Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-30 / 271. szám
4 NUGKhii 1364. december 30. szerda Színjátszó bemutató Lengyelország — emberközelben a Salgótarjáni Öblösüveggyár Művelődési Otthonában Kállai István vígjátékának — Férjek a küszöbön — címe egészen mást sejtet, mint amit valójában ad. Pehelysúlyú bohózatot vár, ezzel szemben társadalmi mondanivalót kap az ember. Igaz, nem túlságosan mélyrehatót. Az író szándéka nevetségessé tenni a mindennapi életünkben iépten- nyomon elkövetett hibákat, gyarlóságokat — amelyek ha nem is nagyméretűek, mégis a súrlódás törvényszerűségei szerint fékezői az építő lendületnek. Az intrika, a törtetés és a ma- radiság szerényebb formái jelennek meg Kállai István színpadán szatirikus elrajzoltságban, de így is jól felismerhetön. A szerző azonban nem eléggé következetes alakjai megrajzolásában, a felvetett probléma végigvitelében, éppen ezért megalkuszik az igazságtétellel s úgy érkezük mondandói végére, hogy semmit nem mond, nem old meg. Valami langyos tisztítóvízben mosdat meg mindenkit, de közben szürke lesz a makulátlan is. Kisszerű emberek a vígjáték alakjai, s kisszerű az írói megoldás, amely sorsukba beleszól. Ezen az itt-ott felbukkanó szellemes ötletek sem sokat segíthetnek. A darab talán egyetlen körüljárható, plasztikus figurája az öreg éjjeliőré. Karácsonykor a Salgótarjáni öblösüveggyár színjátszó együttese mutatta be a darabot. Oó Lajos rendezőnek nem jelentett különösebb erőpróbát a feladat ellátása, mindössze a szerző-keverte bonyodalmak vezetését kellett a lehetőségek között a valószerűség szintjén tartania s tarttatnia szereplőivel. Ez nagyobbá- ra sikerült. Különösen ízes, jól megfogott, nagy színjátszó készséggel rajzolt figurát kaptunk az öreg éjjeliőrben Regényi Jánostól. / (barna) EGY KÖNYV, amelynek tulajdonképpeni szerzői... az olvasók. Röviden így jellemezhetnénk a Lengyelország című uj könyvet, amely a Kossuth Kiadó gondozásában a napokban jelent meg. írója Pálos Tamás ugyanis nem né- hányhetes vagy hónapos lengyelországi utazás élménycsokrát nyújtja át könyvében, hanem arról számol be, amit a szerző többéves közvéleménykutatása és tapasztalatai szerint — a magyarok tudni akarnak Lengyelországról. Ilyen feladatra természetesen csak az vállalkozhat, aki nemcsak „tartózkodott”, hanem „élt” is egy országban, mégpedig évekig, aki alaposan megismerte a nép életét, szokásait, megértette problémáit. A szerző, kivételes helyzetben volt. Négy éven át „Varsóból jelentem . . .” — kezdetű híreket, kommentárokat és cikkeket közölt a lengyel fővárosból, mint a Magyar Távirati Iroda varsói tudósítója, „Sok ezer kilométert tettem meg autón, vonaton, repülőgépen, és az ország több mint ötszáz kilométeres tengerpartja mentén — hajón. — írja — Soksok barátot szereztem. Megtanultam lengyelül, megértettem és — ami egy kicsit ebből következik — megszerettem Lengyelországot. Ez a könyv valójában folytatása tudósítói munkámnak: hű képet kíván adni a magyar olvasónak a testvéri lengyel nép életéről és hazájának politikai, társadalmi, gazdasági viszonyairól. Gondolataimban felidézem a négy év eseményeit, Hasznos vakáció 50. Az őrnagy, akinek nagy tapasztalata volt a legkülönbözőbb ügyek vezetésében, érezte, hogy ezúttal egy láthatatlan fal előtt áll. Minden logikusan fonódott össze, mégis elégedetlen volt az eredménnyel. Kalinkows- ki bűnösségéhez nem fér kétség. A bizonyítékok elegendőek voltak ahhoz, hogy azonnal átadja az ügyet az ügyészségnek a vádirat elkészítése végett, ftz őrnagy mégsem tudott tllenállni annak a meggyőződésének, hogy az így ben valami nincs rendjén. Érezte, hogy ez az ügy kezd számára gyötrel messe lenni. Már régen megszűnt a sablonos nyomozás. Komoly problémává nőtt; becsületbeli ügye és szakmai ambíciója lett annak a tisztnek, akit eddig mindenki magasztalt. a tehetségéért és a munkában elért eredményedért. És most egy „ostobán«k” látszó ügyben ez a „tehetséges, karriert csi- jtQó ttsaT reménytelen méöon megtorpant Teltek a napok. Az őrnagy felismerte: sietnie kell; a csekket minden pillanatban kivihetik Bécsbe. s akkor már mindennek vége. Kalinkowski értékes zsákmányt jelentett, de ebben az esetben kevésbé értékelte az embert sakkal inkább a csekk, az a kis darabka papír. Az őrnagy ezen az éjszakán, mint általában az utóbbi időben. rosszul aludt. Egyenesen álmatlanságban szenvedett. Még, ha olykor el is szen- deredett, az álom nem hozott neki megnyugvást. Agya nem tudott megpihenni, tovább működött, bár a test már teljesen tehetetlen volt. Az éjszakát követően már hét óra előtt felkelt. Csendben, hogy fel ne ébressze a feleségét és a gyerekeket, a fürdőszobába ment; megmosakodott és borotválkozni kezdett. Hirtelen önkéntelenül felkiáltott. — Mi történt? — rémüldözött Mária, a felesége, aki még nem ébredt fel teljesen az álmából. — Milyen ostoba is vagyok! — az őrnagy kijött a fürdőszobából, félarca beszappanozva, a másik már sima. — Üristen de hülye vagyok! Minden világos volt, mint a tenyerem. Tízszer is elolvastam, és mégis semmi. De most megvan, megvan!.... — Mi van meg? Mi történt? — Mária nyugtalanul figyelte férjét. Kiugrott ágyából, és magára kapta pongyoláját. — Hetek óta gyötrődöm ezzel a csekk-üggjel. Neked is beszéltem róla nem egyszer. Már úgy látszott, minden megállt, minden mozdulatlan. Fogalmad sincs róla, menynyit kínlódtam, aludni sem tudtam az ügytói. Pedig milyen egyszerű volt! Milyen világos, kezdettől fogva. Ö, én ostoba, én meg semmire se jöttem rá. Csak most borotválkozás közben... — Ha ilyen jó gondolataid vannak borotválkozás közben, akkor hagyd ott a rendőrséget, és írj karcolatokat az irodalmi lapokba — nevetett Mária, végre megnyugodva férje lelki állapota felől. — Rendben van! De azzal a feltétellel, ha te viszont énekelni fogsz! Mindketten felnevettek. — Te bolond, fejezd be a borotválkozást, én meg rögtön elkészítem a reggelit — vezényelt Mária, a fürdőszoba felé taszi- gálta férjét. — Ne csinálj most semmit. Azonnal rohanok a hivatalba! — Nem engedlek el reggeli nélkül. Már adom is! Az őrnagy gyorsan megitta a kávéját, de a vajaskenyérből csak egy falatot evett, és máris rohant. Hivatali szobájában azonnal elővette az ügy aktáit. Lázasan átlapozta és elégedett volt. Szolgálati kocsit kért. Előbb egy lakóbizottsághoz hajtatott, a Powisle negyedbe. Később meglátogatta az ügyészséget és ott átnézett egy személyzeti aktatartót. Aztán a nyilvántartóba ment, majd látogatást tett a Mostowski Palotában, az útlevél osztályon, végül az utazási irodában, ahol figyelmesen tanulmányozta' a külföldi prospektusokat. Csak négy óra előtt tért vissza a hivatalába. Nagyon vidám volt. — Ötös találatod van? — kérdezte egyik kollégája. — Sokkal több. A Lottó csak egyetlen milliócs- kát hozhat, én meg rögtön nyolcat találtam. (folytatjuk). mindazt, amit láttam, hallottam, tapasztaltam.” E FELFOGÁSBÓL, valamint az ország megismerésére kínálkozott nagyszerű lehetőségekből adódik. hogy a könyv sok ismeretet ad, elemez, továbbá olyan eseményeket, jelenségeket, problémákat magyaráz, amelyekről „100 magyar közül 99 érdeklődik a Lengyelországból hazatérőknél.” Ezek puszta felsorolása is mutatja, hogy a szerző valóban jól ismeri olvasóit: mi az igazság a varsói felkelés körül, hányszor pusztult el és hogyan épült fel romjaiból Varsó, miként formálódik a szocialista jövő a mezőgazdaságban, hogyan élnek az emberek Lengyelország nyugati területein, az Odera-Neisse határ mentén, hol tart az eszmei harc, milyen az állam és a katolikus egyház viszonya, mennyire történelmi és mennyire újtartalmú a magyar-lengyel barátság? PALOS TAMÄS Lengyelország című könyve érdekesen tárja elénk a lengyel életet, s ezzel hozzásegít bennünket ahhoz, hogy még jobban megértsük egymást, még közelebb kerüljön egymáshoz a szocializmust épftő magyar és lengyel nép. A szerző elérte célját: arról írt, ami Lengyelországgal kapcsolatban a leginkább érdekli a magyar közvéleményt. Pesti zarándoklás Az utolsó percek váratnak még magukra az Erzsébet hid megnyitásakor. Ezrek és ezrek ácsorogtak, amíg a pesti hídfőnél a hivatalos ceremónia utolsó aktusaihoz érkezett. Sokan türelmetlenül topogtak. Ügy viszketett már az emberek talpa, hiszen éveken át várták ezt. Az ájtatosságra készülő zarándok nem készül úgy a búcsúra, mint ahogy a pestiek várták ezt az első átkelést. Ehhez fogható nagy érdeklődés, nemzeti kíváncsiság talán annak idején a Lánchíd avatásakor volt. A Lánchídnál még tarifát kellett fizetni az átkelésnél. Csak a morgás négylábúaknak nem kellett leróni a garast. A hídőr szigorú cerberusz volt. Bliccelni nem lehetett. De a furfang akkor is segített. Diákok csapata vette körül a hídőrt. — Ugye kérem a kutyáknak nem kell fizetni? _ ? — A kkor kérem mi nem fizetünk! — Aztán, hogy hogy? — Mert mi negyvennyolcas kutyák vagyunk ... Az öreg tanácstalanul nézett a kőből faragott oroszlánokra s közben a huncut diákcsapat nekilódult, már a híd közepén inaitok, amikor az öreg észbekapott. Ennél a kedves Erzsók hídnál is megesett hasonló. Pesti lakatos ismerősöm mesélte, olyan vidáman, mint aki 6 vármegyét, s egy ügyvédi kamarát tett lóvá. Már unta a várakozást, a tib-lábolást. Váratlanul kivált a tömegből, s megindult Buda felé. Jobbra-balra hajladozott, megtapogatta a korlátokat, szakértő szemekkel vizsgálta a kötélcsomókat. Mozgásában, fellépésében tökéletesen imitálta a felelősség teljes műszaki vezetőt. Még a hegesztők sem hagyták abba a munkát fel sem figyeltek. Különben arra is elkészült, ha szólnak, messziről f eintu tat ja a villamos bérletet... De erre nem került sor. A lakatos műszaki ismerősömnek senki nem szólt egy szót sem. Hogy is lehetne valakit ilyenkor hivatalában háborgatni. Iqy aztán joggal büszke arra, hogy ö volt az első átkelő az Erzsébet hídon. Azon a hídon, amelyet most már hetek óta vágtázó autóbuszok, villamosok szakvélemények esztétikai elmefuttatások igazoltak. Pedig még el sem készült, elterjedt egy vicc Budapesten. Már mint. hogy állítólag a hidat o szentek tartják. Buda felöl: Szent Gellert, Pest röl. a belvárosi templom közepén pedig a szentlé lek. Hát ezzel a viccel felsültek a mindent humor ral illető pestiek. A hida' acélszerkezetek, szegecsek fémtömegek tartják. A kecses híd külsejébe'. a modem gondolkodási ember esztétikai ízlését i kielégíti. Gyönyörű alko tás. Az Ipoly, a Zagyva hoz, a kisebb betonhidak- hoz szokott nógrádiak valósággal meghatódnak Velem is így történt. Akár nevetnek, akár nem ne vettek rajtam a pestiek, megérintettem a vastag acélköteleket. Mit bántam én, hogy vidékinek néztek. Bár igazán nem vettem észre, hogy összemosolyogtak volna a hátam megett. Mikor mástól is ezt láttam, egyszerre megnyugodtam. Fogható, érzékelhető valóság ez. Most már megértem, hogy miért hívták a mi hidászainkat az egyiptomi He- luánba, a világ más helyeire. Merem hinni ezután, ha a La-Manche csatomárá terveznek majd hidat, akkor a magyar mérnököt is megkérdezik, s elhívják a magyar laJ katost, a hidászt, s akkor már másféle viccet komponálnak. Büszkeséget és önbizalmat kölcsönöz a Dunának ez a reprezentáns átjárója. Egy kis nép alkotó készségének vasba, acélba formált tudása, életrevalósága. S amilyen gyorsan. és jól elkészült, az szimbóluma az utóbbi évek kiegyensúlyozottságának, realitásának . Siker. Az ájtalos zarándok időnként útra kel. Valamit keres. Én is zarándoknak éreztem magam, mint sok ezren az országban, akik Nógrádból, Zalából, vagy akárhonnan eljöttek ide. Zarándoknak éreztem ma~ gam, amikor ráléptem a hídra, azzal a különbséggel, hogy én, amit kerestem megtaláltam. Gulyás Ernő
