Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)
1965-09-19 / 221. szám
8 NflGRín T9CS. szeptember 19., vasárnap Pál Ottó: Félnapos feleség V era az anyakönywe- zetőnél, meg sem várva a kérdés végét, mondta az igent. Hazaérve alig fogyasztották el a levest, rosszul lett. Ügy kaptak utána, hogy el ne vágódjék. Amint sikerült kissé feléleszteni, szédülésről, hányingerről panaszkodott. A sebtében elókerített orvos, búcsúzás közben csak annyit mondott Jánosnak és az anyósnak: „Nyugodjanak meg. Hagyják őt pihenni. Szék a kellemetlen tünetek örökké megvoltak és lesznek, míg a nő szülni fog... A szavak nem hagyták békén, nézte Verát és várta, hogy felébredjen. De a félnapos feleség nem mozdult. Ott feküdt a rekamién, fejét kissé hátravetve, egyik lábá- ' sl maga alá gyűrve a paplant. A csend nesztelenségé- '•el máskor nyugalmat adott, most csak emlékeket kavart.. Néhány hónapja, a szokat- lanúl forró májusvégi napok egyikén a leány megjelenése oly váratlanul érte, mint kormos őszi fellegek mögül hirtelen előbukkanó nap a gyalogló embert. Szeme káp- rázik a fényben, hogy aztán hosszú percek múltán feloldja a csillogás varázsa alól. Árván nőtt fel. Volt nevelői közül az egyik a „görbe ábécére” ösztökélte, csupán a lányfélére kacsingatott, s szövögette, hogyar tudja tőrbecsalni a szívét. A másik, mialatt kicsalta volna a garast is üres zsebéből. a tudásra hivatkozott: hetvenből hatvan ember nem szívvel, de ésszel él, és az észnek tulajdonított mindpn sikert. Felvette az ingét, amit a nagy melegben levetett és elment. Szédülten » kószált, mint aki sokat ivott. Mennyi a hasonlóság a betegség és a szerelem tünetei között! Egyszer alattomosan lappang és lassan hálózza be a kiszemeltet, máskor percnyi .rohammal álomba kergjt Az életből felszínes, leheletszerű impressziókat enged befogadni. Ezek a benyomások rögeszmékké görcsösülnek, csak ezeket észleljük, körülöttünk nincs más, se élő, se holt, nem látunk, nem hallunk egyebet, csupán a valónak képzelt vágyainkat Gondolt a lányra, majd elszállt emlékezetéből, s később ismét visszatért hozzá. Amikor szombat délután el^ hagyta az üzemet, az integető Pongrácz Bertalan meóst pillantotta meg, mellette feleségét. Mártát és Verát. — Varga szaktárs! Jöjjön' A nők kirándulni akarnak, jöjjön velünk' — így!? — mutatott magára. — Nekem., nekünk meefe- !et így is — incselkedett Vera — Nem engedjük el — toldotta meg Márta — Minek ehhez készülődés"’ A ruha nem számít. Ha meg éhes, eszünk a hegyekben, ennivalónk is van. Hiába m.entezetődzött. mennie kellett . Mire a hegy oldalához értek, ahonnan az emeletes házak is kis gyu- fásdobozokká tóműitek, nvu- catról sötét felhők tornyozódtak. Nem törődtek vele, letelepedtek. Előkerült a szatyor és falatoztak. János olvan komótosan és keveset evett, hozv Vera nem állta szó nélkül _ liven szorgalmas a munkában is, mint az evésben?! — t.Tgvan' — János helyett, akinek az arcát pirossag öntötte el, Bertalan válaszolt. _ Az 6 sikereiktől hangos az e gész svár. A Varsa-brigád... Űgv dolgoznak. hogv már meg sem nézem. A meósnak nem sok dolna akad.. Ja, akiiek az egész gyár a barátja. — Nem az, csak olvan derék brigád, mint a mrtnk. Vera kis „katonákat” csinált kevés kenyérrel, sok kolbásszal, s kínálta Jánost. Amikor szabadkozott, a többiek kacagásától kísérve, szájába rakta az ételt. Erős dörej reszkettette meg a levegőt. Az eső szele megcsapta arcukat. Az enyhe légáramlásból dühös szél kerekedett. Gyorsan befejezték az evést — Most lesz haddelhadd — riadozott Márta — nincs hová mennünk! — Csomagoljunk — sűn- dörgött a cókmók körül Bertalan — talán még vihar előtt fedél alá kerülhetünk. Vera mozdulatlanul nézte a mogorva felhőket, amelyeket tüzes ostorával csapkodott a villám. „Milyen szép!” — mondta inkább magának. — Mit beszélsz? — Márta azt hitte rosszul hail. — Mozdulj már, mert bőrig ázol! — Elvonul, ide nem jön. Szeretnék még magasabbra menni, hogy a lábam alatt lássam az égiháborút. — Jánoshoz fordult. — Milyen lehet a hegy tetejéről? — Nagyon érdekes, de azt gondolom, jobb lesz, ha. — Maga is, no hiszen, patika mérleggel adagolták a bátorságot ott, ahol maga született. Én felmegyek. Elindult Néhány lépés után megfordult: — Nem jön?! János nézte a lányt, habozott, majd a nyomába szegődött. Még nagyobb csattanás reszkettette meg a. levegőt, elfojtva a kiabálást: „Forduljatok vissza, nagy zuhé lesz!” A bokrok közötti szűk, meredek ösvényen egymás mögött haladtak. Elől Vera. mint zerge szökellt szikláról sziklára, s mögötte János, aki nem szokott a hegymászáshoz. Óvatosan tapogatta lábával a szilárdabb pontokat. — De melegem van! — Vera a hegy tetejére érve, kibontotta hajából a szalagot. Belekapott a szél a fürtökbe és zászlóként lebegtette — Nem gondoltam, hogy ilyen gyávák a Mártáék. Ha dörgést hallanak, rögtön futnak. Én valahányszor rázendít az ég, az ablakhoz ülök és nézem. Tavaly az osztály- főnökünk megrótt, mert az előadás helyett a villámlást figyeltem A felhővonulat pereme a fejük fölé ért. Tüzes kígyó villant a legsötétebb gomo- lyagból és lángnyelvével belekapott a földbe. — Milyen jó, hogy itt van — mondta Vera. Nem is tudom, egyedül mit csinálnék Nem fél? — Nem! — Éreztem, hogy jönni fog. Tudja ezt az ember megérzi. Az egész kirándulást én fundáltam ki... János alig hitt a fülének. Hirtelen emlékezetébe ötlöt- tek Lajtha bácsi szavai: „A legtöbb leányt jobban csiklandozza a hiúsága, hogy délceg fiút szerezzen, hadd egye a fene a többit. Egy a fontos: saját legénye legyen a legderekabb és nem az. hogy mennyi öröme telik majd berme férjkorában.” Vera bizonyára nem ilyen. — Csodálatos zenéje van a szélnek — folytatta a lebegő hajú lány Tudja, mindenben a zenét kutatom. Ez a szenvedélyem, zene nélkül nem tudnék élni. — Hiszen énekes — mondta János. — Engem a beszéde is dalra emlékeztet. Énekeljen valamit. — Furcsa lenne, ha most versenyeznék a zivatarral ..Az énekesnő kint az ég'há- borúban”,.. Érdekes ugye? Egy hatalmas reecsenésre Jánoshoz ugrott. — Mégis félek — mondta és a melléhez simult Eleredt az eső, s kopogott rajtuk. Pillanatok alatt zuhogott. János vászonkabátját Verára terítette, s úgy igyekeztek lefelé az ösvényen, hogy a megcsúszott kövek megelőzték őket Bertalanékat nem találták. A zuhogó eső ködíüggö- nyén keresztül egy barlangszerű nvílást vettek észre Arra rohantak. — Jól megjártuk! — kacagott Vera. Csavarta hajából a vizet, majd leült egy széleskarimájú kőre és kapcsolta szandálját, hogy kiöntse belőle a sáros vizet. — Megbánta a kirándulást? — Á maga kedvéért akár mindjárt visszamennék az oromra — mondta János, miközben csuromvizes kabátját rázta. — De most lebeszélném, inkább nézze meg a cipőjét, könnyen felfázhat. Tessék, van hely! — a kő szélére, húzódott. János kellemes borzongást érzett. Engedve a felhívásnak, leült Vera szalagja leesett a földre. Egyszerre hajoltak érte. A kezük a szalagnál találkozott. Vera felkacagott és megszorította János kezét. János magához vonta a lányt, oly közel, hogy érezte szívverését. Vera, fejét elfordítva szájára tette a kezét. Felül a tiltakozó újjak, amelyek egyre inkább szétnyíltak, alul a hang nélkül beszélő száj, mintha mondaná: „Kellek, nem kelleik? Itt vagyok, lopjál belőlem!” Elvonult a zivatar. A mennydörgés távoli tompa morajként hallatszott. Kiléptek a napfényben úszó szabadba. Vera a kapunál kedvesen invitálta: — Ne menjen tovább ilyen vizesein. A Tavasz utca még messze van. — Honnan tudja, merre lakom? — Hát megtud az ember egyet s mást, amit akar. — Én sajnos nagyon keveset hallottam magáról. — Majd apránként. Maradjon nálunk, amíg megszárad a ruhája. Legalább bemutatom anyukának... Munkatársainak, a brigádtagoknak eleinte nem mert előrukkolni Verával. Egybekelésük előtti hét egyik reggelén, amint betoppant a műhelybe, róla beszéltek. Jöttét nem vették észre, megállt az egyik gép mögött. Az ifjonc Bódi Tibi hangját hallotta: — Igazatok van, ne avatkozzunk az 6 dolgába. Különben is tudjátok, a nőügyeket nem szoktam mellre szívni. Az udvarlás a véletlen műve. Udvarolok jobbra-balra, mert szórakoztat, s akkor ejtem a nőt, amikor unni kezdem. — Csak vigyázz — Urbán Miska basszusa volt —, nehogy ott ragadj ahol nem akarsz. Elalszol, s mire felébredsz, már késő visszalépni. — Jól van no, ismerem a regulát. Tudok magamra vigyázni. Jánosnak különben ;ó gusztusa van. Csinos nő az a Viola, vagy Vera. És hogy csicsereg!? — A csinosság és a csicsergés — vetette ellen Lajtha bácsi — nem minden. Nem elegendő, különösen egy életre nem. A test kevés az embernek, hiszen a fantáziája nem járhat állandóan a nő bokája és csípője között. — De mester — vágott közbe Bódi Tibi. — János ráér még másra gondolni. Jobb, ha azt bánná, hogy elvitte, a nőt, nYint azért sopánkodna, hogy elfelejtette megszerezni. — Mit szólnál hozzá, ha — rengeteg pénzzel — olyan autót vásárolnál, amelyiknek jó a motorja, a teteje gyönyörű, csak éppen az első komoly rázkódásra kettéhasadna, s míg élsz, ezzel a repedt ládával kellene kocsikáznod esőben, sárban? A repedésen becsorogna a hóié?... — Ismered? — kérdezte Lajtha bácsi, amikor házasságát említette. — Nagyon tetszik. Szeretem. Mi kell még? A legszebb lány a világon. — Nézd, belső ügyeivel nem szivesen huzakodik elő az ember, de neked elmondom. Mi harminc éve házasodtunk. Mielőtt egybékel- tünk, megismertük egymás- baru . í no... az embert. A legszebbnek tartottam, de jöttek a gyerekek. A szülés és a kor lassan kifosztotta tette az arcát, hervadtabb lett a teste.de értelmes, okos élet- társ tudott maradni. Múlnak az évek, s mi marad nekünk?. . s,Valóban, mi marad nekünk? Mintha Urbán Miska is hasonlót mondott volna: — A józanság olyan fontos kelléke a házasságnak, mint a csavarnak a jó anya!” E légedetlen volt önmagával. Életének ezt a néhány hónapját külön igyékezsett tárolni emlékezetében. Hajnalban ért haza. Félesége megmozdult. Melege, vagy rossz álma lehetett, lerúgta magáról a paplant Óvatosan visszahúzta rá a takarót, majd úgy, ahogy volt, ruhástól ledőlt a rekamié másik felére. Bárányi Ferenc £>q,y&dUL Az a magány: aludni térni egyszál-pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma-álom, rádvirult a lánymell, kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő, vézna testén. Elküldtelek — s én érzek úgy, mint akinek az útját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felforrt suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásit a szalmazsákon. Voltál test-méretű valóság — hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szóm, s csitulok, mint aki magában dúdol, ha kopognak az ajtón. Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha távolból kiáltozom érted, máskor bennem csodát csodáló szemed borzadna most. ha látna, megfosztva gógöm mákonyitól visszatérésed megalázna. WILANOW s 18 szobor udvarán megvártam a delet madarak harangoztak mézizű szájukkal a lépcső melletti korláton köbe vésett szobor-testek egy francia megfogta Nlobe fejét — — — fájdalmát röpítette el s a szobor megadóan sírt a tó felé fordult arcával őszi hálót szőttek színes fonalból kezel szemével kék átlót húzott az égre * kizöldfiltek újra a wilanowi fák Koppány György: Kilencvenhat esztendő. (A megyei lapok fotóriporterei részére kiír* országos pályázat díjnyertes képe.)
