Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
1965. május 1. szombat NŐGRAD 9 Gödör! Magam ástam a gyalogsági ásómmal. Mély gödör. Fala fekete jég. Nem látom az eget. Nem látom a háborút. Gályákból tákolt keskeny égbolt, rajta vékony hótakaró választ el mindentől, ami él. Nem hallom a golyók fütyülését. Nem hallom a gránátok robbanását. Minden olyan bizonytalan, nem tudnám megmondani, véget ért már a háború, vagy csak én nem vagyok már katona? Mit keresek akkor ebben a gödörben, aminek a fala fekete jég? Mit keresek e tábori telefon mellett, két kagylóval a fülemen; olyanok mint két lehetetlen fekete fülbevaló. — Halló, „Tölgyfa”! „Tölgyfa” nem felel. Hangom végigfut a fekete kábelen, mint borzongás a hátgerincen. A „Tölgyfa” néma, mintha már nem is volna. De nem hagyom abba a hívást, a hangok a gödör falára kapaszkodnak, mintha a rőzse-égbolton át ki akarnának tömi a háború világosságába. Nem sikerül. Hallom harsogó hangomat? „Tölgyfa”' „Tölgyfa”! Pillanatokig v érzem, mintha látnám is a hangomat. Kört lfutkosnak a gödörben kétségbeesve, aztán fáradtan visszatérnek belém és egigyéolvadnak testem fáradságával. Mozdulatlanul fekszem a gödörben. Megpróbálok védekezni, befordítok a kagylóba: — Halló, „Tölgyfa”! Ez is csak képzelés volt. Nem kiáltottam. Nem ordítottam. Ki sem nyitottam a számat. De lehetséges, hogy kinyitottam, csak hang nem jött belőle. Akárhogy is van, vereséget szenvedtem. Nem bírok ellenállni. Mi történt velem? Ki akar így rászedni engem? Az álmok? A gondolatok? Az emlékek? A fáradtság? Mégsem vagyok egyedül a gödörben. Egy láthatatlan árnyék motoz körülöttem, mintha játszani akarna velem. Elhúzódnék előle, nincs hová. Nézd, csontos kezét a kebelmbe dugja, jeges ujjaival a lelkemben kotorász. „Hagyj békén!” — kiáltom feléje. Vállam a gödör falához ütődik. Nem bírok védekezni. A hideg, ellenséges ujjak tovább vájkálnak a lelkemben. — Mit kívánsz tőlem? — védekeztem reménytelenül. — Tetszenek neked a halottak? — kérdi az árnyék, az én látogatóm a gödörben. — Nem! át kell mennie ezen a forgalmas utcán, melynek a sarkán ő állt, hogy a gyárba jusson, ahol délutánonként a telefont kezieli. Gondolta, megvárja majd és elkíséri. A vak már csak tíz lépésre lehetett tőle, amikor — talán azért, mert ott erősebben lejtett hegyfelé az út — megtévedt és irányt változtatott: mielőtt még Bartos szólhatott volna neki, sípcsontjával az egyik, acélszalagot tartó karónak ütközött. Nagyobb baj nem történt, Bartos azonnal ott termett. S mielőt a gyárkapunál elbúcsúzott tőle, megkérdezte: — Nem fáj a lába? — Köszönöm, nem — mosolygott irányába a vak. — Néha sokkal jobban beütöm. Amíg Bartos átment a műhelybe, azon gondolkozott: tíz lépésen múlott csak, hogy ne legyen rossz az egész napja annak a szerencsétlennek. Azon a tíz lépésen, amíg ő a fának támaszkodva állt s oly jól érezte magát a napon. Aztán bement a műhelybe. Éppen a kezdés percében nyitotta ki az ajtót: már mindenki a helyén állt, feléje néztek hirtelen, s úgv látta, hogy kíváncsiak is. merre járt: csak nem akarják megkérdezni. Talán mert olyan messzire állt fölük, az ajtóban. Akkor jó hangosan mondta— Kértem a szakácsnőtől — Miért? — Hagyj békén! Kezét kihúzza kebelemből Megkönyörült volna rajtam? Lelkem elcsigázott, mint egy erőszaktól meggyötört ■ női test. Pillanatokig úgy érzem, magamra maradtam. Tévedés. Fakadni kezdenek újból a gondolatok, mint hideg verejték- cseppek a bőrömön. Nem, a hívatlan és láthatatlan árnyék nem tűnt el. Érzem, hogy mellém telepszik. A j, Haralamb ± Zineu: G • • O D •• O R I B I I E I N földre terített köpönyegemre. Átölel, karja hideg, mint egy halott asszonyé. — Hagyj békén! Nem akar elmenni, ölel. Magához szorít. Gyötrő kérdéseket sziszeg a fülembe: — Ugye szépek a halottak nyáron? — Hagyj magamra! Mit akarsz tőlem? — Ugye szépek a halottak nyáron? — Nemmm! — Miért? Na, mondjad csak, miért? — Nyáron! ó, igen, nyáron, várj csak, kezdek emlékezni. .. Igen, igen, egyik nyáron. .. (Úristen, kivel beszélek? Egyedül vagyok, nagyon egyedül! Kivel beszélek?)... láttam egy katonát. Jól láttam. Fején találta egy repesz, a fűbe roskadt, a fű zöld volt, majd vérvörös. (Senki sem hallgat, minek beszélek? még egy húst és akkorát adott, hogy a felét ki kellett tennem az ablakba, meg ne romoljon: egészen sötét lett az ebédlőben. Ezen sofcit nevettek és min-1 denféle bolondságokat mond-i bak rá. Sztrega például azt: — Hát nagyobbat már nem tudna mondani! — És nevetett ő is. Délután pedig a Borzas egy1 lányfejet rajzolt a padja fö-| lé, a falra, szénnel. Nagyon helyes kis rajz volt: picit bandzsított a lány, de éppen jól állt neki. Olyan édes kisi arca lett tőle. Bartos rá-( mosolygott és aat mondta: — Épp Ilyet láttam Párizsban. A Mikelangeló csinálta. Ezen megint nevettek és Sztrega tíz perc múlva igy szólt neki: — Hé, Nagyotmondó, dob-* ja ide azt a cirklit! Bartos is nevetett' és a hibás szemű lányt nézte a falon. Arra gondolt, hogy ha egy év múlva valaki megkérdezi, mi ez a rajz,i majd megint odakiáltanak ( neki: „Hé, Nagyotmondó. magyarázd csak el: hogy volt.1 mikor idejött a Pikasszó raj-l zolni?” És még arra is gondolt,, hogy a látóknak sem egy-^ formán jó a szemük. S ezt megint erről a falra rajzolt.^ édes tekintetű kis lányról jutott az eszébe. Kivel? ember, állj meg egy pillanatra! Ha tudnék parancsolni magamnak!) A lövész- árokból figyeltem az egészet. Senki sem mehetett a segítségére. Ott maradt a senki földjén, temetetlenül. Láttam, ahogy a nap és a férgek csipegettek a testéből. Borzalmas volt... — Lám, megfogtalak. Szóval, szerinted télen szebbek a halottak? — Hagyj, könyörgöm, hagyj magamra! Hossz rá emlékezni. — Nem hagylak! Ugye, télen szebbek a halottak, mint nyáron? — Nem tudom. — Tudod, nagyonis jól tudod, elég öreg katona vagy te mór ahhoz. — Télen mintha szebbek volnának a halottak. (Mit fecsegek össze-vissza? Kivel beszélek? A csend, az az oka mindennek! Bár robbanna fel egy gránát!... csupán csak egy! Hogy repítse a levegőbe ezt a csendet. Hogy ne beszéljek annyit. ..) Igen, a tél irgalmasabb a halottakhoz: nem feketíti meg, nem hagyja osziásnak indulni, darabokra széthullni, megvédi a naptól és a férgektől. A katona leroskad a hóba, és a tél gyorsan bevonja a testét vékony jégréteggel. Kiistály réteggel. Télen nehéz megásni a gödröt, mégis elégedettebbek a sírásók, mint nyáron. Egyik sírásótól hallottam, hogy télen szépek a halottak. Igaza lehetett. Nyáron alig lehet hozzányúlni a halottakhoz. Minden tagúk lelóg és bűzlenek. (Jaj, miért nem bírok hallgatni, minek beszélek! Úristen repeszd szét ezt a csendet valami gránáttal!) — Halló, „zászló”. itt „tölgyfa” beszél. A hívásra összerezzenek. Egy sivító hang hív valahon- . nan a telefonkagyló mélyéből. Boldogan szorítom fülemhez a hallgatót, valósággal ordítom: — Én vagyok „zászló”, halgatlak. — Mi az ördögöt csinálsz abban a gödörben... hiába hívlak, miért nem felelsz?... „zászló”, vedd a parancsot: azonnal szüntess meg minden összeköttetést... öt perc múl- indulás. Érrrtetted? — Érrrtettem! Tüstént talpraugrom. Fejemmel a levegőbe röpítem á rőzse-eget. Ujjongva nézem a hamuszürke égboltot a hó- pelyhek lusta hullását Ügy lépek ki a gödörből a napfénybe, mintha a gyötrelmek alagútján vergődtem volna át. Valahol messze újból dö- Irögni kezdtek az ágyúk. Románból ford.: Ferencz Lajos DEMÉNY OTTÖ: Ott kezdődött Szürke kő, barna drót, poros fák. élettelen élet, rideg fény. Ott kezdődött a város valahol a kanyargó vaspályák mentén. Ahol bádogtetők suhogtak a kerítés nélküli telken és korom hullt rájuk az égből, amit a szél és eső elkent. Majd egyre beljebb, ahol máló vakolaté vén házak álltak. Ablakaikon repedt függöny, homlokukra írva — alázat. Nem törli le róluk azt többé az idő — s bennem él örökkön. Itt kellett élnem s egy maréknyi igaz örömért könyörögnöm s kivágnom magam a fényre! lm, az utódok szerencséje: majd mosolyognak szavainkon: ki érti, aki át nem élte? RÉTI ZOLTÁN: GORDONKÁZÓ CZINKE FERENC: KOHÁSZ Sxeberényi Lehel: Májusi fényben 1945 ß/QiMlok a vonat peronjára t hagyom, hogy göngyöltül gessen a levegő, csavarodjon rám a meleg szél. H % A szél meleget hoz és tavaszt. Üj világ hírnöke, s új életet hoz a hátán. Ahogy ritkulnak a fővár ros szürke házai, nőnek a rétek. SápoAta>k még, de már enyhén szétfut rajtuk az élet zöld „pírja”. A fák szürkék még, csupaszok, de pelyhesek a rügytől s a kipattant apró levélkéktől. — Rákos! Rákos komor, szénporral finoman behintett állomás. Es végig, ameddig a szem bele nem fárad, rozsdás síneken rozsdás, tépett mozdonyok, gyűrött vasajtók, horpadt kazánok, elcsorbult kémények. Siralmas kép. Halott szörnyek temetője. S a halott szörnyek hasukat, kerek lábukat mutatják az égnek. Van ilyen is. Van, amelyik mintha berúgott volna, egyensúlyát vesztve oldalt billent, megmerevedett billenős közben s úgymaradt. És mind mozdulatlan, kísértetiesen mozdulálatlan. Csak a levegő billeg körülöttük. És barna rozsda eszi bőrüket, mert porból lettünk, s porrá leszünk. S hal a gyásznép? Gyásznép itt nincs... De mégis... A mozdonyok egyszercsak megmozdulnak. Ügy, mintha összenőttek volna. S megmozdulnak velük a sínek is és a villanypóznák, a kútház... Mi indultunk el szép csendesen. Mi. Es számolom a vashullákat. Számolom. Aztán egészen mást számolok. Egy kettő, tíz, tizenöt, húsz. Olajfoltos a képük, s olajfoltos a kék zubbonyuk. Ez hát a gyásznép. — Hozd a kónuszt, ne tátsd a szád! — Ott nyargal egy zubbonyos a kazán tetején. Törli homlokáról a verítéket. Lenn a gyerek meghúzza sapkája sittjét, belerúg a kavicsba és siet kómiszért. Fütyül valami tavaszi dalt. A rozsdás sínen átfektetve, vaslapot püföl egy munkás nagy kalapáccsal. Majdnem barna a zubbonya az olajtól. A másik mozdonyon meg úgy mászkálnak a kék emberek, mint a hangyák. Sebesen. Egy meg nagy ecsettel mázolja a mozdonyt szép feketére, lakkosra, fényesre. Csobogó víz mellett zöldebb a fű, pelyhesebb a fa. A víz fölött füst száll. Arrébb égetik a gazt a kukoricaföldön. Emberek égetik. Földszínű az arcuk, s szakadozott ingük szétnyílik a mellükön. Égetik a gazt. Azért égetik, hogy ne legyen útjában a növény fejlődésének. Ne akadályozza a növéséi. Az országban mindenütt égetik a gazt és kaparják a rozsdát. A gaz tönkreteheti a vetést s a rozsda megeheti a vasat. S az emberek mozognak mindenfelé, mint hangyák serege. Ekevasak szaladnak a föld fakó bőrébe, s a barázdák feketén, fényesen fordulnak ki az ekék nyomán. Amerre az eke járt, fekete és fényes a föld. A föld nagy mozdony. S most fényesre, feketére mázolják fold- színű emberek. Kicsinosítják. Az új élet indulásánál. S a fekete földön új emberek járnak. Ingüket lobogtatja a meleg szél s magvat hintenek a barázdák közé. Jézem őket. Aprók, mint a hangyák és szürkék, mint a föld... De nagyon sokan vannak... S kezük munkája nyomán új életre kél a roncsvas, új élet áramlik a pusztaságba.. . Kezük munkája nyomán felépül az ország.
