nem így nézett ezeket a históriákat öregje- j^i a vidék. Dorozsmától—Ha- fiatalja minden időben szíve- lasig csupa erdő, bucka és sen hallgatta. így voltunk mi legelő terült el. Tanya alig is, apró, de már ésszel élő unokák, és ünnep volt szá­munkra, ha egv-egy történetet elmesélt nagyapó. A 900-as évek elején nagy­apám benézett a zsombói csárdába egy pohár jó borra. (Abban az időben a csapláro- sok még nem tudták, hogy akadt kettő-három ezen a nagy távolságon. Az utazgatás nem volt biztonságos a pusz­tán, s ezért útra csak az vál­lalkozott, akinek halaszthatat­lan dolga volt. Ez a csárda volt a legjelesebb épület messze vidéken. Ilyen volt ez már akkor is. Zömök, széles és erős. Öles vert fal volt a kerítése és lőrés ablakai az országútra. Rózsa Sándor többször megfordult itt, mert szerette a jó bort, a barátsá­got, meg hírt a pusztázó han- nagyok járásáról. Hej, Sándor, Sándor!- Az volt a jó világ!... — Fiatal házas voltam ak­kor és legjobban az asszony közelébe szerettem lenni. Egy őszi délutánon Sándor nyitott be az ajtón. — Na, te csak turbékoltsz, és észre sem veszed, hogy vendég állt a házhoz!? — Ott a lovam az udvaron, adj neki ennivalót, de ne kösd be, ma­radjon csak az udvaron. Hát­ha hirtelen lesz rá szüksé­gem. Nekem meg adj innom, mert szomjas vagyok. Elláttam a lovat takar­mánnyal. Gyönyörű jószág volt! Sötét almás pej. csilla­gos homlokú. Farka a földet seperte. Sörényébe pántlika fonva. Nyerge ezüstveretű, kantárja szintén. Orrcimpáí remegtek és olyan hűséges, okos szemei voltak mint egy szép leánynak. Sándor elé bort tettem és mellé ültem, mert szerettem vele társalogni. Ízlett neki a bor. Töltött nekem is. — De magatok vagytok? Mikor jártak erre a pandú­rok? — Pár hete láttam őket. Ekkor a kuckóból halk pen­getés hallatszott. — Ki van ott? — Jaj, ne tessék lűni, csak én vágyok a hangász. — Az ördög akar rád lőni. Bújj elő! Tudsz-e valami jó nótát? — Hát hogyne tudnék, de szomjas vagyok az ijedségtől. Jól megitatta Sándor. Az­tán húzta is derekasan. Leg- elsőbben is azt, hogy „Ha­ragszik a pusztabíró”, Ez volt a kedvenc nótája Sándornak. Mindig arra vágyakozott, hogy valami hivatalt nyerjen. Utóbb ezzel csalogatta be a várba Laucsik (De ez még jó­val később történt). Szól a nóta egyik a másik után. Fo­gyott a bor, pirosodott a Sán­dor füle. Nótában a szomo­rút, fehércselédben a jóked­vűt szerette. Kocsonyi húz+s a talp alá valót. Sándor pp- dig csak nézett maga elő mint aki keresztül lát a falom vagv még azon túl is messz"- messze ... Csak úgy pörköl - tok a szemei. NYÍLIK az aitó. Fát Ur»-' ha. k’ lén be ratta'? Az a»— Tapodi Antal. Vállán elöltöl­tős, rozsdás kováspuska.

Next

/
Oldalképek
Tartalom