Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
8 wögräd 1985. Jdßus 25. vasárnap Thomas Bell Aki szerencsét csinált Amerikában 1910 tavaszán hárman üldögéltek a szürke, kopottas bérház udvarán, s beszélgettek. Valamennyiem szlovák származásúak, kohó- munkások, szóke, keménykötésű férfiak, közel a negyvenhez. A legidősebb, Mike Dobrejcak papucsot és hosz- szúujjú inget viselt. Talán egy órával azelőtt kelt fel, hogy hamarosan elinduljon éjjeli műszakra, a kohóhoz. A bátyja, Joe és legjobb barátja, Steve Bodnar simára borotváltam, villogó, fehér ingben ültek mellette. Derült májusi délután volt. A három férfi érezte, ahogy a füstbe burkolt nap melege behatolt a ruháik alá- A szomszédos kocsma szolgálója egy darabig elszórakoztatta őket azzal, hogy kiállt a fölöttük kanyargó vaslépcsőre és ablakot mosott. Azután visszament a belső helyiségbe, eltűnt a hajladozó derék, és a vékony boka, s a három férfi jobb híján beszélgetni kezdett arról, amiről mindenki más Braddock városában: Andy TothróL Sok-sok évvel ezelőtt egy zord szilveszter-estén nagy csetepaté támadt a Braddock-i vasgyár kapujánál. A munkások fizetett szabadságot követeltek újév napjára, a Társaság megtagadta, mire az emberek összegyülekeztek a kapunál és feltartóztatták éjszakai műszakra érkező társaikat. A művezetők és a gyári rendőrség beavatkozott, hamarosan szabályos kis csata kezdődött a Tizenharmadik utcában. Amikor minden elcsendesedett, betört fejű, törött karú sebesültek nyöszörögtek mindkét oldalon, és egy ember, egy ír származású művezető halott volt. Andy Toth olvasztárt, — •ki nemrégiben jött Amerikába feleségével és két fiával, letartóztatták, és gyilkossággal vádolták. Tóth bevallotta, hogy részt vett a csetepatéban, de tagadta, hogy ő ütötte volna le a művezetőt. Mégis bűnösnek találták és kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet csak később változtatták át életfogytiglani fegy- házra. Andy Toth utolsó pillanatig hangoztatta ártatlanságát. Múltak a hónapok, s lassanként a családját — és talán a halott művezető családját — kivéve, senki sem gondolt már Andy Tothra. De most az emberek ismét róla beszéltek, mert húsz év után kiderült: valóban teljesen ártatlan volt. Valahol egy Steve Toth nevű ember, halála előtt, vallomást tett, hogy ő, és nem névrokona, Andy Toth ölte meg a művezetőt a sztrájk idején. Andy Toth kiszabadult. A képe megjelent az újságokban: zömök, fehér hajú, ijedt tekintetű emberke. Kezében rózsafűzért tartott, s állítólag úgy nyilatkozott, hogy ő mindig tudta: egy szép napon majd kiszabadul, mert minden éjjel imádkozott, és istenben való hite egy percig sem rendült meg. A következő vasárnap az ország sok-sok templomában prédikációjukba iktatták szavait a papok ... Andy Toth nem sokáig szívta Amerika levegőjét. Amilyen hamar csak tehette, visszatért az óhazába. Felesége, aki az ő fogsága idején kosztosokból tartotta fenn magát, még évekkel azelőtt meghalt. A fiai amerikai állampolgárok lettek, megnősültek s gyerekeik már ott születtek. Andy Toth hazatért — meghalni. Ezt a kijelentését mindenki nyugtázta, de senki sem vette komolyan. S ami az egész esetben meghökkentette áz embereket, az a vállalat váratlan megnyilvánulása volt; hirtelen támadt nagylelkűséggel, s talán lelkllsmeretfurda- lásuk leküzdésére, kifizették neki azt az összeget, amelyet húsz év alatt keresett volna, ha nem kerül börtönbe. Az itteni emberek sohasem unják meg, hogy a pénzről beszéljenek. — Mit gondolsz, mennyit kapott? — kérdezte Joe. — Könnyű dolog kiszámítani — felelte Mike. — Óránként 14 cent, 12 óra egy nap, 7 nap egy héten. — Húsz éven át. — Hűha! — Ez komolynak látszik. Könnyű szellő rezegtette meg a száraz leveleket a Tizenkettedik utca fáin! Odakint egy zöldségárus tolta kordáját, énekelve kínálgatta a krumplit, hagymát, káposztát, és utcagyerekek gúnykórusa visszhangozta kántáló szavait. — Te tudsz számolni, Miké. Mondd meg, mennyi az? . Mi ke mosolygott, büszke volt a tudományára. — Ha akarjátok! — Behajolt az ajtón, beszólt a konyhába, ahol Mary készítette a vacsorát, és csomagolta az uzsonnás tarisznyáját. — Marcha! Keressél egy darab papírt és ceruzát! Az asszony az ajtóhoz lépett. Alacsony, fáradt nő volt, foltos ruhában, egyévesforma kisbabáját cipelve a karján. A csecsemő szakadatlanul rágcsálta a darabka szalonnát, mely spárgán csüngött alá a nyakából. — Minek neked papír és ceruza? — kérdezte. Szlovákul beszélt, éppúgy, mint a férfiak. — Kiszámítjuk, mennyi pénzt adott a Társaság Andy Tothnak. Stefan? Bodnar azt felelte, ez elég józanul hangzik. De aztán hozzátette, a Társaság talán másképpen vélekedik. — Ha ennyire aprólékosan akarjátok kiszámítani, akkor nagyobb szakembert hívjatok — szólt Mike. — No és mi van a bércsökkentésekkel? — Egyszerűsítsük a dolgokat — javasolta Joe. — Vegyük az átlagos 12 órás munkanapot, hét napos hetet, bér- csökentések és átmeneti elbocsátások nélkül. Bodnar mérgesen kérdezte: — Szeretnék én egy olyan gyárban dolgozni. Ti talán tudjátok, hol van ilyen? — Biztos az égben! — felelt Joe. Bodnár elfordította az arcát és köpött. — Vagy a pokolban. — Maradj már nyugton — szólt rá Mike — vagy itt ülhetünk egész nap. ötvenkétezer tizenegy dollár hetvenhat cent, az annyi mint— — leírta a számokat, szorzott és összeadott. — Annyi mint hatszáztizenegy dollár és ötvenkét cent egy évre — jelentette be. — Ilyen sok? — Húsz év alatt ebből csinos kis összeg lehet — jegyezte meg Joe elgondolkodva. — Most már tudom, miért élvezik a munkájukat a bankosok, — szólt Mike a papírra bámulva. — Az ember leír néhány számot, összeadja őket és egyszeriben gazdag lesz. — Mennyi az? — kérdezte Bodnar. — Egy pillanat! Húsz év alatt az ... — Mike ceruzája szántotta a papírt s közben Polner Zoltán A hajnal mámora fákra. Süppedő, meleg sár csapódik szét a A kakasok rikoltó kukorékolása elönti a kerteket. Tócsákba gyűlik hangjuk patakzó aranya s az árkokban megreked. Hömpölygő, zöld mezők sodródnak el a szélben. Legendájuk a kelő nap túl a nádon, éren fehér tülköket zenget. A csonttollú virradat nagy madárcsapata szcmelgeti a csendet, az egekből zuhogó fények lángbúzáját. A kutak lebernyegét újra megbámulják a feszengő kövek és a nyár torkából kicsattan a folyókra a gyöngyözd, kék nevetés. — Áh, ti jó emberek! Jobb lenne, ha inkább készülődnél munkába. De azért hozta, amit a férje kért, egy darab barna csomagolópapírt és egy ceruzacson- kot. Mike kisimította a papírt a térdén, és megnyálazta a ceruza hegyét. a többiek elmerülten figyelték. — Bozse moj! — No? No? Mondd már! — Tizenkétezer kétszázharminc dollár és negyven cent, hajszálpontosan. Meghökk enve — Óránként 14 cent, napi 12 óra. — Leírta a számokat és gondosan elvégezte a szorzást. — Egy dollár 68 cent. — Ezt fejből is megmondhattam volna neked — szólt közbe Bodnar. — Heti hét nap — újabb szünet. — Az annyi, mint 11 dollár és 76 cent — Na és a nyújtott műszak? — kérdezte Joe. — Az még 12 órát jelent minden héten. — Igaz, de honnan tudod, hógy a Társaság beszámította a nyújtott műszakot is? — Ha dolgozott volna, rá is esett volna nyújtott műszak. Márpedig a Társaság most úgy fizet, mintha dolgozott volna. Te nem így gondolod. bámultak rá. — Mennyit mondtál? Mike megismételte a számot. — 12 ezer dollár — bólintott. — És méghozzá egy ösz- szegben, készpénzben. — 12 ezer dollár! — Nem is hiszem él. — Ott van a számítás. Az összeg nagysága lenyűgözte őket. Elállt a szavuk, úgy meredtek a Mike térdén fekvő papírlapra. — Szentséges ég! — kiáltott fel Bodnar. — Amikor meghallottam, hogy adnak neki valami pénzt, azt kívántam magamban, legyen minél több öröme belőle. Nem gondoltam, hogy ilyen komoly a dolog. Azt hittem néhány száz dollárról lesz szó. s az épp elég kevés ahhoz, ameny- nyit szenvedett. De 12 ezer dollár! — Sok pénz — ismerte el Mike. — Valóságos vagyon. És mindez miért? Mike a barátjára pillantott. — Irígyled tőle? Bodnár ismét a Mike ölében fekvő papírra tekintett, aztán gyufát sercintett, meggyújtotta pipáját, s a fel-fel- tóduló érzelem hatására cset- tintgetve, hangosan szívta. — Azon gondolkodom, hogy én már akkor is itt dolgoztam a gyárban, amikor őt a börtönbe vitték és te is, s mi még most is dolgozunk ..; És van akármelyikünknek 12 ezer dollárja, amit felmutathatna? 12 ezer dollár? 12 ezer kutyagumi! — De mi nem is ültünk börtönben húsz évig. — ördög vigyen el engem, ha nem ülnék szívesen a legszigorúbb börtönben ennyi pénzért! — Húsz év börtönben — az hosszú idő Stefan! — Húsz év ebben az istenverte gyárban — az is hosszú idő, barátocskám. — Igaz. Ez igaz. — S nekünk mi jut belőle? Ki áll jobban e pillanatban? Csak nézz meg minket. — Hevesen gesztikulálva körülmutatott a mocskos udvaron. Kérdezem tőled, ki áll jobban? Tóth visszatér az óhazába, vagyonnal a zsebében, s az élete hátralevő részében azt csinál, amit akar. Mi pedig itt görnyedünk továbbra is a kohó melett, a száraz kenyérért. Mike nem válaszolt. Joe könnyedén megvonta a vállát, egyik kezével a pipáját tartva, másikkal pedig megtámasztva a könyökét. Mary kiszólt a lakásból. — Mihal, elkésel! Mike lassan, kelletlenül felkászálódott. — Tóth csinos kis beszédet vághat ki, amikor hazaér a falujába. Bodnar felmordult, még mindig fortyogva a dühtől. Joe felpillantott bátyjára. — Beszédet? Mike bólintott és a pillantása meszire révedt. A hangja szónokias színezetet öltött. Gondolom, hogy valami ilyesmit mondhat azoknak, akik összegyűlnek az üdvözlésre: „Barátaim, fiatal koromban elmentem Amerikába, hogy szerencsét csináljak. Arról álmodoztam, hogy egy napon visszatérek gazdagon és híresen. A zsebemben pénz és talán még a képem is szerepel az újságokban. És íme, most itt vagyok. Gazdagon és híresen.” Mike még állt egy pillanatig, és alig észrevehető, fa- nyor mosolyra húzta az ajkát. „Gazdagon és híresen” — ismételte meg halkan. Aztán megrázta a fejét, mintha látott volna valamit, ami túlontúl sok ahhoz, hogy elviselje, és bement a lakásba, hogy összekészülődjön a munkához. Thomas Bell 1903-ban sí ületett az Egyesült Államok Braddock nevű kisvá rosában. Szülei bevándorolt szlovák munkások vo ltak. Thomas Bell még a középiskolát se végezhette el, tizenöt éves korában villanyszerelő inasnak á lit. Később dolgozott az építőiparban, a vasútnál, volt tengerész és könyvárus. Több elbeszélést és hat regényt írt. A közölt novellájában gyermekkori él menyeit eleveníti fel. Fordította: Zilahi Judit Tanulmány FARKAS ANDRÁS RAJZA Mikes György Mit érdemes hozni? Barátom, külföldre utazik. Messzire megy. Bergengóciába. — Irigyellek — mondtam neki —, nincs szebb dolog, mint világot látni. — Én is örülök az útnak — felelte a barátom —, csak azt nem tudom, mit hozzak? Szerinted mit érdemes hozni7 — Az Ottói függ, hogy mire van szükséged... — Mire? Tulajdonképpen semmire. Mindenem van.'.'. De mégsem jöhetek haza külföldről üres kézzel... Mit érdemes hozni? Mi az, ami olcsó, amit nem kapok itt Pesten? Komoly gondjaim vannak ... — Lesz pénzed? — kérdeztem. — Lesz. Nem sok, de lesz. — Azt hallottam, hogy oddkünn nevetségesen olcsó a víziló... — Megörültél? Cipelni nem fogok. Nem mondom — tette hozzá elgondolkozva —, ha lehetne kapni törpe vízilovat, tíz-tizenöt dekásat, azt érdemes lenne venni ■.. __ Hót persze, hogy érdemes lenne. Próbálj itthon venni vízilovat, pláne tíz-tizenöt dekásat! Ott biztosan fillérekbe kerül az ilyen, ha van... __ jó, jó, de a víziló szereti a vizet. Mondjuk, a fürdőkádban tartanám. De nem csinál egy ilyen állat locspocsot? A feleségem murizna miatta. De — teszem azt —, ha kapnék egy olyan kis vízilovat, amelyiknek víziszonya van, akkor feltétlenül vennék egyet Érdemes lenne. Te is ügy találod? — Feltétlenül. Ha valamit, akkor tíz-tizenöt dekás, víziszonyban szenvedő vízilovat érdemes venni — mondtam meggyőződéssel. — Hol kapok én olyat Pesten? — morfondírozott a barátom. — Sehol. — Jó volna azonban tudni, mit eszik egy ilyen kis víziló? Mert ha sokat zabái, akkor nem érdemes hozni. De ha megelégszik az ételmaradékokkal — o feleségem kitűnően főz —, akkor érdemes volna hozni... — Meghiszem azt. Barátom töprengve nézett maga elé. — Persze, mire jó egy ilyen kis víziló? Semmire. Ha pedig semmire 'se jó, akkor minek hozzak? Nem mondom, ha fütyülni tudna! Ha találok egy fülyülö, víziszonyban szenvedő, házikosztot szerető, kis étvágyú, tíz-tizenöt dekás vízilovat, gondolkozás nélkül veszek egyet, mert akkor érdemes. Esténként szívesen elhallgatnám dalolását. — Szép is az — bólogattam. — Nincs szebb a víziló danájánál. Hidd el, nem bánnád meg. Csakis ilyen állatot érdemes venni odakünn. Hol kapsz te ilyet Pesten? — Sehol — felelte barátom. — Azért lenne érdemes venni. Tudod, én akárhányszor külföldön jártam, mindig érdemleges dolgot hoztam. Most is olyat szeretnék hozni. — Nézz jól körül odakünn! — Bízd csak rám. Alaposan körül fogok nézni. S ha találok egy olyan pici vízilovat, amelyik még repülni is tud, akkor gondolkozás nélkül veszek egyet, mert akkor nagyon érdemes, igaz? — Tökéletesen igazad van. Csakis kis repülő vízilovat érdemes venni. — Örülök, hogy egyetértesz velem. Tudod, elvem az: inkább egy hasznos dolgot veszek, mint sok fölöslegeset. Végül■ megegyeztünk: Bergengóciából tíz-tizenöt dekás. víziszonyban szenvedő, házikoszton élő, kis étvágyú, fütyülő és repülő vízilovat érdemes hozni. Mást nem. Mást Pesten is lehet kapni.
