Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)

1965-07-11 / 162. szám

1995. július 11. vasárnap NÖGRÄD 9 Pozitív hős Pozitív hősnek nevezzük azt a figurát, aki drá­máinkban, filmjeinkben a szocializmusért harcol, min­ket képvisel. A pozitív hős pompás fickó természete­sen, és íróink, esztétáink jóvoltából egyre tökéletesebb lesz. Eközben bizonyos változásokon is átmegy, mert aki fejlődik, az változik is. A pozitív hőssel eleinte az volt a helyzet, hogy túl jól sikerült. Olyannyira eszményi lett, hogy a né­ző nem tudott magára ismerni benne. Illetve önmagát még csak felismerte hőseiben, de a szomszédját már semmiképpen sem. Nem jó, ha a pozitív hős ennyire pozitfv hős — aggályoskodtak az okos szakemberek, és a hősből elhagyták a hősiességet. Színpadjainkon ak­koriban a harmadik felvonásban ez a következő pár­beszéd hangzen el: — Es nem féltél? — kérdezték a hőstől, miután tettét véghezvitt*. — De igen! — felelte büszkén, s még a térdét is rezegtette, hadd lássa mindenki, nem azért hős ő, mert hős, hanem mert nagyon fél. így született meg drámáinkban a pozitív gyáva alakja, akinek gyávasága lelkes csodálatot keltett. Csak egy baj vasi vele. Túlságosan jelentős volt a tetteiben is meg az egyéniségében. Nem jó, hogy aki minket rendkívüli dolgokra serkent, ennyire rendkívü­li legyen — aggályoskodtak az okos szakemberek, s aggályaikat tett követte. így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív szürke, aki annyira jellegtelen volt és jelen­téktelen, hogy amikor bejött a színpadra, azt hittük, kiment. Nagyon jó figura volt ez a pozitív szürke, csak egy baj volt vele. Szürke, szürke, de sajnos, van esze! — aggályoskodtak az okos szakemberek, s mégse jó, hogy aki a pozitív tudatot képviseli, ennyire tudatos legyen. így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív balga, akinek mindenkinél kevesebb esze volt, és mindenkinél több hite. Csak hitt, csak hitt a maga szent naívságában, amiközben környezete bölcsen ké­telkedett. Ez a figura már cseppet sem volt pozitív, hiszen mindent lefaragtak belőle, annál pozitívabb volt az író, aki negatív művéhez pozitív nyilatkozatot tett. így álltak a dolgok a legutóbbi időkig, amikor ki­derült, hogy nem kell búsulni, pozitív hős nem vész el, csak átalakul. Színpadon is, moziban is találkozha­tunk már vele, az új változattal, amely nem restell is­mét rokonszenves, sőt vonzó lenni, és eszméit nyíltan meghirdeti, és nem vívódik, mert nagyon is követke­zetes, és nem együgyű, sőt nagyon is eszes, és nem bukdácsol, mert minden sikerül neki Mi tagadás, túl­ságosan is eszményi figura ez. Mert megjelent nálunk a pozitív maszek. Eddig ugyan úgy tadtuk, hogy ml vesszük őt a szocializmusba és nem ő minket, és csak a nyakken­dőnket vesszük tőle, az eszményeinket nem, de Íróink, esztétáink folyvást kísérleteznek, és a pozitív hős fej­lődése — be kell látni — nem állhat meg. Nem is áll meg a fejlődés. De megáll az ember esze. Komlős János F ekete földön sárga agyagot borít ki az eke, Ennek az agyagnak a rajzolatát nyomoz­zuk társaimmal, Fá­biánnal, aki már tíz eszten­deje a szocialista mezőgazda­ság munkálója. Miféle agyag az a sárga, Itt a feketén, amit a legmé­lyebben szántó traktorok csak mostanában hoztak fel­színre? Nem az első talajré­teg agyagos szelvénye ez a világos szín, hanem — a múlt. Maga a történelem kerül itt felszínre. Azon a helyen, ahol a leg­öregebb öregek szavai szerint mindig fekete és sík volt a föld — ott valamikor falu állott. Kicsiny magyar falu, a szegényes érempénzecskék tanulsága szerint, amelyeket a hajdani falak tövén talál évről évre az ekevas. S ez a falu még a törökvilág viha­rában semmisült meg. De a talaj mély emlékeze­te jó négyszáz esztendőn át megőrizte az egykori vályog­épületek alaprajzát. S né­hány éve, hogy a sekély já­ratú kétlovas paraszt-ekék munkáját hatalmas „ötvenlo- vas” gépek vállalták" — a régi _ falak omladéka előbuk­kant a mélyből, mint a ré- ges-régen elfelejtett apánktól- hallott gondolat. Akivel a múlt nagy idők nyomait követem, maga alig haladta meg az ötven évet, meg-megáll, hosszú pillantá­sokkal eltűnődik, mintha sa­ját rövid élete barázdáit fi­gyelné, idézné lelki szemei elé. Mondom, tíz esztendeje vesz részt a nagyüzemi gaz­dálkodásban, s hogy nem akármilyen tétova-ábrándos egyéniség, azt tanúsítja a közbizalom: hatodik éve bri­gádvezető: Hat év és tíz év! —, milyen röpke és kicsiny idők a száza­dok történetéhez mérten! A négyszáz évet s a tizet nem is hasonlítjuk össze. S ugyanabban az órában nem is beszélünk, nem is beszélhe­tünk a múltról és a jelenről. S Fábián egyszeresak még­is megáll és így szól: Cseres Tibor Fábián — Hogyne jutna eszembe a földem, amikor a földnek is mennyire eszébe jut az em­ber! Folytatni nem is tudja, csak jóval később fűzi to­vább, mire is gondolt: — Különösen így szántás­kor mindig eszembe jut! Sejtem is, nem is, miféle gondolat motoszkál fejében. Mi az, amit ennek a férfi­nek a lelke, a lelke földjének mélye őriz? Holott a háború végéig földnélküli napszá­mos volt. A juttatott néhány hold föld jut eszébe, melynek csupán öt évig volt gazdája? Nem. Nem a néhány hold! Csak a két hold gyümölcsös! Negyvennyolcban gyümöl­csöst telepített a juttatott föld két holdján Fábián. Nem ügyelt sem jobbra, sem balra, (hogy merre mozdul a nép, s hogy merre húznák vissza!) hanem csemetéket szerzett be és válogatott össze apás gondosan. S minden fácská- nak fészket ásott a két hol­don, ágyat készített, s mind­nek a gyökereit szinte szálan- kint igazította, indította bele a földbe. Különösen egy őszibarack tett ki magáért: harminchat barack húzta ágait a máso­dik őszön. A tagosítás nap­jaiban. .. De mégsem csupán a fák sajdulnak meg az őszi vissza­emlékezésben, sőt mintha inkább a hároméves kisfiú szavai fájnának egyedül. Hogyan és mint — kitalál­ni azt nem lehet. A háreméves kisfia szavai, aki a kötözésben segített a két holdon, mindjárt az első évben. Hideg, álmos eső esett, amikor a zsenge fácskák tör­zsét (az első év késő őszén) náddal burkolták, s nem akadt a háznál éppen más segítség, csak a hároméves fiúcska. Az apa oda! Ijesztette a nádcsomót, s a gyerek meg­fogta kétmaxokkal, hogy apja kötözhesse sorba. Fától fáig. A két kicsi kéz éppen kö­rülérte a náddal vastagított gyönge fatörzseket A gyermek keze egyre job­ban fázott — Nagyon fáj a kezem édesapám — motyogta a ma­ga értetilen gyermeki módján, pedig még felinél sem tar­tottak a munkának. Remélte, nyilván, hogy hazamennek, ha ő fázik! Ugyan mivel biz­tathatta volna az apja? Ezt kérdezte a fiútól­re következő évben bele ke­rült a tagosítás kellős köze­pébe. Megkerülni, kikerülni a legjobb akarattal sem le­hetett volna! A felkínált csereföldet nem fogadta el gyümölcstelepítő Fábián, hanem azt kérdezte keserűen: — Szereted az almát? — Szeretem. — Hát a körtét? — Azt is — felelt! a rek. gye­— A cseresznyét? Erre nem mondott mindjárt igent a fiú, mert a cseresz­nye nagyon régien volt, azt már elfeledte. — A cseresznyét! Amit a füledre akasztottak, azt a pi­rosat! így már emlékezett a csöpp­rülnézett. Mit tegyen... Hogy mert több nincs belőle a föl­kezdje el a tanítást? dön. Erős és jó... a tenyéré­— Ez mind nem ok az el- re is felvesz, azt mondja, keseredésre! — mondta hatá­rozottan. — Maga így szem­re erős ember! — Mosolygott. — Csuda erős!... A telefonos arca eltorzult; fejét csóválva sírt. De egy pil­lanat múlva sírástól torz vo­násai kisimultak. Az önbiza­lom, mintha máris megmoc­cant volna benne, feje foko­zatosan feljebb emelkedett. — Értelmes, erős ember — mondta a férfi. — Az első pillantásra is mondom: ren­delkezik azokkal a képessé­gekkel, amelyek ebbe a szo­bába, a munkájához szüksé­gesek. Ennél több — legalább­is kezdetnek — állítom, nem is szükséges. — Jaj, mit mond­jon ... mivel erősítse még ha­marjában? feldob inkább az égbe, száll­jak és örüljek, de marhaság­gal ne gyötörjem. Emberóriás, azt hiszem, nem csoda, ha éppen az én nyavalyámhoz nem ért és a bánatomat el­tett, s ahogy felszárnyaló jó- asszony. — Van megfelelő ru- kedvében fejét felvetette, lát­tatta veresedő, piros nyelvét és fehér fogsorát. — Maga nagy művész!... Hej, a min­denét, belátom, maga való ide! — Egész közelhajolt hoz­zá, majd ijedten viszahűzó- dott. Egyszer a hajuk is ösz­viselni nincs elég türelme, szeért. Hej, ha az ő ura az Tetszik tudni... fáradt is, mi- ereje mellett, ennyire finom re hazaér... elvárná a für- és ennyire megértő lenne!... detést, nemhogy... Adják Akkor talán elhihetné azt a vissza az ujjaimat és tegye- bizonyos mesét a szerelmesek nek visza a gépre, teljesít- menyországi állapotáról. __ — ménybérbe, egyetlen fővágya, Maga az én édes megmentőm! álmában is darálja, mert- áradozott. Különösnek talál- hogy a gépnél jól kerestem, ta: hirtelen szerelmet érzett a Szpíker beosztás az ö fele- férfi iránt — szerelmet, de ségének, hozzá fülbemászó du- igazán csak olyat, amely nem ruzsoló képesség... Az isten- vezet férje meggyalázásához. nyilát! Nem fejlesztelek! Tét- A férfi megint mérsékletre szik tudni.., ilyen. Megenne, intette a tenyerével. Aztán, át- úgy szeret, de.. .azt hiszem, adta neki a szöveget, előtte ami most nekem kellene tő- gyakoroljon tizenkettőig. hám... — tudok öltözködni. Végignézett magán. — Itt kü­lönösen fülledt és fullasztó a meleg. Szegény, maga is meg­izzadt ... A férfi tenyerébe forgatta homlokát. Indult. — Jaj, a fiamat és a fér­jemet se mutattam meg! Itt a családi kép ... — Ha beáll a hűvös idő, is­mét meglátogatom — mond­ta a férfi. — Addig se felejt­se el, fejlődnie kell! — Ászt isz szeretem. — Nahá/t! — alkudozott ko­nokul tovább az apa — ha mostan nem kötözzük be a fáikat náddal, a nyúl mind megrágja! És te nem ehetsz többet se almát, se körtét, se cseresznyét! A nyúl megeszi az egészet, ha nem fogod, amíg én kötözöm! A kisfiú megértette. Nem panaszkodott többet: vacogva és szipogva fogta a nádat. Mostan már gimnáziumba jár a gyerek, s el is felejtet­te tán, el is felejtené már az ólmos esőt s a nádkötözést, ha néha tavasz-tájt, s ősszel nem hallaná az apjától a magát vádló emlékezést. Mert az őszi hideg eső szomorúsága avass zal és ősszel bukkan el az emlékezetben! Az a két hold az ólmoseső­— Amit én ebbe a két holdba beleöltem, ki téríti azt még nekem? — Azt? Senki ezen a föl­dön! Senki, soha! Komám — mondták barátilag­Nem tudták, mit akar, hagyták, hadd takarítsa be a termést. Ö azonban egyetlen nap tőből kivágta az egész gyümölcsöst. Csak arra a ba­rackfára nem bírt fejszét emelni, amely 36 gyümölcsöt termett már abban az évben. Még szerencse, hogy senki ezért a cselekedetéért őt meg nem büntette. Dehát ismerték! S ő is tudta, vele még egy­szer ilyen szörnyűség nem történhetik. — Szörnyűség? Milyen szörnyűség? Hogy két hold- nyi gyümölcsfát kétesztendős korában kivágjon? — Nem! Dehogyis a fák. Az a szörnyűség, hogy azt ha­zudtam annak a szegény kis­fiúnak: ha nem tartasz ki félig fagyottan is — nem ehetsz többé se almát, se körtét, se cseresznyét! Arcomba néz Fábián, hogy értem-e? — Ilyen gonosz tud lenni az ember! Amikor ötvenhatban és öt­ven hétben termő szőlőt, vi­rágzó gyümölcsöst kaphatott volna, ha ismét új életet pró­bál — ha vállalkozik, hogy néhány holdon ismét magá­nak kuporgat, gyűjtöget — Fábián azok közé tartozott* akik nem akarták félbe hagy­ni, amibe belekezdtek. Bár ismeretes róla, hogy a gyü­mölcshöz s földhöz igen ért s bátran megállhatna mindig a saját lábán is­e ő nem akart magá­ban továbbindulni mégegyszer. — An­nak, ami vcút, végié, eű kell felejteni — mondta. z OKXJCZO J D AZÓTA IS MINDENNAP AZ ASSZONY ARC/ le, ahhoz nincs érzéke. A FÉRFI NYUGALOMRA élettel telt meg, feltűnően megszépült. Varázslat — gon- intette a tenyerével. Próbálta Először elbicsaklott a nyel­ve. Hanghordozása ijesztően hatott, ahogy mindenáron szí­beszélnek telefonon. Ha a fér­fi tárcsáz, a régitől teljesen elütő, kicserélődött, kellemes hang érdeklődik: „Elvtársam kit kapcsoljak?” Ugyanaz személy ... Hangját dallamo­san játszatva, már incselke­dik is: sokat sejtetőn mond­nészkedni akart. De aztán, ja, hogy a hasznos tanításért dolta a férfi — varázslat, majdnem üres szavakkal. — Egy csöppel sem kellene több — mondta a telefonos. — De a kegyetlen nagyszájú­nknak igazuk van! Valahogy meggyőzni őt: — A türelmet­len óriás férjek is angyalok­eltalálta a helyes száj­tartást és vele az első he­lyes hangot is. Mint aki ká szelídülnek egyszer — ez a saját zsebében kincsre lelt, a szabály. A dicsőséget szer­ző szpíker feleségét is hord­ja még ő a tenyerén, arra szépen, finoman kellene be- megesküszöm. Ne felejtse: mondanom. Nagyon szeretném, de senki sincs, aki rávezet­ne, hogyan kell csinálnom. Otthon az uram. ■. a maga módján aranyos ember, de eh­hez ő se ért. Ha gyötröm, ta­nítson, dühbe gurul. Ha ké­rem, hallgasson meg és bírál­jon, szaval: ha balerinát, meg bajádért akar kiképezni, nem engem választ — ilyesmit, meg más effélét kiabál. Tetszik tudni . . szállítómunkás, ak­kora óriás és olyan erős em­ber, ez asszonyok csak jóked­vükben álmodhatnak maguk­nak olyat, mint amilyen ő, mindig akad valaki, aki se­gít. — Tréfálni tetszik velem? — Ilyesmiben soha ... — Jaj nekem! — pityere­déit el. Majd amikor a fér- veget fi kézbe oetíe a gépelt szöve­get és bólintott, egész tekin­tetével felnevetett. — Sima ügy! — mondta a férfi. — Figyeljen. — Olvas­a papírlapot magasra tartva lobogtatta, s nevetett azon a meleg hangján, amely a lé­lek mélyéről kapja elbűvölő színét és erejét. Magabiztos lett. Szinte kérkedett. — Ez az! — kiáltott. — Ki hitte volna? — Ismételt. Az­tán felvette a következő szó­éi megállíthatatlanul még él, adósnak érzi magát S a férfi hiába szabadkozik naponta kell megigérnie: al kalomadtán átsiet hozzá és bevasalja rajta a csekély tan díjat. ~A határozott Ígéret után a telefonos nevetése még in kább csalogat. Ügy tetszik, egy befutott színésznő se csinál hatná különbül. Csupa dicsek vés: mesterem, látnia kel milyen tökélyre jutottam.. A tél is műlóban volt már olvasott. Százszor is elkérdez- mire a gyáriak azt mondta te, jól csinálja-e? A hangja rá; a hangjával akár a szín kellemes-e a fülnek? A férfi, dolga végeztével felállt. A nő kezében lefut­ni kezdett úgy, ahogy a te- nyatlőtt a papírlap. Zavar­lefonostól elvárja majd az embereket elkápráztató be­mondást. — A mindenét, de jól csi­nálja! ... — Búgón felneve­tan néztek egymásra. Más-más okból és más-más hőfokon, de mind a ketten pironkodtak. — Ne haragudjék rám, hogy így fogadtam — mondta az pádon is megélhetne. Nagyo megszerették. Kétszer pénz jutalomban részesült. Aztá vált mondásává: csuda pic valami kell a boldogsághoz . Csuda pici, csak el kell lálni!.., Azóta a többiek is belátták, igazat mondott, igazat gon­dolt. És mégis, amikor a mé­lyen járó eke agyagosán ve­ti fel a százados múltat, az embernek eszébe jut az ös­vény keskeny földje, amelyen egykor hajdan magánosán in­dult el._ CSIKASZ ISTVÁN: Menyecskék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom