Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-20 / 265. szám
I 1964. december 20. vasárnap NÓGRAD Kenyér és bor Éljen a kenyér és*a bori S mindenkinek legyen meg ember-jussa: nyugton pihenjen éjjel, szép hajnalra virradjon, egyék, igyék, dolgozzék, vidáman mosolyogjon , — ne ismerjen félelmet, gondok nélkül élhessen, és háza derűs ablakán örömsugár ragyogjon. Ezért a boldogságért — minden izmod feszüljön! Ma azért építsz házat, hogy magad lakhass benne. Hát fess művészi képet, vagy szőjjél erős vásznat, vagy íróasztalok fölé hajoljon széles vállad: hogy minden élő testben élet-remény viruljon s hogy mindenkinek otthon és tiszta öltöny jusson ezért a boldogságért — szeresd és védd a békét! Védd mindenkor! Éljen a napsütés, a kenyér és a bor! Éljen a kenyér és a bor! Tamkó Sirató Károly fordítás? HALÁSZ N. Uustalu szénrajza Afrika ma már nem egzotikum. Földrész, a nemrég függetlenné lett Zambiával együtt harminc- nyolc önálló állaimmal. Politikai tényező — mind jelentősebb mértékben az. És mégis egzotikum — a világ más tájain az!. így nem egyszer hazánkban is csak egzotikum. És ez hiba. A „ncgfer“ A gyarmatosítók, majd a neokolonialista imperializmus képviselői mindent elkövettek és elkövetnek, hogy elfogadtassák a maguk ítéletét a földrészről. Könyvek sokasága számolt be a „négerről”, aki alázatos kísérője a vadászó fehéreknek, utolérhetetlen képességű nyomolvasó, s így tovább. Először is: Afrika és „néger” nem ugyanaz. Afrika sokrétű, bonyolult világ. Hozzátartozik Csőmbe, a lakáj, s Dél-Afrika szabadságiharcosa. Másodszor: az emberiség bölcsője, s kultúrája itt, s Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrá- tesz folyók között alakult, ki. Európában még kőfegyverekkel vadászott ősünk, amikor itt már piramisokat emeltek. Harmadszor: az amerikai néger elfogadta ezt a nevet, az afrikai soha ' nem hívja magát négernek. Csak mi nevezzük annak. Holott milyen furcsán hangzana, ha valakinek azt mondanák francia, angol vagy akár magyar helyett, hogy — fehér... Ennek ellenére a könyvek nagy részének még .ma is A Néger a középponti alakja. Ez a tényeket torzító hamis optikai Könyvek Afrikáról joggal sérti azokat, akiket ábrázol az írástudó, s ugyanakkor félrevezeti azokat, akiknek beszámol a szerző. Többek között ezsirt is vegyes érzelmeket kelt az a nagy számú könyv, amely az elmúlt években a magyar olvasóközönséghez került. Több kiváló munka, s nem egy olyan, melyet kár volt kiadni, tehát két véglet. Közöttük a „közép”, szerény igényekkel s még szerényebb mondanivalóval. Ma a Icsfnap- előliről A megjelent könyvek többsége ma kerül kiadásra de évtizedekkel korábbi - kalandokat. Afrikában csak kalandok vannak. És négerek. Oroszlánok. Elefánt. A vadász pusája mindig célba talál. Ha nem, akkor csak azért, hogy fokozza az izgalmakat. Végül csak eldördül a halálos lövés. A vad kimúlik, a négerek megnyúzzák, a vadász fényképezteti magát, s amikor hazaér, könyvet ír. Afrika messze van. Sok minden belekerülhet hát a könyvbe... Nem fontos azonban minden könyvet kiadni. Még akkor sem, ha - ez tény - rendkívül nagy az igény az Afrikáról szóló könyvek iránt. Az olvasó sok mindent elfogad. A szerkesztőnek, a lektornak azonban jobban kellene szelektálnia. Példa erre Schomburg; Sátrak Afrikában, vagy Bjerre: Kalahári című könyve. Mindkettő „az Károly bácsi. — Ez a játék! A bíró azonban más véleményen volt; sípolt és szabadrúgást ítélt. Az öreg káromkodott: egy ember viszont tapsolt, éppen előttünk. —1 Pfuj, bíró — ordította Károly bácsi, talán nem is annyira a bírónak, mint inkább az előtte álló ellen-szurkolónak. — Kuss! — kiáltottq emez, és hátrafordult. Furcsa kis ember volt; hosszú, vékony orr ugrott elő fekete keménykalapja alól. Arca lila volt a méregtől. — Köcsög! — üvöltötte Károly bácsi, nyilván a keménykalapra célozva, s vastag hentes-öklével dühösen megfenyegette ellenfelét. A „köcsögfejű” — fogalma sem volt szegénykének. mit is csinál/ — hetykén Károly bácsi elé lépett. En, hogy a jóvátehetetlenebb következményeknek elejét vegyem, odaugrottam eléje és játszi mozdulattal rátettem kezem a fejére mire két ábrándosán kék szemére haladéktalanul ráborult az éj sötétje, ke1- ménykalapja formájában. Amíg azon erőlködött, hogy a komor abroncsot valamiként lefejtse magáról, Károly bácsi megragadta és belehajította barátainak tömegébe, a kékek szurkolói közé. E pillanatban óriási zenebona tört ki a lelátókon: Kohut szédületes erejű labdája ott táncolt a kékek kapujának bal sarkában! Ez a körülmény egyáltalán nem befolyásolta kedvezően a keménykalapos barátainak hangulatát; s amint a kis csomag megérkezett a gyanútlan címzettekhez, iszonyú dühvei nekiestek; jószerint fel sem ismerték orráig érő kalapjában. AMIKOR végre előkerült a rendőr, s lehámozta a kis ember összevert fejéről a kalap roncsait (szépen, gondosan, a karimát külön!) csak akkor derült ki, hogy a kékek szurkolói — saját szurkolójuknak okoztak nyolc napon belül gyógyuló testi sértést... Ahogy a kis incidens hullámai elültek, a játék hirtelen fordulatot vett. A kékek eddig inkább csak ténferegtek a pályán; de most, a játék végének közeledtével megtáltosodtak. Pergő gyorsasággal hirtelen két gólt rúgtak a fehérek kapujába, s ezzel egyenlítettek. Három-három! Károly bácsi falfehér volt; alig akart hinni a szemének. — Micsoda? — motyogta döbbenten a második gól után. — Hát ezt is lehet? Mit csinálnak ezek a nyamvadt hátvédek, mi? — Csak várjunk! — mondtam, mert váratlanul eszembeötlött a terv. amivel az öreget leszoktathatnám a vasárnapi rabiátus- Ságról, — várjunk! Nincs vége még! Károly bácsi csak legyintett, legszívesebben indult volna haza. A játék egyre hevesebbé vált; a kékek mindinkább fokozták az iramot, a fehérek meg szemlátomást kifulladtak. Egy-két esetlen akcióval próbálkoztak ugyan, de a pálya derekánál alig-alig jutottak tovább. A csata legtöbbször az ö kapujuk körül viharzott. Amikor egy-gyors és eredményes támadás aztán új gólt eredményezett a kékeknek, Károly bácsi megrántotta a kezem. — Gyerünk! — Maradjon! Most kezd érdekes lenni! — Úgyis elveszítjük... — Dehogyis! Megnyerjük! Ügy nézett rám, mint egy hibbantra. — Négy-háromról? Talán öt-négyre? Az utolsó tíz percben? — Nem, dehogy! — mondtam lelkesen. — Négy-háromra! Vagy öt-háromra! Nézze! Üj gólhelyzet! Remek! Bele, Kovács kettő! Szeme kerekre nyílt, s elképedve megkérdezte: — Te a kékeknek drukkolsz? — Hallja! Hisz sokkal jobban játszanak! Csodálkozó arccal a pálya felé fordult; hosszan nézte a játékot. Egy idő múlva megszólalt; — Tényleg jobban játszanak... Igazad van!... — S azon mód el is ragadta a játék heve: — Bele, Kovács! Bele azzal a lábbal! Pfuj, Kohut! Felvágni, felvágni! Alszik a bíró? CSENDESEN ________ álltam m ellette; csak bajuszom alatt mosolyogtam. A játék a végéhez közeledett, talán két-három perc volt már csak hátra. Az öreg céklavörösen üvöltözött. Amikor aztán az utolsó percben Kovács kettő bevágta a fehéreknek az ötödik gólt, Károly bácsi átölelt. — Ezek tudnak, fiam! Ez csapat! Ezeknek érdemes drukkolni! Nem úgy, mint annak a... Bólintottam. — A jobbik csapatnak érdemes szurkolni... Rám nézett, gyanakvóan, hogy nem ugratom-e? — Mindig? — Mindig. — Miért? — Mert az érdemli meg a győzelmet. Elgondolkodva maga elé nézett. — Azt mondod? dezte nagysokára. kér...Megoldódott a mi vasárnap esti gondunk. Károly bácsi eztán mindig jókedvűen jött haza a mérkőzésről —• akárki győzött, ő a győztessel együtt örült a győzelemnek. Borús kedv csak olyankor szakadt rá, ha döntetlen volt az eredmény — no de szerencsére oly ritkák a döntetlenek... egzotikus” Afrikát vázolja fel, minden fentebb leírt kellékkel. Semmi értelme nem volt kiadásuknak. Schomburgnak' különben megjelenjek olyan könyvei is, amelyek húsz- Iharminc éve megtett útjairól számolnak be. Hol van már az akkori Afrikaié És szemléletünkben is hol vagyunk már — Schomburgtól?!... Még olyan, nagyobb igényű munkába is, mint például Futó: Afrika című vaskos könyve, becsúsznak melléfogások, tevédések. (Marokkóban például nem tártak fel hatalmas vasérctelepeket). Ez a könyv is bizonysága annak, hogy nem ez a követendő út, lehetetlen egyetlen könyvben mindent elmondani Afrikáról, múltjáról, jelenéről, állatvilágáról, természeti ktnoseiről, lakóiról. Elkerülhetetlenül a felületen maradunk, sokat ■olvasunk, de nagyon keveset kapunk. Hasonló gondokkal küzd — nem sok eredménnyel — Szetes: Kelet-Afrika a szabadság útján című könyve. Itt is mindenről kellene szólni, ami lehetetlen. Említettük a „közepet", azaz az ártatlan könyveket. Nem mondanak rosz- szat, jót sem. Semmit. Ilyen például Ulrich: A zsiráfok inni mentek című könyve. Képanyaga kiváló. A szöveg semmit nem jelent. E kategóriába tartozik a magyar Afrika — expedíció útjáról beszámoló két könyv is, elsősorban Horváth : Háromezer kilométer Afrikában című munkája, de Dénes: így láttam Afrikát címmel megjelent beszámolója is. És még sok, itt hely hiányában fel nem sorolható könyv. Megjelent, megvették. De miért vették meg? Mert nem volt jobb! Igény és tudás Mindez lehangoló és elszomorító lenne, ha itt véget érne az Afrikáról szóló könyvek sora. Szerencsére, nem így van. Külön öröm, hogy a jelentős munkák szerzőinek többsége magyar, s világviszonylatban az első igazán tudományos megalapozottságú, átfogó monográfia szerzője is az. Sík Endre: Fekete Afrika története ' című könyve — amely korábban idegen nyelven jelent meg, s most magyarul is napvilágot látott1 első kötete, amit é hetekben követ a második — rendkívüli siker lett, több afrikai országban az állami oktatásiban kötelező tankönyvvé tették. Igény és tudás, tehetség és alaposság jellemzi ezt a munkát, s teszi megérdemelten példává, amelyre nemcsak feltekinteni kell, hanem — követni is. Csak az elismerés hangján lehet szólni Kende István: A francia gyarmat- birodalom felbomlása Nyu- gat-Afrikában címmel megjelent elemző, okokat és okozatokat tudományos alapossággal, de nem szárazsággal feltáró tanulmányáról, amely szintén a követendő utat jelenti. Igaz, ezek más igénynyel fellépő művek, nem könnyed útleírások. A könnyedség nem felületesség. A szórakoztatás nem jelentheti az .igénytelenséget, a minden mércét feladást. A korábban el- marasztalólag említett könyvekkel szemben itt is nem egy jó példára hivatkozhatunk. A könnyed és szórakoztató könyvek közé tartozik Kende István: Jóreggelt Afrika című könyve, vagy Kalmár Györgyé, az Arany Ghana, mégis, ezek a könyvek reálisak, kiválóan ismerd szerzőjük azt, amiről, illetve akiről ír, s úgy szórakoztat, hogy közben — tanít! Az ilyen leírások mutatják meg a legpontosabban azt a jelentős különbséget, amely könyv es 'könyv között van. s ezzel azt az egyenetlenséget is, amely a kiadók munkájában tapasztalható. A realilá* talajáról Afrikát ma már csakis a realitások talajáról szabad megítélni. Igaz, az afrikaiak táncai „egzótiku- sok", igaz, nem egy afrikai országban még fedetlen keblekkel járnak a nők, s az is igaz, hogy a föld legérdekesebb faunája Afrikában van. Viszont az is igaz, hogy a függetlenség, s az önállóság útjára lépett afrikai országok népe politikai tényezővé lépett elő a nemzetközi életben, s az is igaz, hogy a gyarmatosítókat kiseperve, ez országok többsége igényt tart nemcsak az ENSZ- ben az önálló államot megillető rangra, hanem az emberek tudatában is, azaz a mi tudatunkban is. Különösen a mi tudatunkban, hiszen nem titok, hogy az afrikai országok többsége rokonszenvezik a szocializmussal, illetve többük bevallottan a szocializmus útját akarja járni. Mindez nemcsak külpolitikai kérdés, hanem irodalmi is. azaz irodalom— politikai. A magyar olvasó- közönség a napilapok hírein, a hetilapok cikkein túl csakis a könyvekből' szerezheti értesüléseit a távoli országokról, népekről. Éppen ezért nem lehet közömbös, milyenek ezek az értesülések. Igazak-e, vagy torzak, a realitást mutatják-e vagy pedig a „csemegéget” az egzotikumot. a nem jellemzőt. Mindezzel — gondoljuk — kiadóink is tisztában ''annak. Mégis: sokkal eredményesebben kell' ennek az igazságnak érvényt szerezni a kiadói gyakorlatban, azaz ennek alapján kell megválogatni a fordításra és kiadásra érdemes műveket, s természetesen elsősorban arra kell törekedni, hogy minél több magyar szerző igényes munkája kerül-’ hessen el az olvasókhoz. Afrika ma már nem egzotikum — ezzel kezdtük cikkünket. El kell érni, hogy ne legyen egzotikum — a könyvekben, az ohm- sók tudatában sem. Mészáros Ottó
