Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
8 NOORAO t PAPP LÁSZLÓ: Emlékezés Aranybetűs időszak ünnepellek! Üdvözlet néktek öreg katonák Veteránok, ti százezer hadra-keltek! Elhoztátok egy ország tavaszát. Súlyos bilincsek hullottak a porba, Minden gróf, burzsuj szűkült remegett Mert dübörögtek, daloltak az utcán Az új ütemű, bátor seregek. Szép lehetett az első szabad Május Tizenkilencben; ragyogott az ég. Biborszfnű zászlók lengtek a szelekben Égig nyújtózott, ujjongott a nép: Hurrá Tavasz! Hurrá te szép Jövendő! Hurrá te győztes, zsendülő világ! Dédelgesd a meggyötört, zord, füstös Külvárosoknak robotos fiát. Csodálkoztak az óriás platánok A kastélykertben, mikor a lakat Lepattant a gőgös kapuzárról S Jött zsibongva a legfrissebb csapat: Labdázhatott a híres grófi parkban Minden kis sápadt proletárgyerek Értük pompáztak akkor a virágok A bokrok és az ezüstfenyvesek. Hőseink — a porladók s az élők — Megharcolták nagy csatáikat. Nem ösztönözte soha őket hírnév Csak az Eszme, csak az öntudat. Mentek, mert kellet... várt a kötelesség Nem sajnálták az erőt és a vért Szeressük őket, tűzzük szuronyukra Az emlékezés gyémántrendjelét. B arkócz sovány és fekete, Sscntiványi Kálmán I műit egy kopott drót- kefe, nem több ötvenS*éjfi Ernőt ENET Szép Ern6. a pesti élet krónikása, 1013-ban végignézte a főváros munkásainak május elsejei felvonulását. Élményének hatására írta az alábbi karcolatot. j'jOV emlékszem, egyszer (J már próbáltam írni a munkások májusi menetéről. .. megint írni szeretnék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni kifejezni, amit emberi szivemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt. Miniden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szocialisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházaik előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betűi fénylenek a májusi na- < pon, a zászlót egy munkás viszi, s a zászlóról lecsilngó két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kts leány tartja kétfelől. Múlnak a sorok, a csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvózenekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fáradtan és végtelen reménnyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának messzi, messzire, a világ végire. Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták. a cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az ágyamat csinálták.kefekötőmunkdsok, malommttnká- sok... sütómunkások... könyvkötömunkások... vas és fémmunkások... egy idegen felirású tábla jön: Seotione a Romana... textilipari munkások. .. vegyi ipari munkások. .. délszlávok szervezete... eszperantistamunká- sok... nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy múlnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka, a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját, Istenem, mit gondoljak minderről7 Egy embernek fel van köt- i ve a karja, a kötésből valla > buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel:... szabad lesz a jövő... Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel. .. Egy sor leány jön, fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek... mi dolgozunk, nagy hasznot1 hajtunk... Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó1 nemzetközi szociáldemokrácia! M it tehetek én Itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállók és nézem a tűnől sorokat, a zászlókat és a táb-f Iákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen köny- nyek fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog az utcán könnyezni. kilónál, Berkenye® viszont jócskán elüti a mázsát, pedig nem magasabb a másiknál, ami kevés haja maradt, fehér. Barkócz nyomdász volt Berkenyés meg híres cukrász, társszerzője valamely, sehol sem kapható szakácskönyvnek. Nyugdíjasként telepedtek meg Leányfalun, ötszáz öles telkük van a parton. Óriás fűzfák, füve® part köti a folyamhoz. Szomszédok — még házuk is hasonlít — most mér egymásra utalt barátok, halálig. Berkenyés tevékeny ember, kertészeti szakikönyveket vásárolt, unszolta Barkóczot, együtt termeljenek málnát, epret, piszkét — megpótolandó a nyugdíjat, mivel egyiküknek sincs alkalma itt a szakmában mellákerestná valamicskét. Berkenyésné riadt, kicsi asszony, könyörgött a szomszédnak, fékezze meg valahogyan a férjét, sóhajtozva emlegette régebbi terveit, vállalkozásait, Barkócz sóhajtozva megígérte és snapszlizás köbben alig szakította félbe a meglendült fantáziájú cukrászt. — Hálás leszel nekem nyomdász! Szerencséd, hogy szomszédok vagyunk! Barkócz lassan, ráérősen játszott, szemüveggel gusztál- va a lapokat — s rendre elverte a vérmes, izgága partneri, — Minden marhaságba belevinnél! Nyugdíjasok Barkóczné többször megsiratta a szomszédasszonyt. S a nyomdász nem sokat törődött a sürgőé sei, traktorost fogadott, megszántatta a fák közét, aztán csemegekukoricával ültette be. Berkenyéé gúnyosan kiabált: ővele akar versenyezni?! Nevetséges. A cukrász, meg a feles ge dolgoztak a kertben, minden nap. A nyomdász köhincséüve megkapáilta tán kétszer a kukoricát, aztán nem törődött vele, szundikált a verandán, vagy kirándulni ment az erdőbe, gombát szedett. Berkenyés kiabált: — Az én kertem majd ontja a pénzt! Megmutatom magának! — Csináljuk nem? felesbe, vagy — Eszembe sincs. Berkenyés összedobta a kártyát — úgyis vesztett volna. — Fogadjunk egy ezresbe, hogyha külön műveljük a kertet, többet keresek mint te! Barkócz megnyugtatta a rémüldöző asszonyokat, akik a távollévő gyerekek leveleit olvasták. S írásba került a megállapodás — a tét ezer forint. Az asszonyok is aláírták, hogy hivatalosabb legyen. — Ez még a tavaszon történt. — Akkurátusán megfogalmazódott: a befektetés összegét le kell vonni, a tiszta haszon számit! Berkenyés dalolt öröméiben. Amúgyis össze-vissza forgatta már a maga kertjét, most már hajtotta az asszonyt is, dugványozott, kapált, drága palántákat vásárolt. Hordta a Dunából a vizet, öntözött. Nem hagyott békét szegény feleségének, dolgoztatta. Barkócz így felelt: — Ha mér nyugdíjba küldtek, ki lélegzőm az ólmot a hegyekben, iviíg fiatalok voltunk, ritkán mehettünk az asszonnyal. Berkenyés napszámost Is fogadott — írta a kiadásit — kiabált, hogy jövőre motorral öntöz: mert nyárra apadt a Duna, messzebbről kellett a vizet cipelni. Az epret „levágta” a fagy, a málna hozott valamicskét, a piszkén peronoszpóra szürkél- lett, mert Berkenyés rosszkor permetezett. Mindegy, volt bevétel azért, eladott minden szemet, még kóstolót sem adtak a nyomdászoknak. De a cukrászné annyira lefogyott a munkában, orvoshoz kellett Járnia. kövér cukrász nem restelte, megolvasta hány cső kukoricája lesz a szomszédnak, amint szemcsedett. S nevetve kiabált, hogy a győzelem biztos: egy forintért ha eladja, úgy árusítja a bolt is. S mondta rögtön, mennyi lesz a bevétel! A nyomdász kijelentette: — Helyembe jönnek a vevők, két forintot fizetnek egy csőért! — Ezt ellenőrzőm! Engem nem lehet becsapni. — S leste a szomszédot éjjel-nappal. Látja ám egy délután, hogy Barkócz a parton setteng, bejön a jelképes kerítésen a saját kertjébe, letör két cső kukoricát és sütni kezdi, szél- árnyékos helyen. Hamarosan Várhonyi Mihály* JLá té k nt cul f án A műhelyben még nem történt semmi sem. Annyira új minden: a falak savanyú rnész-szagot gőzölnek, s az ablakokat sem fogta be a vas kékszürke lehelle- te. Az emberek is alig ismerik egymást. Csak ennyit tudnak: ez Sztrega, ez meg Lajló elvtár*, a mester és az ott hátul a Borzas, aki mindig dzsesszdalokat énekel. S van olyan is, akinek még a neve sem ragadt meg az alatt az egy hónap alatt a többiek fejében — azt csak úgy emlegetik: „az a szőke ott a falnál”. Délidőben rendesen a foci a téma: „Azért amit a Szusza csinált...” Ezzel töltik ki azt az időt, ami megmarad a félórából, mire visszaérnek a szemközti gyár ebédlőjéből. Napközben úgyis csak a munkáról esik szó. A mesteren, meg a bizalmln kívül akik bejárnak a központi telepre, nem is igán tudják egymásról még azt sem, ki nős, kinek van Ián) a, kinek fia. Bartos már gondolta is néha. hej, de nehéz társaság. Ha még egv hónapig így marad, elfüstölög innen, csak a nyomát szagolhatják. Mert i akármilyen rossz a munka. nem számít, ha emberek közt, jóízű félszavakkal szalad a nap. S Bartos ezt szerette, ezért is jött át, amikor megszerveződött ez az új műhely. A régiben sehogy Sem találta magát, s néha már arra gondolt talán az ő hibája: bár nem tudta, miért Hanem itt sem melegszik meg nagyon — vélekedett délelőtt míg a tízóraiját szedte elő. Mert reggel is mi történt? Sztrega hét óra egy perckor érkezett. A mester nem szólt rá semmit, csak éppen kinézett a kalitkája ablakán: hanem Ritók, a bizalmi talán úgy érezte, hogy nem lehet ennyiben hagyni. Hiszen harmadszor, vagy negyedszer történt Odament Sztregahnz, S mintha csak éppen beszélgetni jött volna kedve, Szidta kicsit a közlekedést — A villamos is, mint a csiga... Tíz perccel előbb kell elindulni, hogy biztosra beérjen az ember... — Ilyesmiket rriondott, s azzal ment is volna: egy percért nem érdemes nagy kravált csinálni. Hanem Sztrega ráacsarko- dott: — Maga talán igazgató akar lenni a közlekedésnél? S ez még semmi. Vagy óta kikötött három csónak. Lányok kiabáltak: — Micsoda isteni illat! — Fiúk, kukoricát akarok! Az evezősök környékezték Barkóczot. Szemmel Intett. A fiúknak nőm kellett kétszer mutatni, kihoztak hamarosan vagy két ölnylt Kérték a nyomdászt, mutáns meg, hogyan kell Jól megsütni. Be- csemegéztek. Induló® előtt megkérdezték: — Papa, mivel tartozunk az ötletért, meg a segítségért? A nyomdász szerényen válaszolt: — Semmivel, fiúk... Hanem a kukoricát meg kéne . fizetni. — S mosolygott barátságosan. A fiúk kapkodtak a pénzért. zavartan nevettek, a lányok még rájuk 1® kiabáltak — s szó nélkül „leszúrták" csövenként a kettest. Berkenyéi» fulladtam kiabált: — Ez tisateíwégtelen verseny! Ne vegyenek tőle, dupla áron számítja — Más csónakosok jöttek. Barkócz ezeket is kisegítette. Berkenyés rohant, számolt és káromkodott, ha Így megy, elveszti a fogadást,. Kora tavasztól dolgozott feleségestül — s lám, a nyomdász lefőzi. Másnap lesündörgött a kanyarig. S integetett botjával az evezősöknek, ne kössenek Jd, ahol a tűz ég, s kukorica sül. De a hír elment már! Fellendült Barkócz „boltja”. Persze megmutatta minden kuncsaftnak, amit még nyomdász Ifi korában tanult meg. a kukoricasütés fortélyát, faragta a vevőknek a kis pálcikákat, hogy ügyesen forgathassák a parázs felett. Barkócz kukoricájának ilta- ta. híre messze elszáll Akadtak evezősök, akiknek nem volt pénzük búcsú záskor, hitelezett — megküldték poétán, fölösen. Hamar elkelt a nyomdász csemegekukoricája, két forintért — ha élelmesebb, adhatta volna drágábban is. Amint a kukorica elfogyott, Berkenyés sápadozva beállított a szomszédhoz. Hozta art a bizonyos megállapodást. Ott voltak az asszonyok is, a nyomndáseaék verandáján. múlva keresni kezdte a domborító kalapácsát. Csapkodott össze-vissza: azétdobál la az egész fiókját, nem találta. Végül a fejébe vette, hogy csak a Borzas vihette el, mivel kettőjük munkája volt a domborítás, az egész műhelyben. Odament hozzá s nagyon csúnyán azt mondta: — Nézze már meg, nem repült-® az a kalapács a maga ládájába. Véletlenül! S ezt a „véietlonült” úgy nyomta meg, hogy az becsületsértésnek is megfelelt volna kényesebb emberek között. Aztán előkerült az a kalapács: kint volt az udvaron, ahol tegnap dolgozott vele, de eszébe sem jutott, hogy most oda kellene menni a Borzashoz: „Szakikám, nohát, úgy látszik, az emberrel együtt az ész is öregedik”. Ez volt ebben a műhelyben is a legnagyobb baj, nem a veszekedés. Hiszen némi összekoccanás mindenütt akad: nem ügy az. A hegyek lejtői is csupán távolról látszanak simának: aki közel megy, hamar gödörbe botolhat. S ugyan ki tudna éveken keresztül minden szavára úgy vigyázni, hogy másvalakit meg ne bántson vele? Ám valamiképpen mégis el lehelne venni az élét ennek — gondolta Bartos. Csak azt nem tudta, hogyan, s ez elkeserítette. Mire vigyáz- zan az ember? Talán továbbmegyek innét — sóhajtotta. Pedig jó bolt a munka, s a műhely szép. — Űj ajánlatom van szom- saéd... tartsuk fenn jövőre is a fogadást. Dupla, vagy semmi! Barkócz nevetett. — Nem lehet. Nőnek a ba- rackfádm. — Tudod mit? Most vettem saakkönyvet, tenyésszünk felesben, házinyulat Barócz keverte a kártyát; osztott, guszitált. S akt mondta: — Nem rossz ötlet.. Beszállok, az ezerrel, amit nyertem. Egy feltétellel. — S hunyorított a szepegő asszonyoknak. — No? — Ha levágod a kukoricaszárat. Két nap alatt, kapával... Jó lesz n nyálaknak. Nekem úgyis dolgom van... Berkenyés sóhajtozva nekiállt. a felesége szánalomból segített neki, ne egyedül Izzadjon. A nyomdászók az erdőben Jártak, mert nyílt az enciána... a ritka kék virág, amely csak három helyen díszük Magyarországon. M ikor tar lett * kert, kúpban volt ászár,azt mondja a nyomdász: — Est becsülete® munka volt. Meggondoltam a dolgot szomszéd... Nem társulok veled! — Szóval adjam meg az ezrest. mi? Be ugrattál, hogy ingyen dolgoztam! Ez szerződésszegés. .. — Lassan a testtel, hél Megmondom, ahogyan van. ezer forintért vágtad le a szárat! Nem kell nekem a pénzed. Azt akarom. hogy észretérj! Azzal foglalkozz, amihez értesz. Hagyd a nagyüzemi kertészkedést, hiszen ráfizettél... — Belevágok a nyúltenyész- tóebe! Á cukrászné elsírta magáti —- Akkor én elköltözöm a gyerekekhez! Nem bírom tovább. .. A nyomdász azt mondta: —- Gyere, tortalovag, snapszlizzunk! Ä z asszonyok sálat kötöttek. A cukrász persze vesztett. S egyszeresek azt súgta nyögdécselve: — Fáj a derekam... Lehet, hogy kiadom a kertet, feledbe. A nyomdász — szemüvege felett ráhunyorított a figyelő asszonyokra és kivágta az adut. ha egyelőre még tágasnak is tűnt a nagy fehérség miatt — Itt nem értik egymást: engem se. — Mert neki ugyancsak volt mindenféle baja és rigolyája, mint ahogy az embereknek lenni szokott Délben olyan erősen gondolkozott ezen, hogy egyedül kellett maradnia. A gyárkapuból visszafordult az ebédlő felé, mintha ehetne még. Aztán kiment amikor a többiek már átmentek a műhelybe és lesétált a Ms térre. Majdnem negyedórája volt a munkakezdésig: ma paradicsomos krumllt adtak, olyan kiesi hússal, hogy két fal ásna majdnem a tányért Is megették. s A tér szélén megállt nézelődött. Nem akadt sok látnivaló: két gyerek kergetőaött túloldalt a satnya fák között s arrébb egy kutya loholt, meg-meg- állva a cement padlébaknál. De most nagyon jól esett Bartosmak ez a csendes egyedüllét: megnyugtatta, s úgy érezte, mintha testetlenül lebegne a ritkás kaviccsal beszórt sétány szélén. Valahol majd csak megtalálja, amit keres: az embereket, akik között otthon lehet Akkor látta meg a vakot. A tér közepe felé jött. a keskeny kis ferde úton: botjával mintha simogatta rúna a virágágyakat elkerít csavart vasi ~m ezszalagot. Látásból ismerte már: tudta, hogy
