Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
1965. JtSliiis 25. vasárnap NÖGRÄD 9 Szűcs Andor DCöllentínii fLir&zákavi Itt fenn a hegyen jó a várakozás, ha annak jöttét várjuk, aki kedves nekünk. Kétszer jut hetenként ebből az örömből: ácsorogni a fák alatt, lesve, hogy jön-e már. S feltűnik az emberek között... Megismerem messziről, szemem szomjasan issza be alakját, s az öröm szinte ízlelhe- íően árad szét minden porcikámban. A feleségem jön, most lépett be a szanatórium kapuján. Lassan, fáradt léptekkel közeledik az emelkedőn. Mennyire ismerem már minden mozdulatát! Hányszor jött tgy felém! Ugyanitt, ezen az úton... Akkor is beteg voltam, amikor első gyermekünket várta. Jött, két nappal a szülése előtt is, aprókat lépve, meg-megállva, kezét mellére szorítva, s úgy csittítgatta a szivét. Szelíd, hunyorgó szemmel már messziről azt fürkészi, láthat-e rajtam valami változást? En pedig arcát nézem. Ugyanolyan, mint régen: a legkedvesebb. A szél gyengéden hátrasimítja a laza kontybái kiszabadult szálakat. — Szervusz! De jó, hogy ma ilyen korán jöttél... — Jól vagy? — kérdezi halkan. Szemei közelről is megvizsgálnak, sugara átjár, mint a röntgensugár. Meleg is, hűvös is egyszerre a szája és amikor átölelem vékonyka vállait, mintha egészsége átköltözne belém, hirtelen erősnek érzem magamat. — Gyere, üljünk ide a padra. A nap is idesüt. — Jó. — Ha fázunk, sétálunk majd egy kicsit. Letelepszünk, s egy pillanatra, mosolya álarca alól elővillan a fáradság. Gyorsan megsimogatja az arcom, hogy belémrekessze a kérdést. Tudom anélkül is . .. Nálunk más a rend, mint amit az Űristen meghagyott a világ teremtése után. A hetedik nap a nagytakarításé. A gyerekeken is olyan az ing két nap után, mintha kubikosok lennének... — A gyerekek? — Megvannak. Akár az ördögök. Sírtak, hogy jönnek ők is, hozzád. — És Te...? — Elbontottam két párnahuzatot az éjjel. Amit sohasem használtunk. Fehér inget varratok, szerepelnek az óvodában... — A cipőt megvetted magadnak? — Sötétkék ruhát találtam nekik az egyik üzletben. Ha látnád, milyen jól áll öcsinek ... Csak ... Hamar kinövi. A vasárnap délután zajai dünnyögnek körülöttünk. A fogaskerekűt kurta kis trombitaszó indítja, s nyomban ide- hallik, amint az áram felsivít a motorban. Madarak és gyerekek kiáltása száll néhá hozzánk. A nap melege nyugalmat áraszt, elkerül bennünket a szél is egy-egy pillanatig. Évődéssel akarom elhessegetni a némaságot, amely egyszerre ránktelepült. — Mondtam már Neked? Csak néz rám, kicsit hunyorgón, mintha ostoba tréfa következnék. — ...hogy Te vagy a legjobb feleség a világon? Néz rám, s amikor megszólal, könnyben úszik a szeme. — Tudom... Mert akarattal csinálom..'. Könyesen néz... Nagy ég! Nem ismertem eddig a szemeit! Amulok, mint Andrej Bolkonszkij az austerlitzi ütközet után, amikor az árokban feküdt sebesülten s rázuhant az ég kék magassága. Hunyadi István Esti Színjáték A nap halódott. Vérző sebében hold-arcú vitéz nyílvesszeje állt. A lét veszendő, nagy pillanatát lestem, mint készült esti halálra. Borzongtak a iák, bús, vetkező lánykák, oldott-hajú csupa láng, csupa rózsa! Boglár és násfa a gyepre kiszórva: égő pipacsok, vad kankalinok. S a madarak, a tűnő tény sirató!: Mekkora bánat zengett a lomb alól! így zúzódva-csobog-i/a az a szív dalol, mely láza fogyóban egyszer csak megáll. Tűnődve, lassan lépek be a házba s ujjaim nyomán pár késett sor kirőppen, aztán leroskad toliam, számyaszegetten, elért az est: a színjátszó halál. Jevgenyij Vinokurov Felgyűrt gallérral járt a világba’. Pernyés füsttel tömte tüdejét: Rágyújtott egy-egy cigarettára, S mohón élvezte, mily üde a rét. A parkba ment. Zöld lomb csalogatta. Szél-borzolta vizen ladikolt. Ágat tördelni m ént ki a parkba, Fütyült, s a taktust verve dalolt. így élt az ember. Ügy történt minden, Mintha soha nem érne véget. Hisz nem történt semmi, csak szépen Elsuhant a szarvaslábú élet. Ferencz Győző fordítása gallérral Kontó István REGI néni r lmomból riadtam fel. A Nagybátyám Géza az ágyból kapott ki és rohant velem a legelőre. Menekültünk. Árnyként futottak az emberek. A tó partján már sokan feküdtek. A szülök suttogva hívták gyermekeiket. Jelzőrakéták kúsztak az égre, ágyúszó, szüntelen fegyverropogás és repülők robaja versengett az éjszakában. Nem sírtam. Odalapultam Géza kabátja alá, vacogott a fogam, féltem. Fór.í hunyorogtak a csillagok, ismét elaludtam. Korábbi éveimről még csak annyit sem tudok, volt-e játékom, milyen lehettem. Az a szörnyű este volt életem első napja, amelyre emlékezni fogok mindig. Menekülésünk gyakrabban ismétlődött, mint az éj és nap váltakozása. Biztonságot ke- í estünk a kiszáradt patakmederben, a rettegés űzött minket is az oláh-cigány Orsósék bunkerébe. Regi- néni már korábban ott volt Halálfélelme, sikolyai borzadállyal telítették a megbúvókat Édesanyám ideges határozottsággal rántotta be a bunkerlyukon. Egy pillanatra elhallgatott a néni, majd hadonászni kezdett és tébo lyultként rohant ki a bombázó-gépek éjszakájába „Eljött a világ vége”. „Mind meghalunk!” Egy ideig még kiabált, majd kimerült és elaludt, Túléltük... Néha áthívott magához, hogy tanítsam Bo- riskát olvasni, számolni. Konyháját, szobáját mindig erős füstillat járta át. Káromkodását szónokivá csiszolta a füstölgő tűzhellyel '/aló örök veszödségében. Szobájának egyharmadát szúette ikerágy foglalta el. Ha a látogató belépett a szobaajtón, beleütközött. De a belépés! Tapasztalt ajtónyitogatónak kellett annak lennie, aki megbirkózott az ajtókilincs ősi makacsságával. Ha végre kitárult a repedezett, barnást- fekete illeszték, ugyanannyi kínlódást igényelt a bezárása, A két ablak között nagy ovális tükör függött. A homályos tükör, főkérrt este, halottsárgát mutatott volna a rózsa arcú Szép Helénának is. Csak torz fejet volt képes visszaadni. A szem vagy az ajkak helyén egy-egy folt volt M.egkopott. Mit is kacérkodhatott volna előtte az öregasszony? A szekrény alját kenyértárolásra használta. Ha . kinyílt a „sifonór’ ajtaja, peri íszgombák virítottak. Nem mondott az összhangnak ellent a néhány- ósdi, szakadt ruhadarab sem. Tanújele volt az egy-két poros nadrág is annak, hogy Regi néni tisztelte „Fercit”, a férjét és hagyatékát. önmagával csak annyit törődött, hogy lábát naponta többször színes rongyköteggel csavargatta be. Kora tavasztól késő őszig cipő nélkül járt. Lába megduzzadt. Dagadt is maradt. Készséggel mutogatta sebeit. Bebenézett, tanul-e Boriska, aztán fontos tennivalóira hivatkozva elvonult konyhájába. Ám mesebeli varázsló sem lett volna képes maradandó produkcióit teremteni állandó munkájának igazolására. Ha a kislány énekelt, elbűvölve hallgatta. Igaz, olyan hamisan senki sem énekelt. De hát a dal az dal! Boriskának gondtalan életet igyekezett teremteni. Áldozatos nevelése mögdtt ösztön diktálta ragaszkodás rejlett. Sorsa párhuzamost volt a kislányéval. Férje az első világháborúban esett el, a lányka apja a másodikból nem tért vissza. Meddő volt, de tán az egyedüli, akin nem látszott soha a terméketlen nők lehangolt irigysége. Míg dolgozni bírt, a kisváros nagyságos asszonyainál takarított, napszámba járt a gazdagabb parasztokhoz. Később alamizsnából, a „kötényből” tartotta el unokáját Boriska szépen fejlődött gömbölyödött. Bátyám buzdított: „Szorongasd meg!” Nem kellett mégegyszer ismételnie. Huncutul elkaptam a fehérhajú leányzót, odaszorítottam az ajtófélfához, hogy megpusziljam. (Már tíz esztendős voltam!) Boriska szabódott, tervem friss futással végződött, mert megjelent a „Nyanya”. Jött fáradt lassú lépteivel, asztmásán „kapkodva” a levegőt Nehéz kosarat cipelt karján. Széles törzsétől elhajlott nagy fekete kendőbe bugyolált feje. Kosarát letette a tornácra, kifújta magát, levette kendőjét is. Odabicegett a sze- pegő kislányhoz, tisztes távolságban megálltam, figyeltem, Vártam káromkodását. Egy medve cammogó mozdulatával fordult hátra. Fejét oldalra himbálva csak ennyit szólt: „Ejnye, ejnye, fiam!” Másnap, hogy jóvátegyem hibám, egy csokor virággal léptem a füstös konyhába, — Fogadja szeretettel névnapján e csokor virágot! — mondtam. Regi néni abbahagyta a tűz fúvását, felállt, rámnézett és bizonytalan csodálkozva megkérdezte: „Ma van a névnapom? Nem is tudtam. Köszönöm.” Ezt követően többször vittem névnapi virágot. Havonta négyszer is. Regi néni nem tiltakozott, nem tűnt fel egyszer sem neki, hogy előző héten már köszöntöttem. A naptárt nem ismerte. Olvasni sem tudott. (Azt hiszem, élete utolsó 20 évében nem kapott, csak tőlem virágot.) A pletykát kedvelte. Egy alkalommal tere- fere formájában adtam elő neki, szüksége lenne holnap az udvarára, mert kijön egy kommunista és beszédet tart. Zavarba jött: — Ide ne jöjjön, mert az öreg fejszével ütöm agyon, Féltem a Boriskát. — De kitől és mitől kell féltenie? — Hát, mert a kommunisták gyerekt lopnak. — Sohasem loptak. Azt akarják, hogy maga is meg mindenki jól éljen. Krisztus urunk is kommunista volt. Ez jó érv volt. Miatta Krisztus éppúgy élhetett húsz mint kettőezer éve. Átengedte az udvart. Megleptése gyermeki csalódássá vált, mikor Gálas elvtársnő megjelent. — Kardos menyecske. Szép ruhája van és milyen gyönyörűen beszél! — súgta a mellette állónak. Karácsonykor és húsvétkor hallgatta ilyen áhítattal a papot. Máskor templomba se ment. — Rákosi elvtárs új pénzt, forintot adott nekünk! — hangzott a szónoklat. — Az ki? — bökte meg Regi néni Bagoly bácsit. — Nekem egy fillért se adott. — Pszt. Halkan! Az most olyan, mint a Horthy Miklós volt... — Az meghalt? — Hagyjon békén, nem tudom. Az előadó hangja merész pátosszal csengett: — Velünk a hatalmas béketábor. Éljen a bölcs Sztálin! Mindenki tapsolt, Regi néni is összeütötte tenyerét. Nem állhatta . meg kérdés nélkül: —• Hát az kicsoda, akit most mondott? — A gyepmester, aki a kutyákat üti agyon — szólt visz- sza élccel Bagoly. — Verje meg az Isteni — így a Regi néni —, mert a kutyákat kedvelte. A gyűlés befejeződött. Mikor Regi néni meglátta letaposott virágait, megtorpant, majd arti'kulátlan hang tört A Tanácsköztársaság bukása után a vöröskatonák nem is kis számban — ha más eszközökkel is — tovább folytatták a harcot a munkásság forradalmáért. A kitűnő József Attila-díjas író ennek a harcnak néhány hősét mutatja be megkapó drámai erővel, élményszerű ér- zékletésséggel. A regény egy darab történelem: néhány jellegzetes színfolt arról a szégyenletes időről, amikor Peidl rövid életű „szakszervezeti kormányát” előbb Friedrich önkényuralma, majd Horthy „rendcsinálása” valid belőle és hosszasan szidta a gyűlésezőket. Nem bízott többé senkiben. A környékbeli gyerekek lopva keresték az alkalmat bosszantására, meghallgatni paráznaságtól duzzadó körmondatait. Luca napján szalmával betömték a kéményét, mindent összeszemeteltek, leemelték a kapuját. Minél idősebb lett, annál többet veszekedett a gyerekekkel. Csupán dióverés idején csitult el a csipkelődések árja, mert Regi néninek volt egy terebélyes, öreg diófája. Megélénkült udvara, a sok lurkó verte, dobálta, szedte a diót, hízelgő szavakkal illették a gazdaasszonyt. ö csak állt elégedetten és gyönyörködött. De nem sokáig. Amelyik éppen nem volt az ifjak bandájában jelen, az lett a kötőkapocs. — Regi néni! — kezdte az egyik. — A Posztáta (mert mindegyiküknek volt neve) azt mondta, hogy a Boriskát estére elkapja és ... nahát, érti? — Az édesanyját...! — hördült fel. Űgylátszik, értette. Aztán megindult a ne- vetgálés, a hancúrozás. De mindig csak távollevő mondott rosszai Regi nénire. Tizenhat évi nevelés után Boriska elutazott édesanyjához, ahhoz az anyához, aki egykor elvetette magától. Ott is maradt... Télre tél jött. Regi néni mindig fázott, búsikomor lett, leromlott, megbetegedett Másfél év múlva , látogatta csak meg a nevelt „unoka”, gyermekkel a karján. Otthagyta a férjét. Az óregasz- szony hamarosan meggyógyult. Ápolta, dédelgette a csecsemőt és szidta az apját De jött az apa, alig telt el két év (!) és vitte a gyereket, vitte a Borcsát. Attól kezdve Regi néni egyre ritkábban jött ki a házából. Az áramot kikapcsolták, mert nem tudott fizetni A vilanyszerelőket is szidta. Megőszült. Egy este, amint elmentem ablaka előtt, rendszertelenül ordított, tépte a haját, az eget fenyegette. A sárgásán pislogó lámpafény, a hatalmas termetű asz- szonyt félelmetessé varázsolta. Regi néni őrjöngött. Sajnáltam és gyűlölettel gondoltam Bo- riskára. Reggelre ébredve Géza lépett be hozzánk. Mint valami újsághírt, száraz hangon jelentette be: „Gyerekek, az este a Regi meghalt.” Délelőtt körbeült a gyerekhad és az elhunytról beszélgettek. — Szegény Regi néni — mondta a Kese — sötétségben élte le életét. Csak a napi betenni valójával törődött. Négyszer annyit élt, mint én, de negyedrészét nem tudta, amit én, mi van körülötte ... — Hihetetlen! Hallatlan! — csodálkoztak a fiúk. A csapatkapitány győzte meg a kétkedőket: — Higgyétek el: Regi néni nem korban élt, csak Időben. Egy kisebb bandatag vetett véget az elmélkedésnek: — Bajusz, téged bizonyára elvisz a túlvilágra, mert sokat gúnyoltad. — Akkor jössz te is velem. I rgy ijesztgették egymást tovább szellem-históriákkal. Végül megegyeztek abban, elkísérik Regi nénit utolsó útjára. Egyesek részvétből, mások hogy eloszlassák félelmüket. Még virágot is loptak sírjára. Sokat és szépet... tóttá fel, és különítményes tisztek, rendőrpribékek, valamint különféle terroristák „avatott” közreműködésével dúlt az ellenforradalom. De hiába vetette börtönbe, internálta, kínozta és gyilkolta a munkásság legjobbjait a törvényesített fehérterror, a „veszélyes élet" nem rettentette meg azokat, akik életük kockáztat ásáva! terjesztették az ellenállásra biztató röpiratokat, és külföldi összeköttetéseik útján tájékoztatták a világ közvéleményét az itt művelt gyalázatosságokról. FALU (CSIKASZ ISTVÁN RAJZA) Földes Mihály (VeJ&eLifjej élet
