Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
1963 augusztus 15. vasárnap KflGRÍB 9 Katika labdája begurult az ágy alá. Utána bújt és a fémcsavarókra tekert hajacs- kaja beleakadt a sodronyba. Éktelenül visított, mert borzasztóan húzta a fejbőrét. Apa meghallotta a sírást, bestetett és hamar kihúzta a lányát. Csodálkozva látta, hogy anya is ott van a szobában. de oda se ügyel a szerencsétlenségre. — Nem sajnálod? — kérdezte tőle. — Minek mászilf az ágy alá — mondta a mama. — Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. — Szered ki ezt a szemetet a hajából! — Nem szedem ki. Délután megyünk a Margitka születésnapjára. A szépségért szenvedni kell. Két napja varrom, mosom, vasalom a ruháját, ö is tűrjön kicsit. — No, de, nem függönyt vasalsz? — Nem. — És lehet ilyen fodros ruhában játszani? — Vendégségben nem játszani kell, hanem illedelmesen viselkedni. — Hát gyere, te illedelmes kislány. Még nem öltöztettek díszbe, játszhatunk egy kicsit. Átmentek a másik szobába. Anya mérgesen hallgatta, hogy felforgatják a házat. Ezért takarít az ember, legyen nekik vasárnap mit pusztítani. De nem hagyta abba a vasalást, míg az utolsó fodor ki nem göndörödött a keze alól. Megrázta a ruhát, gyönyörködött benne Katika és apa most az előszobában kacagtak. Anya utánuk ment és felcsattant, mert kabátban látta őket. — Ti hova mentek? Ne menjetek sehová, mindjárt ebédelünk. Tedd le azt a sapkát! Mit csinálsz a hajaddal? Gyere ide. Magafelé fordította a gyereket, bosszankodott, igazgatta a szétcsúszott csavarokat. Móricz Virág (gödrök fa fürtök Úgy, kabátra, odapróbálta elé a fodros ruhát. Kicsit rövid? Annál sikkesebb. — Mit szólsz, milyen gyönyörű. És ha majd csigásán omlanak a vállára azok a szőke fürtéi. — Katika nem játékbaba.— mondta az apa. — Szedd ki a hajadból azokat a vacakokat. Dehogy veszem! — Így vigyem sétálni? Kész nevetség. Húzd rá azt a sapkát! — Meg kell bolondulni. Most viszad sétálni, ebéd előtt? Egyszerre rájött az apai buzgalom. Hogy velem mi van, az nem számit. — Te vasalsz. — Igen, főzök, vasalok, takarítok, terítek egyszerre. Ez az én vasárnapom. A tietek meg, hogy mindent tönkretesziek. — Nem, teszünk semmit tönkre. No, mamuka, mire kifújod magadat, vissza is jöttünk. Katika várta az anyai engedélyt, azzal ts beérte, hogy anyu elfordult és bement a konyhába. Óvatosan betöm- ködte selyemhaját a vaskos és kemény csavarókon. Sziszegett, pisszegett, de tűrte. Anya a konyhaablakból utánuk nézett, míg lefelé kanyarodtak a lépcsőn. Apa barnára sült kopasz koponyáján minden fordulóban megcsillant a napfény. Nem valami szépség. de nagyon jó ember. A lányára élvezet ránézni, öltöztetni, megéri a fáradtságot, egy ilyen szép gyérek mindent megér. Gondolatban kibontotta a kislánya szóke haját, elképzelte, hogy a szép fodros ruhában, hogy megcsodálja az egész társaság. Mit tudja azt egy apa, mi a szép, mi illik. Neki Kati kócosán, tomposán tetszik. Az asztalt is szépett díszítette. Büszke a jó Ízlésre. Egész héten az üzemi konyhában esznek, legalább vasárnap megadja a módját. A húsleves zöldségéből virágokat metszett, úgy köritette a főtt lábszárra. A csőrögéből tornyot épitett, megszórta porcukorral. Percenként kinézett az ablakon, mikor meglátta őket a lépcsőn, tálba öntötte a levest és bevitte a szobába. A sétáról érkezettek előbb kezet mostak a fürdőszobában. Mama mulatott rajta, milyen illedelmesek egyszerre. Rossz a lelkiismeretük — pedig nem *s baj, hogy kicsit lementek, legalább nyugodtan elkészülhetett. — Gyertek már, kihűl a leves! Kati és apa beléptek, megálltak az ajtóban. Anya rájuk emelte a szem,ét. Felstkoltott. Katika haja tövig le volt vágva. Kis kopasz golyó fényiéit a nagy kopasz ruhája előtt. Oly mulatságosan hasonlítottak egymáshoz. hogy anya elnevette magát. ETJEI a két bűnös felszabadult és éktelen kacagást csapott. Anya nevető szeméből nagy, kövér, bánatos könnyek potyogtak. c/l krakkói eqijetem Radios István rajza Kemény Erzsébet Darázs Endre; Idegenek között Mondd? Te hiszel abban, hogy van orvossága a magánynak? Nem érezted még, mikor az uIcákat jártad s körülötted az emberíorgatag ismeretlen célok felé sietett, nem érezted, hogy egyedül neked nincs igaz társad a földön? S a vacsorán, hová az öröm keresése vitt, nem mondtad magad nak, míg 1 egy percre megállt kezedben a pohár, hogy kár volt idejönnöd: mindenki idegen? Es szíveden nem futott át — a rémület, mert meghitt beszélgetéseitek közben, barátod, testvéred, anyád egy szavát nem értetted s messzebbnek érezted őket magadtól, mint amilyen messze a főidtől legtávolabb eső csillag lehet? Nem kérdezted riadtan önmagadtól; ki ez? • S hegy kedvesed ölelted és hirtelen parányi rés nyílt* a bódulat-ködön, közeiség-felnagyítoíta vonásait nézve, nem lepett még meg a halálos közöny ?— Kapornahy Gyula Tizenkettedik kereszt ( Fiamnak) Részesarató-munkás voltam. Gyönyörködtem a teliholdban Kévék között az éj betakart... Ezen a kenyérszagú esten írtam a legelső versem; A lelkem pihenni nem akart. Ébren aludtam a forró éjben. A fáradságtól, portól égtem Tizenöt évem fakó nyarán. Csak vasárnap mehettünk haza . S ilyenkor mosolygott az arca Mikor az ebédet hozta anyám... Kepét ringatott az alkonyat, — Mint sok hosszú barna hajfonat, Vállára hullottak az estnek... Es mikor vége 'ett a nyárnak, Mi is örültünk néhány szálnak: A tizenkettedik keresztnek! EZÜSTKAPU ... azután vannak közöttetek olyanok is, édes gyermekeim, akik nem a magasabb tudományok aranykapuját lépik át, amelynek csupa gyémántokból van a küszöbe, de az ezüstkapu várja őket. a becsületes kétkezi munkáé és ennek a küszöbe bizony kemény és fekete vas ... Nagyon szépen beszélt a tisztelendő ur. Kár, ncgy nőm nagyon érthették és sokan nem is figyeltek oda. A tanító maga elé bámult. Vége hát ennek az évnek is. Lőrinc is kapukat látott, nemcsak a pap. Alattomosan surrant a sáros labda, de ő rávetődött még idejében, a kapu torkában és nem rezzent mögötte a háló. — Lánci! Lánci! — zúgott a tömeg és ő térdelt és mosolygott, de valaki kiverte kezéből a labdát és hajolt rá mogorván, apja a fekete ács. — Te kölyök! Szögeid meg már a kaput! Most már a csámpás kert- kapu csikorgott előtte, ahogy ki-becsapta a szél. — Lán-ci Lő-rinc, Lán-ci Lő-rinc... Anyja rítt a kapu mögött. — Isten veled, kisfiam. Testvérei rá se nézlek, trappoltak a kopár udvaron, kergették egymást körbe-körbe és örömtelenül. A fekete ember szúrósan nézte, mint valami idegent. — Na, gyere mar ... A sorban a nyoma nem maradt meg sokáig. Befújta a szél. ... és az Ür végtelen kegye vezéreljen benneteket. Amen. Jobbját tartotta a tisztelendő. Megcsókolták hárman, de nem többen. Lőrinc sem. Zsebében volt a zöldfedelű bizonyítvány, amely szerint jó- rendűen végezte el az elemi iskola nyolcadik osztályát. Ezt tanúsította két cirkalmas aláírás és az angyalos kör- pecset. A csatorna hídján Zsubrák- kal találkozott. — Haj, fiatalember, most már minek a világ. Három kor tréning! Lőrinc elbődült. — Lesz ám az a hétkeserves ... Zsubrák a vízbe köpött, a karfán át. — Na. nézd, a vadmarhát ... A fekete ember a konyhaasztal mögött állt, mintha évek óta várná. — Készülj. Délben megy a vonatunk... Ugyanoda szállt fel a fűszeres is. A Hidegkúti fiü volt vele. — A városba Lánci uram? — A városba. Hallgattak egy íramodásnyit. Aztán a fűszeres megkérdezte, csak úgy, unalmában. — A Lőrinc ügyében? — Abban. Szuszternek adom, kérem. A Krámerhez. Mert ma már az ácsság ... — No, — hökkent föl. — Mi is éppen hozzá tartunk. Megkért az ügyvéd úr, ha már bent járok, vigyem magammal Tomikát, aztán vetessek neki mértéket két pár új cipőre. No, legalább együtt mehetünk. A fekete ember csak bólintott, nem szíves arccal. Tomika harangozott rövid lábaival. Láthatóan unatkozott. Lőrinc meg csak nézte. Ez is úr lesz, akárcsak az apja. Igaz, nem gimnáziumba kerül, hanem kereskedelmibe, különbözetivel. Merthogy az állítólag könnyebb és Tomika nem túl okos. Állomás jött, akácfás. 1 — Szomjas vagyok — morgóit Tomika. — Ej, honnét kerítsek én most neked vizet... A fekete ember készséges- kedett. — Máj a Lőrinc. Ugorj, Lőrinc! A fiú kezében táncolt a papírpohár. Tomika gyanakodva nézte. — Mondja csak, nem ivott maga ebből? Lőrinc fehér lett. Mi az, hogy maga? Tegnap még szervusz volt. Igaz, hogy hol van már a tegnap? Tomikának aranykapu jár s neki meg a vasküszöb. Ezüstkapu? Baromság? Rájukbömbölt a város, váratlanul és félelmetesen. A bőrgyár, a bútorüzem s még a kis kóceráj is, amelyben gyermekkerékpárokat készítettek a hadirokkantak, deszkaólban. Süvített minden gőzsíp. — Sztrájk Megint Sztárjk! — legyintett a levegőbe egy szalmakalapos úr — Idén már harmadszor. Na de maid ... Szuronvok néztek be a vonatablakon. — A mi csendőreink — billent egyet a szalmakaiao. Az ócska, zöld villamos járt. Elzötykölt a Szent Imre szobor előtt és a sarkon megállt, a Krámer üzlete közelében. A cipész fanyalgott. — Rosszkor jöttek. A se- gédurak is leálltak. Az okosok. Kész tönkrements — mutatott körbe a néptelen műhelybe. — Kuncsaftot is hoztunk — mondta Lánci. Krámer megmozdult. — Két pár borjúbox a . . . Hogyis? A Hidegkúti fiatalúrnak. Tessék csak leülni és levetni a cipőket. Mértéket veszek. Igenis. Tomika . lerángatta balcipőjét, de a jobb nem mozdult. Beladagadt a lába. — Fusermunka — himbálta fejét Krámer — egyik cipő nagyobb mint a másik. Igazi fuserek. Próbálgassa csak, fiatalűr. Tomika kiválasztotta Lőrin- cet és intett. — Húzza le, kérem. — Eloredugott fkbfeje majdnem Lőrinc állát érte. — Húzza le, na! Krámer úr rámordult. — Mit bámulsz? Mit bámulsz? Most már ide tartozol! Dolgozz! Felszegte a fejét Lőrinc. Mit. hogy ő húzza le a büdös cipőiét ennek a tésztaképűnek? Pár hete még, hogy sündör- gött körülötte: Lőrinc, légv- szíves mutasd a számtanpéldádat! Hát nem, soha! — Húzd már le, kisfiam. Az apja volt. Nem ismerte meg. Öregen nézett rá, kc- nyörgősen. Uramisten ilyen vén volna már? Akár holnap meghalhat és otthon négy öccse futkorász körben a csupasz udvaron örömtelenül. Már holnap meghalhat, meg. Odakint megint vijjogtak a szirénák. Lőrintc megroggyant. —Nyújtsa ide a lábát fiatalúr!
