Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
NÖGRAD 1965. fűltt» It. vasárnat» * Vidámmetszésű szemek, örökmozgó vonások, érdeklődő tekintet. Elevenség és vidámság jellemzi ezt a vidáman dinamikus arcot, amely lám, most, éppen beszélgetésünk legelején, elkomorul: — A pályám kezdetéről kérdezett, s az emlék most elszomorít. Bizonyára olvasta maga is a hírt a lapokban — mondja Orosz Adél, Opera- házunk Kossuth-díjas balerinája — „Józsa Rózsa, az Operahóz egykori pi tmahale- rnája, az Ödry Áriád Otthon lakója, elhunyt"- Hát engem ő fedezett fel tulajdonképpen, kilencéves koromban, a kőbányai gründen, amikor a többi gyereknek a balett ellesett alaplépéseit mutattam be. <ü is Kőbányán lakott, mifelénk. Beszédbe elegyedett vei am, aztán néhány nap múlva jelentkezett a mamámnál. Azt mondta édesanyámnak: „most lesznek a felvételi vizsgák, feltétlenül vigye el..." Utoljára az ódry otthonban találkoztam Józsa Rózsával, ott jártunk partneremmel. Róna Viktorral és éppen valame- krtk külföldi utunkról tartottunk beszámolót. Megölelt, megcsókolt, és sfrva-nevctve mondta: „Na látod fiam! Én már akkor megmondtam neked, érdemes tanulnod!" De mi történt közben, hogyan jutott el Orosz Adél • kőbányai grundról a külföldi vendégszereplésekig? REFLEKTORFÉNYBEN Orosz Adél — Fölvettek az Operaház balettiskolájába, Nádazy Ferenc volt a mesterem. Később, 1950-ben megalakult az Országos Balettintézet, ott tanultunk tovább. Ennek millió előnye volf a korábbi balettiskolával szem' Például: ke- \esen voltunk az osztály* egy-egy ni-, -i sokkal alaposabban foglalkoztak. Meg aztán kötelezően tanultunk mindent, ez érettségi is kötelező volt, foglalkoztunk művészet- és zenetörténettel, társastánccal, ritmikával, mindenfélével. Kilenc évi anyagot négy év alatt végeztünk eL 1954-ben volt a diplomakoncertünk, én a Párizs lángjai Jeanne-jét táncoltam, Róna Viktor volt Philip. Utána ösztöndíjjal szerződtette egész osztályunkat az operaház -- és az nagyon jólesett, hogy háromszáz forinttal többet kaptam, mint a többiek. Micsoda jóérzés és büszkeség feszített, hogy ennyire bíznak bennem! Nem, mintha a pénz nem számított volna Oroszoknál. Szegény család volt, nővére lemondott a továbbtanulásról, hogy Adél tanulhasson, mert kettőjükre már nem futatta volna. Ám ennél az első szerződésnél, ösztöndíjnál, igazán nem ez volt a legfontosabb. Hanem a megbecsülés! — Az újabb fordulópontja áletemnek 1957-ben következett — folytatja a szólótáncosnő —, első díjat nyertem a moszkvai VIT-en, Amikor hazaérkeztem, már várt a szólótáncosnői kinevezés. S aztán sorra jöttek a nagyobb szerepek: Diótörő, a Giselle másodfőszerepe, a Bihari nótája... 1959-ben Róna Viktorral együtt három hónapra LeninSZ. MURADJAN: TAVASZ grádba küldtek. Ott tanultam be a Giselle és a Hattyúk tava főszerepet Itthon is eltáncoltam és attól kezdve minden „automatikusan" ment. Nem egészen. Ö maga helyesbít: — Persze, hogy nem. Hiszen az embernek minden egyes szerepben újra bizonyítani kell, minden egyes feladatnál ismét számot kell adnia képességeiről, fejlődései és arról, hogy csanugyan méltó a szerepre. Jött a Rómeó és Júlie, a Fából faragott királyfi és sok más- A legizgalmasabb, ha egyéniségemtől távol álló szerepet kapok, hiszen azt sokkal nehezebb megoldani. De éppen ez a szép benne! A ml pályánk különben is olyan, hogy nem lehet egy lépcsőfokot sem kihagyni rajta, mert az már hiányzik, s észrevehető! Én minden szerepnél azt is keresem —, hogy mi újat tudok hozzáadni, mennyire tudok változatosat nyújtani a közönaégnek1961: Liszt-díj és az első küldföldi vendégjáték, s egyben a legnagyobb siker! Berlinben léptek fel, a Giselle- ben, Róna Viktorral, kerek 35 percig tapsolta őket a közönség! Azóta: London, Párizs. Kína, Korea, Vietnam, Egyiptom, Finnország, Svédország, Dánia, valamint az edlng- burghí fesztivál —, az Opera- ház együttesével, vagy csak Róna Viktorrad, megszámolni is alig tudja, hányszor szerepelt A BBC-nek, (a televíziónak) Londonban vagy egy állandó listája azokról a művészekről, akiket gyakran akarnak szerepeltetni Hazai és külföldi művésznek egyaránt nagy dicsőség rákerülni erre a listára, ő és Róna már a második alkalommal rákerültek, azóta még háromszor szerepeltek a BBC képernyő jén. 1964-ben nagy élménye volt a film, az „Életbe táncoltatott lány” főszerepe, három rész, három különböző tánctipus és idén, Cannes-ban a fesztiválon is felfigyeltek a filmre, lelkesen tapsolta a közönség, Tavasszal Kossuth-díjat kapott Úgyszólván mindent elért már — nagyon fiatalon —, amit művész elérhet — Boldog vagyok nagyon! De megtanultam, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni. Ezt akarom folytatni — még nagyobb lendülettel, még magasabb színvonalra emelve művészi képességeimet, egészséges versengést a többi táncossal.. Barabás Tamás BIHARI SÁNDOR: Kenyér Kenyér az asztalomon. Félkiló. Már Ismerem ízelt, akkor is, ha a boltból való, s ki tudja, honnan a liszt, — otthoni szerint szeretőm, »kent ahogy anyám, nagyanyám szitálta és dagasztotta még a lisztjét s fűtött alá, sütötte a kemencében, a aként ahogy apám, nagyapám elvetette s learatta még a búzát s Lator alá. • vízmalomba vitte őrleni; — aként szeretem, eszem, ahogy a futkosás rétjei éhséget adtak nekem; pedig anyám, nagyanyára, hol vsa a dagasztó kés? Föld alatt Es. apám, nagyapám, hol van a kaszáló kéz? Föld alatt De a fiatok Ittmaradt Esz! most a bolti kenyeret, mit hat napon át meg rímei révén maga keresett; g miről csak egy címke mondhatja meg. hogy ki — melyik névtelen Üzem és brigád sütötte meg mindennapi kenyerem, s hogy ki vetette ek aratta le s őrölte meg, — névszerint személyszerint nem tndom sose, — egy tudott ország kering köröttem földjével, gépeivel s karjaival, hogy ide, mint kit családtagnak fogad el, a kenyereim let« gye. s én vágyómig érzem is őt, kenyér íze, ereje teremt országot bennem s föld tenyerén egy emberi végtelent. POLNEB ZOLTÁN Esti béke H» megjövünk s munkához kezdesz csöpp gyöngyöket formál kezedre s átfénylik szobánk rendjén szelíd mosogatóvíz cseppje. Arcod csupa jókedv és édes lobogó öröm az egész otthon s te szived tisztaságát teríted szét asztalunkon. Szőnyi Sándor (E CSAK TELEFONON át ismerték eovmást. A férfi külső ügyintéző, naponta hívta vállalatát. A telefonközpontos nő jogi személyként jelentkezett. A férfinek feltűnt a nő érdes, nyers hangja; modorában nyoma sem volt a figyelemnek, amely tulajdonság nélkül bárki is bajosan állhatja meg helyét ezernyi összekoccanás, sőt komoly összeütközés nélkül. A telefonos hangja egyetlen száraz, indulatos morgás volt, gépies reagálás a kérdésre, amely lehetett hízelgő is, hatástalan maradt. A férfi, ha meg is ütődött ezen, hamar elsiklott fölötte; gondolta, sebzett vénlány lehet az illető, esetleg elnyomott fiatal asz- szony, akinek bőven van baja, nem csoda hát, ha néhanapján megfeledkezik arról, hogy a dróton át is kötelezőek az emberek közötti érintkezési szabályok. Egy idő után meg is szokta. Ha tárcsázott, elképzelte a recsegő, rideg hangot. Némelykor az jutott eszébe: ezt a nőt sosem szerethették! Gondolata untalan visszatért, s vesszőparipájává vált. A szeretet kiveszett az emberek életéből — gyakran hangoztatta. — Ismer egy telefonos nőt. aki... Füllentésen kapta magát: szövi a meséjét, anélkül, hogy biztosat tudna arról, akiről szót ejt. A telefonos addig foglalkoztatta képzeletét, míg látni vágyta. én Kánikulai, tikkasztó nyár volt, harminchat-harmincnyolc fokot jelentett a meteorológia, az emberek ingerültek voltak, a villamoson kin volt utazni, egymás dühös teki tététől is hajbakaptak a tumultusban! Félnyolckor szólt a telefon. Pillanatnyi csönd után a telefonos esdeklően szólt — így is nyers volt a hangja, a kétségbeesés azonban vonzóvá színezte. Segítségért kunyerált. Meglepő volt s gondolni lehetett: világa dőlt össze, s most ott áll reménytelenül, másra utáltán. — Tessék meghallgatni! — mondta. — Olyan kedves volt hozzám mindig. Az egyetlen ember... Ha nem sérteném meg, nagyon megkérném jöjjön el hozzám ... Látogasson meg. — Már hogy én? — nyelt nagyot a férfi — Ha nem sérteném meg... Én nem mozdulhatok innen, maga meg nincs asztalhoz kötve, szabadon mozoghat. — Értem... — j arra gondolt, milyen különös helyzeteket formál az élet: a telefonos meghívja magához, mert kedves volt hozzá. Ez is elméletének igazolása; a nő „kiéhezett” a szeretetre. — Hozzá kell tennem — szólt a nő — «e féljen tőlem! Asszony vagyok. Gyerekem és uram van... „Attól még”... — Gondolta a férfi. Gőg szállta meg: a hangjával is hódít! Meggyötört, kizsigerelt asszonyka lehet, szomjazza a jó szót. Megrázta a fejét: azért óvatosnak kell lennie! A beosztása miatt sem bonyolódhat szerelembe. __________________ A Z ÜGY FECSIGAZTA, s bármint szerette volna, nem tudiott napirendre térni fölötte. Az is eszébe jutott, hogy milyen régen nincs őneki egy igazi, ragaszkodó teremtése. Ez a telefonos — úgylátszik — láthatatlanban tűzet fogott. Készült a mielőbbi találkozóra. Elképzelte a telefonost nyúlánk és óz szeműnek — bomlik az ilyen típusért! Látta molettnak, telt kebellel és sóvár, éhes szemekkel, amint ravaszul kacsint, a vére hajtja, hajtja— Ez nem az ő esete, de... hébehóba epeél. Alapos étvágyűző — mentsen meg az Isten minden férfit az ilyen házastárstól! A telefonba azt Ígérte, hogy rövidesen felruccan hozzá és amiben tud, segítségére lesz. Később mégis úgy döntött, jobb túlesni a dolgon. Nem kétséges — tért vissza korábbi gondolatához — a szeretet hiányáról van szó■ Az érlelő kovászt kirekesztettük életünkből. Éneikül aztán alig van valami, ami embert, emberrel összeköt. Délelőtt, váratlanul állított fel a padlástérből képzett, vállalati telefonközpontba. Bár magabiztosan kopogott, ideges volt; nyakkendőjét kétszer is megnézte, középen van-e, s kabátja egy gombbal, jól fest-e. A TETŐ ALATTI helyiségben szék csapódott valamihez; aztán papucsos, szusszanó nesz hallatszott. Kulcs fordult a zárban. Az ajtó felnyílt. A tetőbe épített ablakon át fényt zuhogtató nagy darab ég látszott. A megnyitott ajtón csak úgy dűlt kifelé a meleg. — Pokol — mondta a férfi, — Maga az ördög fűti! A telefonos nagyot hördült, aztán míg a férfi meglepetten hátrált, szájára tapasztotta tenyerét. A helyzet önmagáért beszélt: a nő nem készült a férfi fogadására, a férfi pedig egészen mást várt, mint amit látott — Hívott, tessék, itt vagyok! — mondta a férfi közönyösen, ami a saját fülének is idegenül hangzott. A nő tovább riadozott — nem ismert rá a megnyerő hangra, amit annyira vágyott, s amitől olyan sokat várt — IqV? — esengett a nő. Fejét lehajtva végignézett magán. — Fel kellene öltöznöm ... — Kánikula van! — mondta a férfi, s előbbre lépett, úgy nézte a nőt csalódottan: negyvenöt év körülinek vélte, lompos volt. s barnabőrü; az otthonra való bő nyári ruháján teste áttetszett az ablakon át rázdporozó fénytől. Kapkodva takargatta volna magát, de hiába, kövér teste szinte kidagadt a ruhából. — Kánikula van — ismételte a fejét rázva, s mintha kenyér nélkül, kövér húst nyelt volna ebben a forróságban émelygetu A nő helyett máris csak az ügyfelet látta a telefonosban, aki hozzáfordult segítségért. Nyelte, nyelte azt a bizonyos kövér húst, ami megszorult a torkában. Szeretet — gondolta. — Ki tudja, testi baján kívül mi rágja még szegényt, láthatatlanul! A telefonkészülék tébolyulton jelzett —, piros vész jelei és kattanásai a telefonosért kiáltoztak. — Menjen, hívják! — A nő csoszogott papucsában. Hallózott és kapcsolt ö meg utánalépett a központba. A készülék, akár a megtestesült ijedelem, továbbra is szüntelenül pereent-pattant Piros fénygombjait árgus szemeknek vélte. A bejárati ajtó táblájára gondolt: „Idegeneknek tilos a bemenet”. Leült. Megszidta magát és szánta a nőt — Szabályos emberroncs — gondolta. — Ismét a képzelgései jutottak eszébe. Hm.„ Szegény feje, hol van ez már a szerelemtől! De a szeretet ... A régi bogarában bízott! j AMINT PILLANATRA nyugalom lett, kiderült, ml bántja a telefonost. Mutatta roncsolt jobb kézfejét: üzemi baleset — elkapta a gép; azóta csak ilyesféle munkára alkalmas- Szép és fontos munka, megszerette — nem akar más lenni, csak telefonos és mikrofonbemondó. Félig ujj- talan kezével hátramutatott a kis asztalkán álló mikrofonra. Ebédszünet alatt, de ha sürgős, más esetekben is, a vállalati, közérdekű híreket és közleményeket abba kell bemondania. — Hjaj, hjaj, tetszik tudni!... — sóhajtott. — Itt a baj! — Bemondja ő pontosan, amit kell, csak éppen ... nem tudja olyan szépén, mint a színésznők, akiket kiképeztek ilyesmire. Szükségből idetették ót, dolgozik, de hogy mit és hogyan, soha, senki nem tanította. Kegyetlenül azt mondják rá, hogy durva a hangja!... Mindenkit megijeszt, amikor bemond. Behízelgő, selymes, búgó hangot szeretnének tőle hallani, de mit csináljon, olyat ö nem tud... Hiába akarja, nem tud. Emiatt nem szeretik. Emiatt üldözik. Emiatt akarják leváltani. — Disznó ság! — dörmög- te a férfi. — Komiszság és lelketlenség. — Az asztalkára könyökölt, amelyen gépelt szövegek vártak a déli beolvasásra, munkaversenyröl, az augusztus húszadikai ünnepélyek időpontjáról. Beleolvasott a szövegbe. — Nem futhat el, tanárkodnia kell — gondolta. A telefonos kifakadt. — Barbárok! — mondta. — Annyira tőrödnek a szegénnyel, hogy dobálnák ide-oda, mint valami rongnot. Megfeledkeznek arról, hogy őket Is érheti baleset — Mormogva és messzenézve tette fel a kérdést; anya létére, így pórul- játva talán nem veszik többé emberszámba? A férfi szeme megakadt a telefonos könnybelábadó szemén; aztán az orgonasíp formán kurtára tépett négy tiJ- ját vette szemügyre — a telefonos úgy tartotta eléje, mintha ezekért öt vádolná. Fájt ezt látni. — Karikagyűrűt sem húzhat fel a jobb gyűrűs ujjúra — gondolta, bal kezén viseli. Fejét ingatva kő-
