Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

fl WOG* Aft T#Ä5. Szeptember B. vasárnap. Káltli János: BALATONBERÉNYI FELJEGYZÉS — Szabó Pálnak — Az égi síkság már fakult-kék. Elfogy a fákról az idei lomb-láng. s elmosódnak odafönt a vándormadarak ívei. Füstölög az ágbogas falu; nem is füst, a táj virága az, nm! égig nyillib fehéren, é elnyeli a végtelen magas. Füstöl, s mintha füstjével szólna, vagy talán inkább írna lassúdon, arról, ami ott ég odalent az alkonyattáji faluban. Arról, amit a szív sóhajt él, s a lassan matató emberek. Tán az a sok-sok kicsi füst, az is a szivükből tekereg. Itt dünnyögök most fönt a hegyen, á pince mögött, órája már. s alant, mintha nem is a falu. de a hazám, sőt a tág határ, a nagyvilág, az füstölögné, az küldözné füst-virágait: ideér a kései szél is, s néha-néha egyet leszakit. Itt dünnyögök és tépelödöm. Kern maradhatok tétlen-lanyha, Százszor megnézem igazamat: megérett immár színaranyta, S mondom is: a belső a fóhtosu az, hol az értelem kése vág, a mély-benti munka, a fájó, a lassan épülő bel-világ, Nincs kinti rendezettség, ha bent a szív és lélek rendezetlen. Széthull az elme kőrakása, mint meglazult lomb a szelekben, ha nem tartja-fogja Össze a meggyőződés kötőanyaga. Ha belül nem köti a jóság, porllb-dől a világ iá maga. S mondom iá, hogy: fonnyadunk hamar. Kívül, belül pusztít a számum. De te, üdvözlégy szazézerszer, munkálkodó, diesö humánum! Az emberséget őrizni kell, múltból, sárból csak az emel fői. boldog lehetsz, ha napról-napra az süt ki tetteidből. így dünnyögök és tépelödöm, míg száll a füst, a lágy tűnődés. Hogy Is menthetném föl magamat, gondjainkból rajtam is főrész, Lépj-tiporj rá a gyors időre! Kaggyá-hőssé az erény tehet. Építsd magadat példaképpé, ne szűnjön szólni az életéd. Idéféhyllk a veszprémi part. Badacsony, Gnliés és Szigllfét, s hull, hull az ég fonnyadó kékje, s a víz Is, a vfz is de remeg. Száll, száll a füst, írja sorait földem, hazám fölé, szelíden, S olvassa és mondja magának, ■ mondja másoknak k — t szívem. Lagzibart Molnár Jené HATÁRTALAN Az eső zuhogott. A lány nékidőlt a hlrdetöoszlopnak, hogy né érjék a ferdén zú­duló cseppek. — Mi az ... már nem bá­mulod úgy?. •. — kérdezte áz aniatőr pszichológus. A Lány összevonta szem­öldökét és a barna örkánós férfi utóin pillantott. — Szeptember vari. .. ak­kor május volt... — suttog­ta. Noé. igen • . akkor május voll. A nyitott ablakon át a virágzó vén hársak illata szökött a harmadik emeleti szobába Néhány apró bogár még egy méh betévedt a kihajtott ablakszámyak közé, és késervés zümmögéssel röpködött. A lány odasietett és óvatosan kiterelte a vér- gődőkét a saabadbé . A pszichológus azonnal elemezte és értékelté a cse­lekedetet — Pszichikai félhangoltság, vuJkéhsaerü jóságto törésék. . szerelőm I Azután a lány kiment a teraszra és hosszasan nézete« hársak alatti keskeny ala­gutat. A barna orkános sietős léptékkel átvonult az udva­ron és bement ä szemben ál­ló épületbe A lány arcán pír lobbant Szapora mozdu­latokkal simíthatta köpenye zsebét, ami egy cseppet sem vólt gyűrött. — Szüléséi képességék a legszükségesebb minimum alatt — egészítette ki „diag­nózisát” a psachológus. A lány lement a haróak alá. jő Ideig töprengve né­zegette a pázsit köpött ágas­kodó apró Virágú vadszázszor­szépeket, majd bemerészke­dett á pázsitra Letépett fté- liányat a virágokból. Az úton megint feltűnt a barna or­káné* Ügy sietett, mintha nem látta vt#na a fűben tög- lalatoskodót. A lány föl sem pillantott. Lány az esőben — ... nekem szedi a vi­rágot? — és kisfiúsán félre- haj tóttá a fejét, mosolygott, míg két kézét zsebre vágta. — No csak... — pislogott a pszichológus — ez nem is rossz! — Magamnak szédem! — válaszolt a lány. — Bumm! Te csaesi — dórmögött a pszichológus­— Ejnye de önző! — szóit a fértt és elköszönt. — Dehogy önén! Járat­lan. .. — legyintett bosszú­san a pszichológus. A lány szomorú lett egy pillanatra. — Né mindegy. .. majd délután... • — Köszönöm! Köszönöm .. nagyon kedves. . . — motyog­ta a férfi és arca, ha léhét még pirosabb volt a lány ar­cánál. — Ez döntetlen gyerekek! — csetdntett a pszichológus. A segítőkész, aki eddig szótlanul szemlélte a dolgo­kat. összevont szemöldökkel felállt a helyéről. Elégedetle­nül köhéeselt. — Nélkülem nem mennek semmire — morogta — maf­la a lány, mafla az ifjú! És akcióba lépett. Elcsípte az ifjút. A barna orkánas megtorpant. . . hátrált-,. bosszúsain pislogott. — Fárdön! — gondolta. A lány nem tudott aludni., ábrándozott, dudolgatott é* verset írt a májusról... az első szerelemről. Másnap a lány észrevette, hogy valami összezavarta a nyitány Oly kedves ritmusát­— Sátán... sátán! — zo­kogott a lány. — Éz a hála. .. te liba? — fortvant fel a segítőkész. Ahogy szaporodtak a sorók a papíron, egyre mélyültek a ráncok a pszichológus hom­lokán, A levél elment.. . — őrültség! — ordított a pszichológus­— Másképpen kellett vol­na. .. — szipogott a lány. Elment a második lev® is... — őrültség! Őrültség! — tombolt a pszichológus. — Mit kell crínálni? — szipogott újra a lány. — Felejteni! — Soha! — A vízbe pottyant ember megfullad, ha eszeveszetten ficánkol! — érvmit dorgáló hangon a pszichológus. Oda a hársak alá ném mént többé. . . máshol is vol­tak hársfák. Csak a szemét kéllétt behunyni... Az eső zuhogott. A barna orkános eltüht az utcá forga­tagéban. — Nincs többé . . s én ka­cagva emlékezem! — suttogta a lány. — Na-na! Szerelmes vagy- .. — szólt a pszicholó­gus. A lány futni kezdett Kis patakocska k hömpölyögtek a fekete aszfalton, s csurogtak muzsikálva a lefolyókba. A láiiy elővette táskájából a szerelmes vértet, amit utol­jára írt. . . Gombóccá gyűrte és belédöbtá á vízbe. — Szerelmes vagy! — szólt hangosabban a pszicho­lógus. A vízárain magával ragad­ta a kis papírt es á lefolyó rácsán át eltüntette az utoi- érhetétlénség labirintjaiban. — Szerelmes varr’ — kiál­totta rekedten a pszicholó­gus. Koppány György felvétele Szalad a tű ft kerekek hangfogóé zajén. f'HSs tempó. Ném is Szí1 viszi, Lollim szíve tán. — Kis komédiások — Mosolygott a pszichológus A férfi megállt- Névén szólította a lányt A segítőkész ösaaedörzeöl- te kezét: — Fél z fejjél! Én éhhez jobban értek! A lány léhajtótt fejjel sie­tett tóvább Már nem tudóit vitatkozni önmagává!. Haláaz Ilona Egy pert, a varrógép pihen., kézben villan a tű, egybevam este, éjszaké, látszatra egyszerű. Pélelőtt padok, gyermkek, este rajtunk á sör. Nyomasztó súlyos az egység ­szívében összeforr. béradó tértek közben villanásra a szó hátegyenesítő sóhaj: emberségnek való Magasság, nincsen határod ettől szépül a föld varrógép, tsupasziv Kedvei mély tartalma betölt! Falu — fák között Petr Dillinger festménye Mirjana Burján A I HA KERESNEK, az utcá­ban minden gyerek megmu­tatja, hol lakom. Könnyen megismerik az ablakaimat. Az egész utcában csak az én ablakaimon nincs füg­göny. Nem azért, mintha nem volna miből vásárolnom. Elég szépen keresek. Egyiknek mo­sok, másiknak takarítok, öreg kabátokat fejtek, ha fördít- tatják, vagy tollat fosztok a férjhez menő lányoknak. Tud­nék én függönyt venni, miért ne. De nem akarok. Szeretem, ha az ablakon nincs függöny, mert így elnézegethetem a já­rókelőket, meg a ház előtt ját­szadozó gyerekekét. És szere­tem, ha valaki felkeres. Utá­na jó néhány napig járnak hozzám az asszonyok, hogy megtudakolják, ki volt. Ilyen­kor letörölgetem a székeket s megkérem őket, üljenek lé egy kicsit. Mindig letörölge­tem a székeket. Tiszta asz- szony vagyok, igazán, noha egyik-másik szomszédasz- szony azt mondogatja, nem vagyok az. Szeretem, ha az asszonyok K hozzam jönnek, s eldiskurál- gatok velük. Ölyankör rend­szerint minden fontosabb dol­got megtudok, ami az utcában történt. Márpedig minden ál­dott nap történik valami fon­tos dolog. Egyiknek a tyúk­ját lopják él, vagy valaki hús­daráló masinát vesz magának, vagy pedig valamelyik lány az utcai lámpa alatt csókolózik a fiatalemberrel. De most már rég nem jár­tak nálam az asszonyok. Hi­degre fordult az idő. Minden nap szekerek húznak e! az ablakom alatt, fát fuvaroz­nak. S állandóan esik. Én még nem fűtök a szo­bámban. Pedig füthetnék. ösz- sze tudnék annyi pénzt ku- porgatni, hogy fát vásároljak. De nem akarok, Kortyolok egy kis pálinkát s attól fel­melegszem. Másként nem in­nék pálinkát. Nem vagyok iszákos, Igazán nem vagyok az. csak egyik-m£.-ik szom­szédasszony rebesgeti, hogy az vagyok. Inkább a jó ételt szeretem. A zsíros zsgánicát, a salátát, meg a túrós rétest. Gyakran szoktam süteményt vásárolni magamnak, meg az öreg kö­szörűsnek, aki mellettem la­kik. Azért veszek néki is süteményt, mert a szomszé- ööm, meg öreg s mert senkije sincsen. Semmi másért, iga­zán. Nem vagyok olyan ssz- szony, habár egyes szomszéd- asszonyok azt beszélik, hogy az vagyok. Pedig még nem vagyok olyan öreg, hogy ne lehet­nék. De nem akarok olyan len­ni. A köszörűs azt mondja, csinos vagyok. Finom ember. S mindenkit ismer a városban. Valameny- nyt mészárost is. Meg a vá­góhíd igazgatóját. Há nem volna olyan öreg, talán kapható ts lennék. NÉKEM MINDIG tetszet­tek a finom emberek. Meg aztán, tudja, én is tetszet­tem nekik. A finom embe­rek szeretik a jól megtermett nőket, s valamikor szép vas­tag hajfonataim voltak és isokkal szebb voltam, mint manapság. —- Kár. högy nincs fény­képem magamról. Megmutat­nám. A finom emberek szeretik a termetes asszo­nyokat. Először akkor íény­képéi tettem magam, amikor a városba jöttem. Harminc év előtt. S azt a képet sokáig őrizgettem, mint emléket. Mert a fotográfusnál ismer­tem meg az én Jóskáimat. Maga biztosan nem ismer­té őt. Pedig sokán ismerték Őrmester volt. Már mond­tam, hogy nekem mindig á finom emberek tetszették Jóska akkor szintén le- fényképeztette magát. Tud­ja, mint ahogy ezt az őr­mesterek szokták. Mellette állt egy kis szék, S azon he­vert a sapkája, még a kard­ja. Mögötte pedig a falon nagy kép függött, rajta szép lépcsősor, tenger, még egy Ikis bárka. Jóska kipödörté a bajuszát és kídüllésZtetté a mellét. A fotográfus akkor letakarta a fejét fekete ken­dővel s azt mondta: tessék barátságos arcot vágni! Sohasem felejtem el, ho­gyan festett azon a képen! Látni lehetett, hogy igazi őrmester és finom ember. Ügy kihúzta magát, mintha az a tenger a háta mögött, igazi lett volna, s egészén az övé. Amikor én fényképeztet- tem magam, a fotográfus el­vitte a székről Jóska sapká­ját, meg kardját és egy virágvázát tett a he­lyébe, benne rózsákká!. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom