Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
1965. széptembér 26. vasárnap V0GBÄD o TÓTH ELEMEK Pályaudvaron Mozdony-füst lobbol, messze vibrál. A délután is félhomály már. Alkonyat suhog, zúg, kigyúlnak ívlámpa-lángok, lenge holdak. Kocsi-sor mozdul — sok-sok emlék — Vonat indul, én is, de mennék, Szaladnék ezer gyors vonattal bennem is cikk-eakk vágy-sorokkal. Fényeket szórni szerte-szerte mély erdőkbe, messzi hegyek e. Átölelni földeket, fákat, dombon, aki hajlong, kapálgat. Műszak után, ha hazaindul, a munkást a gyár kapuján túl... S a meg nem irt dal Is, de sok még, — vonat indul, én is, de mennék. Kristyna Bieniek: Smolanl utca Csurka Péter: Édesanyám ■ NEMIGEN VOLT, sőt bátran elmondhatjuk, sohasem volt nekünk pénzünk egy- csomóban. Krajcártalanok voltunk nagyobbrészt. Azon a nyáron pedig tcijejm. pénz nélkül álltunk. Apám elszegődött Cövek Nagy Gáborhoz, a cséplőgépeshez. A távoli megyékben barangoltak, bércsépléseket vállaltak. .Apám mindenese volt Cövek Nagynak. Szaladj ide, szaladj oda, mérjél, írjál, számolj, intsél, kezeld a gépet, félóra múlva visszajövök. Holott pedig huszonnégy óra múl-, a se jött vissza, sokszor két napig egyfolytáoan ivott a kocsmában. . . Minden nyáron vele volt, minden nyáron becsapta, mégis mindig rá tudta beszélni, hogy vele menjen, fíit-fát Ígérve hiszékeny jó apámnak. Tudjuk, hogy majd csak szeptemberben jönnek haza, ha majd a herét, bodarkát is elcsépelik, így hagyott otthon bennünket apám Péter-Pálkor, azon a nyáron is. A krajcártalanság ösztökélt aztán engem arra, mint másodikos kisdiákot hogy szegődjem a kőmív sekbez, téglahordásra. Kibeszélhetef- lenül vágytam egy tornanadrágra, tornaingre, gumicipő- re. Vágyamról többször beszéltem édesanyámnak. — Mit csináljak kisfiam, ha nincsen rá való!. . . Ez a Cece néni se jön ide mos*a- i óban, hogy eladnék neki valamit Cece néni vén, pipás cigányasszony volt, edénnyel, és ócska ruhával kereskedett. Akkor építették a faluban az emeletes Népbankot, és én hétfőn reggel jelentkeztem Hakker pallérnál. Hak- ker italos ember volt, akkor reggel Is a kocsmából jött ki a munkára. Vérbenfoigó szemmel nézett rám— Mit akarsz, te kölyök? — Téglát hordani! — feleltem. — Osztón bírod? — csodálkozott keveset. — Bírom! Barackot nyomott a fejemre, s felvett egy korona napszámmal. És én hordtam a téglát A tégla harmadnapra kisebezte ujjaim hegyét serkedezett belőlük a vér. Esténként vizesborogatást rakott rá édesanyám, és azt mondogatta, hogy nem nekem való még a téglahordás. Én azt vetettem ellen, hogy majd csak kihúzom ezt a hetet. — Hat korona, édesanyám! Milyen sok pénz az! EL IS JÖTT a szombat. Felálltunk napszámfizetésre. Az utolsók között szólították az én nevemet. Egy téglarakás tetején ültünk öreg barátommal, Gyula bácsival, aKivel az állványokon hozott össze a közös sors, mert hét vége felé már targoncával hordtuk a téglát: az öregember és a gyerek — műit és jövő. Gyula bácsit azóta sem tudom elfelejteni, mert az első ember volt ezen a világon, aki belém lopta a szomorúságot aki megtanította velem, hogy vannak szánandó emberek ezen a földön. Mert Gyula bácsi szegény foltozó szabó volt, de elromlott a szeme, és nem tudott az iparban dolgozni De az egyik fiából ügyvéd lett, a másikból mérnököt nevelt, a lányát pedig egy gazdag nagykereskedő vette el. . . Ö meg sovány napszámból tengette napjait. Hat koronát kaptam, boldogan szaladtam haza. Meg- vehetjük a tornainget, sapkát, cipőt A segéd összecsomagolta szépen a tornafelszerelést, átkötötte zöld szalaggal: édesanyám a kasszához ment, leszámolta a hat koronát A kövér rövidárus a kassza lapjához ütögette a koronákat. Az uotísónál lekopott képéről az üzleti mosoly: — Ez a korona hamis kérem! — s újra verte az üveghez. — Hamis pénz!. . , Hamisítvány!. . . Nikii, ném ezüst!. , . De még nem is nikliből, hanem cinkből hamisították. . . Ott álltunk ütődötten a kassza előtt Én hófehéren, édesanyám színtjátszva kapkodta el égszínkék szemét a kereskedő gyanakvó tekintete elől. — Kérem ezt a pénzt nem fogadhatom el. tessék kicserélni ! IGEN TESSÉK kicserélni. De nem volt nekünk hetedik koronánk. így aztán a segéd elvette tőlem a csomagot, és kiszégyenkéztünk a boltból. Kint az utcán mintha édesanyám ez alatt a pár perc alatt öregasszonnyá vált volna, pedig még alig volt túl a harmincadik életévén. — Csalók! El akarták sózni a hamis koronát! — hangzott utánunk a boltból. Hakker előtt álltam fent az állványon Szája okádta a füstöt és a szilvapállnka illatot. — Mit akarsz?. . . Nem veszlek vissza, mert három napot lazsukáltál!. . . — Nem ezért jöttem én. Hokker úr, kérem — mutattam neki felsebzett újjaimat, — hanem azért, mert szombaton egy rossz koronással tetszett fizetni. . . Mutattam neki a rossz pénzt. Ordítani kezdett, szidott, aztán ütésre emelte kezét. Futni kezdtem. Futottam le az állványokon; Kukker káromkodva szaladt utánam, felkapott egy maltercs kanalat, hogy azzal majd agyoncsap Utánam hajította, de nem talált el. . — Csirkefogó!. . . Én adtam nékét rósz körönét?! Fél téglát dobott utánam, azzal sem talált el és miután nem bírta szusszal, abbahagyta a futást. Anyám az épülő háztól távolabb várakozott rám, nyugtalankodott. Hallotta Hakker szitkait, or- dítozását és már indult is, hogy ő beszéljen vele személyesen. Tétovázott, meg-meg • állt Odaértem. Megértett mindent . . És már hat óra lett, fáj- rontot csengettek az épületen. Gyula bácsi sietett felénk malterosan, meszesen. Előre kiáltotta: — Mi történt veled kisfiam, barátom? Miért akart Hakker agyonütni? Elmondtuk. Gyula bácsi gondolkodott —Adja csak ide jóasszony, azt a hamis pénzt! Majd én megpróbálom elsütni... Azzal Otthagyott bennünket, átsietett a téren, bement a szemben levő kocsmába. Szívszorongva vártuk. Hátha sikerül neki „felváltani.” És egyszer csak — de nemis jó erre gondolni! — láttuk, hogy lökdöste ki Gyula bácsit a kövér kocsmárös, káromkodott, a csendőrséggel fenyegetőzött.. * Tizenkét esztendő nem az a kor, mely megérti a világ folyását, de gyerekfejjel azt már tudtam, hogy a szegény- emberek olyan elhagyatottak voltak benne, mint az égi madarak. PITYERGÖS lélekkel feküdtem le. A rossz korona felborzolta nagyon gyermeki lelkem bársonyát. Gyula bácsi! Evekig láttam még az arcát olyan szederjesen, öreg- lilásan, mikor a szégyentől elborult lélekkel, tétova léptekkel szelte át a teret, kapkodva a levegőt. — Hát megjártam, na!... Na, nem baj, nem baj! — vigasztalta magát. — De menjünk innen, mert hátha ez a bolond kocsmáros igazán átszól a csendőrőrsre!. . . Ezt a rossz pénzt pedig inkább el kellene hajítani! —Hajítsa el! — biztatta anyám lehelethalkan. Rosszakat álmodtam. Asz- szonyok lepték el a házat, elvittek mindent. Ott volt Cece néni is, és elcsalta édesanyám ünreplő ruháját, azt a krinolint, melyet csak nagy ünnepek alkalmával vett fel és úgy festett benne, mintha a nyári pirkadat rózsái csókolták volna erre a világra. Felébredtem hirtelen és akkor úgy tetszett, mintha Ct- ce néni libbent volna ki a szoba ajtaján, utána édesanyám csendesen csukta az ajtót. Nem tudom már, álom volt, igaz volt, de másnap az álom megismétlődött, Megdörzsöltem a szememet. Libbent Cece néni a szobából. Kiugrottam az ágyból, a szekrényhez rohantam, kinyitottam. Édesanyám egyetlen ünneplő ruhája nem volt benne. .. Álltam némán, ijedősen. Félrepillantottam. Az egyik székre esett a tekintetem. A széken pedig ing és egy tükörfényes, fekete klott- nadrág díszlekedett sorjában egymás mellett... AZ UDVARRÓL nóta szállt be. Édesanyám dalolt Tiszta szép, zengő volt a hangja, s anyámmal daloltak a kiskert virágai és a madarak, a Kövér birseken... Csak egy falu sor: Karancs- alja, Karancslapujtő, Karancs- keszi. Nagyokat zökken a busz. Az ablakon át újra meg újra mohón belemarkol szemem a tájba. Hajlongó, szorgos emberek a krumpliföldeken, őszülő határ. Házak. Lila meg fehér petúniák, nagy tűzvörös dáliák és sok gyerek. Szembejövő, kendős asz- szonyok illedelmesen állnak félre az útból, aztán visszaintegetnek a buszablakba. Emberek mindenütt. Emberek. Ismerősen nyüzsgő, beszélgető emberek. Emberszabású emberek. Hát itt vagyok... Itt él Zsidai Kálmán mezőőr. — Igen Ügy volt, ahogy mondja. De csak azért nem csináltam volna meg. Hőbör- gött is az öreg, szidta az édesanyám anyját Ez esett igen rosszul nekem, mert az anyám nem is ismerte az édesanyját. Ezért volt inkább az egész. Józanul így se tettem volna meg, nem vagyok én egy olyan... — Gyakran jár a kocsmába? —Hova tudok itt menni? A kocsmában legalább rexez- ni lehet, sör mellett — Láttam az udvaron egy zöld Pannóniát. A magáé? — Enyém. Igei! jó,; mert mióta meg van, legalább el tudok járni. Lapujtőre, Tar- jánba, mikor hova. Itthon mit csináljon az ember a vasárnapjával. — A többiek mit csinálnak? — Majdnem mindenki megy. Látná vasárnap, mikor a négy órás busz indul befelé. Annyian vannak, hogy fel se lehet férni. Tarjánba meg Lapujtőre. Rengetegen mennek. Itt nem lehet megfelelően szórakozni. —Köpték már magát szembe itt, ebben a faluban? Közvetlen közelről? — Nem. — És az édesapját? — öt se. Őneki nincs baja senkivel, sose. Ö olyan mint a többi ember, az idevalósiak, .. 0 Csülik Józsefet, a Március 15 Termelőszövetkezet főag- ronómusát kérdezem erről. —S milyen a többi idevalósi ember? Tudja miért vagyok Itt, arról beszél, amit hallani szeretnék. — Bizony gyakran szembe kell velük nézni. A társadalmi tulajdon miatt. A szerzés, gyűjtögetés, a minden áron való gyarapodás ösztöne csaknem úgy munkál itt az emberekben, mint húsz évvel ezelőtt. Hiába, hogy sokan azt mondják már, hogy a fenének se kéne az a négy hold, meg hat hold, jobb a tsz, mégis a közöst úgy kezelik, hogy az az „övék”. Azt mondja, nem az enyém, még a mienk se — az övék. Abból kell elvennem, hogy nekem több legyen, mert csak az igazán az enyém, amit haza viszek a kerítésen belülre. És viszik is, vagy megpróbálják vinni. A legszomorúbb: a becsületes emberek, akik azért jócskán vannak itt. ölhetett kézzel nézik az egészet. Valami lehetetlen szemlélet alapján: tán nem is lopás ez, csak elviszi, haza. & egyik napról a másikra, bizony a Vezetőség se tudja megváltoztatni az embereket De nem is lehet Hosszú lesz még az út odáig nálunk, mikor a „mienk” gondja lesz a legfontosabb. 8. A közeli dombról hosszú egyenes sorban libák vonulnak a falu felé. Magasra tartják himbálódzó fejüket, úgy jönnek lefelé, toronyiránt. A bányatelep új házaiból nagy, csillogóan tiszta ablakszár nyak fénylenek. Három han- gosbeszédű fiatalasszony kenyérért siet mellettem. Kellemes őszi verőfény. Nyugalom, gazdagság, szépség. Némi por.) Milyen egyszerű ez És milyen felemelő! Vajon a mezőőr most merre kerüli a határt? Erdős István JOBBÁGY KAROLY ZAPOROZSJE Bulyba Tárászról olvastam én gyerekkorba, de soha nekem nem volt idegen. Olya n volt ő, mint az én ősöm, nemzetségem. Hosszú bajúszát úgy szerettem, vágtató lovát megcsodáltam, s mint egy rokont, úgy emlegettem, ki vélem van rimboraságban Thököly Imre, Zrínyi Miklós, Bulyba Tárász. ,, mind egyek voltak; az igazságért ölre mentek török s tatárral ők harcoltak. Nagyot mulattak, hogyha volt mért, danoltak, táncoltak rogyásig. Az ördögnek is nekimentek, tudták bár foguk belevásik. Elmúlt ez a kor. A Dnyeperben óriási gát áztatja lábát. A kozákok — ha itt járnának — füttyentve nagyot, megcsodálnák ; néznék a tengert, ami itt nőtt, mikor a zuhogót keresnék: néhány falut se lelnének már; víz van felette, végtelenség. S hátuk mögött, a — csak mesékben álmodott — hószín város melleti (azt hívén, csoda történt) térdre-borulva verné n mellét, ha az acélmű tüzes száját feléjük tárná szikrát U .jíj , ;< „Jézus! A pokol torka nyílt meg!” — kiáltana itt mindahá ny a, SS csodálva néznék, hogy a tűznél borotvált-arcú, pelyhesáílú fiatal olvasztár parancsol; s nem hinnék, hogy az unokájuk. Istennek nem volt olyan hatalma, abban a régi, volt időben, mint itt, ennek a víg suhanó nak, aszbeszt ruhában, facipőben. Egy gombnyomás... és íme indul egy izzó üst; — akkora forma, hogy ahhoz képest szinte játék a Kijevi Szűz templomtor így nő az ember, Bulyba Tárász! Autóbusz visz már Horíieára Vasárnaponként tánc, vigasság s felszabadult vad nóta _ . , járja. Este a korzón hófehérben lányok, fiúk jókedve lángol s fényesség terjed szét az ége r, a villanytól s nem a holdvilágtól.
