Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)

1964-12-13 / 259. szám

KÖGRÄB

tfXK. december 13. vasárnap

Georgi Krumov;

Kék

ég

Az alacsony faágak közül átsejlik az ég. Tiszta, kék égblot, amilyennek a költők leírják, s ahogyan a festőművészek festik. Az ég. Köröskörül hallgat az erdő. Hallgat és Egyel.

— Mi van veled? — kérdi a fiú a lányt.

— Miért?

— Miért hallgattál el? —

— Semmiért. Nézem az az eget

A Eú felkel és leül.

— Hát nézd — mondja. — Ha örömet szerez, nézd.

S a lány nézi. Úgy érzi, mintha rég nem látta volna. Hogy ez nem az a másik égbo't, amely nem vonzotta a tekintetét. S nem ébreszt benne érzelmeket. Semmiféle érzést. Nem az az égbolt, amelyet csak akkor látott, ha felnézett a negyedik emeletre, ahol a Eú lakott. Vagy ha azoknak az unalmas, vászontragacsoknak egyike,

amelyek filmreklámot cipelnek. Nem jó az égbolt szenvedésre készteti. Az a másik közömbös volt számára, sőt nem is hívta égnek, de másként sem hívta, egyszerűen észre sem vette.

De ez az égbolt. . . Egyébként nem ez az ok. Az ok ő maga, mint mindenki, akjnek nem teszünk szemrehányást. Hét évvel ezelőtt, a gimnázium utolsó osztályában felpillantott az égre, s belátta: szerelmes abba a fiúba, aki először elvitte, hogy az eget lássa. Aki elvitte őt sétálni, a városon kívül, fel a hegyekbe. S ő hogy azt, tegyen vele a fiú, amit akar, mint ahogy a kislányok átengedik magukat, amikor szépnek látják a világot s ez megzavarja őket.. S ugyanakkor megzavarja őket a félelem, hogy ha nem engednek, elveszíthetik a fiút. Vagy egyszerűen — mert szerelmesek.

Akkor az égbolt ugyanilyen volt, mint most. De most másnak látja az eget, mert az érzései mások — most szenved. S magában azt kérdezi: vajon mért nem olyan varázslatos az égbolt, immár, mint akkor, először volt? Hiszen most is oly szép a világ, és.. . most is szerelmes. lám, ugyanaz a csend veszi körül, ugyanaz a kékség, az egymásba fonódó ágak, egymásba szövődő színek, összefonódó...

Nem, most csak a karjuk nem fonódik össze. . . Akkor, először, összefonód- iak, de most már nem.

Aligha ő a hibás ebben. Hacsak nem mind a ketten hibásak, akik most ilt,^ egymás mellett hevernek, a lány is, meg a fiú is. Hibásak, mert nagyon szerették egymást, most pedig úgy érzik, hogy a szeretem olyasvalami, ami véget ért. S ha véget ért, az ember, vagy hazudik, vagy valami mással helyettesíti. A lány úgy érzi. hogy a fiú hazudja a szerelmet, ő pedig valami mással helyettesíti. De hogy mivel — nem tudja.

És senki sem tudja; s nem is fogja megtudni soha.

De — az égbolt. A másik, a hajdani égbolt után a Eú katonának ment, a lány pedig nem tudta megvárni, hogy visszatérjen, mert mással ment el az eget nézni. S mintha ez az égbolt a végzete lett volna. Mialatt a másikkal nézte, az is valamit kívánt a lány megadta, valószínűleg, mert hozzászokott az elsővel, s most hiányzott neki. Az ember hamar megszokja, hogy a dolgokat helyettesítse. De vajon sikerül-e? Miért ne? Talán sikerült is volna, ha a dolgok titokban maradnak. De vajon va.n-e titok ezen a széles nagyvilágon?

— Mi van veled? —kérdezi a fiú, aki most mellette ült, s nézte, amint az égre függesztett szemmel, hányát fekszik, s amint sápadt és furcsán beesett arcát hirtelen, egy pillanatra, pír önti el.

— Miért?

— Egyszerre elpirultál.

— Gondoltam valamire.

— Mire kell most gondolnod? Ostobaság, ha gondolkodunk.

— Hát akkor mi az okosság?

— Okos dolog, ha gondolkodás nélkül élünk.

— Gondolkodás nélkül? élünk.

— Gondolkodás nélkül?

— Igen.

— Mint a barom — mondta a lány. — Pontosan úgy, mint az állat!

A fiatalember nem válaszolt. a lány pedig arcára tapasztotta a tenyerét és szemét behúnyta. Arca úgy lángolt, mint akkor amikor az a másik, a katona, megütötte. Amikor megértette, hogy ezek a kezek többé nem fogják cirógatni...

De igaz, egyébként — miért is gondolkodjék ezen? Ez a buta hangulat egy pillanat alatt rontott rá, amikor eszébe jutott, hogy valamikor az égboltot okolta a gyengeségéért Helyesebben a következő pillanatban, amikor belátta, hogy aztán évekkel később, az égbolt helyett egy szoba mennyezetét nézte, amikor odaadta magát.

De most — mennyezet helyett az égboltot nézi.

Pokolba azzal az égbolttal.

— Miért gondolod, hogy valami baj van? — kelt fel a lány, s habár egészen elernyedtnek érezte magát, elmosolyodott. — Egész egyszerűen szép ez a világ — veled.

Kinyújtotta karját és megsimította a fiú haját. Úgy rémlett neki, ugyanezzel a mozdulattal el is lökhetné magától. Úgy, ahogy a fiú később őt ellökte magától. A lány még nem taszította el magától a fiút. Pedig szerette volna. S ettől az akarástól a fáradtság egy

kellemetlen keveréke támadt, unalom a kis híján

gyötrelem.

A fiatalember megfogta a kezét Lehanyatlott a takaróra s a lányt magához vonta. Nem szándékosan vonta magához, hanem csak azért, hogy el ne engedje, amikor ledől. S a lány is mellé feküdt, mintha azt kérdezte volna, vajon nem magyarázta-e félre a Eú mozdulatát. Aztán körülnéztek — az erdő néma volt és elhagyatott. Az égbolt bekukucskált az ágak között, de csak ég volít.

A lány maga kapcsolta ki a szoknyáját, mert a fiú már nem kívánta ezt megtenni.

Amikor elfáradtak. a lány így szólt:

— Éhes vagy?

A fiú azt felelte:

— Éhes vagyok.

A lány felült, kirázta a szandálját, amely tele lett kaviccsal és apró fűszálakkal, rendbehozta magát, s a fiúra pillantott:

— Nem akarsz megmosakodni?

— Nem — felelte a Eú és hasra fordult.

— Menjek az ennivalóért?

— Menj.

— Miért nem mégy te?

— Moccanj sincs kedvem.

— Nekem sincs.

A fiú nem válaszolt. A lány elfordította tekintetét izmos, ernyedten pihenő testéről, gesztenyeszín hajáról. melyben itt-ott egy-egy ősz hajszál csillogott, arcáról, amely kissé fintorba torzult, mivel képét az öklére támasztotta, és' szürkés, száraz ajkai kinyíltak.

— Úgy látszik, nyolc le- vával emelik a fizetésem — mondta a fiú.

A lány megfordult, úgy ahogy volt, alul szétkapcsolt szoknyával, mezítláb, kócos hajjal, s a kék szövet alól izzadtan kivillanó lábbal elindult a patakhoz hogy a termoszt és az élelmiszeres dobozt, amelyet két szikla közé tettek, elhozza.

A pataknál megállt, s

lehúzta a szoknyát. A víz fölé hajolt, s eltakarta a visszatükröző égboltot.

Megnézte magát A kerek, rozsdazöld kövek közül előbukkant az arca. Az ezüstös, szinte fagyos vízfelületről kirajzolódott halvány arca, két nagy, sötét szarkalábbal körülvett szeme. Még lejjebb hajolt. Haja a vizet érintette, s erre felocsúdott. Arcvonásai megrándultak, szánté csúfondárosan széttárulkoztak, aztán megint elnyugodtak, kisimultak. Csak arca apró, piciny ráncai nem simultak él.

„Férjhez kellene mennem már valakihez” — mondotta és kiegyenesedett. „Ideje”.

Csuka Zoltán fordítása

VÁRNÁI ZSENI;

Csinos a kislány

Csinos a kislány, minden a helyén!

De mi az a púp a feje tetején?! Szénaboglya, méhkas, avagy talán kis csibéket rejt alatta a lány? Szegényke, ó, hogy mennyit dolgozott, míg ily fura frizurát tornyozott sima hajából, szinte gyötrelem, tupírozza, bodrozza szüntelen, s éjjel sincs nyugta, a sok hajcsavar álmot, nyugalmat, mindent megzavar, s ha elalszik lidércek gyötrik őt. szegény kis feje nem lel pihenők

Miért csinálja? Mert így divatos!

Hogy elcsúfítja, az egyszer bizonyos: vékony nyakán nagy kócfej imbolyog, térde fölött kis pendely kucorog, de oly rövid, hogy semmit sem takar..« azt sem tudja szegényke: mit akar? Hogy megbámulják? Kis bolond leány, csak nevetnek ily fura figurán.

Mi van a fejben? Az az érdekes! Homlokod mögött valami érdemes szép gondolat, tudás, mi fölemel... Kislány ez az, mi belőled érdekel, s ha tudsz valami szépet, okosak akkor nem árt a változó divat bármily bolondos, bármily ostoba!

Az ifjúság, e legnagyobb csoda kibirja ezt is ... szép, aki fiatal.'

Fejed búbjáról az a kis kazal': majd elrepül, mert elfújja a szél... de te tanulj, hogy vénen is szép legyél!

Vidor Miklós;

(^félrelépés

A történet hőse az a bizonyos sokat emlegetett hűtlen kutya. A szókapcsolás nyilvánvaló ellentétet fejez ki, olyat, mint — mondjuk ,.a gyáva bajnok", vagy „a gyengédlelkű mészáros”. A kutyától hűséget várunk el, — erre tanított a jelleme. Kicsit jelképnek is tartjuk; nyilvánvaló, hogy a hűtlen kutya a szabálytörő kivétel.

Pedig hát ilyen is van Attól függ, kinek az oldaláról vizsgáljuk. Hiszen a hűtlenség, fonákjára fordítva: máshoz fűző ragaszkodás. Hát szurok, a gubancos szőrű, mélyről elővillanó tekintetű puli a gazdájához vált hűtlenné — miattamPuli volt, s ez kétségkívül súlyosbító körülmény. Ami pedig a gazda fogadalmát illeti, — erről a közjogi viszonyról tudtommal soha még a kutyákat nem kérdezték meg. Mindegy, akárhogy is, — sok dicsekednivalóm ezzel a hódításommal nincsen. Szegény Szurok életében én voltam a hirtelen föllobbanó szenvedély, a <rö- , vidzárlat, mely annyi ártatlan lelket jégre vitt már.

Érdeklődését talán az a néhány szem kockacukor keltette föl, amelyet sosem felejtettem el zsebembe készítni, valahányszor látogatóba mentem Károlyék budai villalakásába. Esetleg megérezte rajtam a könnyen lelkesedő, játékra mindig kapható kedélyt? Annyi bizonyos, nem kellett sokáig rángatnia a nadrágom hajtókáját, hogy egy kis sétára rávegyen.

Egyik alkalommal a ház ura ezzel fogadott:

— Te megbabonáztad ezt a kutyát! Nem tudtuk, miért olyan nyugtalan. Már akkor a kertkapunál ült, csaholt, mikor a domb aljában fölszálhattál a buszra.

Az enyémnél vájtabb fül már ebből is kihallhatta volna a sebzett önérzetű kutyatulajdonos féltékenységét, — én még büszke is voltam rá.

A baj nem sokkal ezután történt, estefelé, a Marglt-híd pesti oldalán. Hazafelé menet egyik lámpa fényköréből elémgurult egy fekete gubanccsomó. A viharos farkcsóválás, önfeledt öröm már majdnem emberi nyelven beszélt- Tévedés nem eshetett, — hiába hasonlított végzetesen egyik puli a másikra, ö az, Szurok, s az ünneplés engem illet.

— Szurok! — hajoltam le hozzá. Meghitten dörgö- lődzött a tenyeremhez. De hasztalan néztem körül, sehol sem láttam Károlyé- kat. Aztán észrevettem, hogy a kötelező utcai öltözék is hiányzik róla: nyakán nélkül, meztelenül szökött el, ahogyan odahaza hancurozik a kertben. És egyenest ide, húsz lépésnyire a lakásomtól.

Ahhoz elég későn volt már, hogy nekivágjak vele Budának. De a legközelebbi telefonfülkéből fölhívtam Károlyékat.

— Mi újság? — kérdeztem köznapian.

— Kérlek, csupa izgalom a ház, nem találjuk sehol

Szurkot, már délután óta keressük.

— Hagyjátok abba. Itt van— Hol?

Elő kellett adnom a váratlan találkozás részleteit, pontos személy- és helyszínleírással.

Károly hangja elszükült. A megkönnyebbülésen kívül mintha egyéb is rezegne benne.

— Kérlek, nagyon hálás lennék, ha holnap reggel fölhoznád a kutyát, — már csak így mondta szárazon, érzelmek nélkül: a kutyát. — Ülj vele taxiba, természetesen az én költségemre! — ezt is egy fokkal élesebben hangsúlyozna a kelleténél.

Szurok szorongva guny- nyasztott a fülke előtt. El nem mozdult előlem. Valamit várt szegény. Amit a szökevények szoktak attól, akiért elszánták magukat a végzetes lépésre. A boldogságot talán, élete értelmét, — ki tudja?

Tompán húzódott föl bennem a röstelkedés, amiért csalódnia kell. Hiszen hogyan vállalhatnám én őt a kietlen bérház második emeletén? Mit nyújthatok neki? A falakat meg a köves udvart. ■. Minek folytassam? Ha megpróbálnám elmagyarázni neki, bánatosan legyinte- ne:

— Ugyan, hagyd a kifogásokat. Jobb az egyenes beszéd. Nem kellek én neked... Megmondhattad volna előbb is.

Nehéz, szorongó éjszakát töltöttünk egy fedél alatt Szurokkal. Bántott a lelkiismeret■ ö meg érezhette, hogy a dús vacsora, s a gyöngéd símogatások mögött nem várt rá üdvösség. Hiszen nem vendégségbe jött hozzám, hanem — ritka eset a kwtya- társadalomban — szabadon választott volna magának gazdát. De hát, az emberek között ez mégsem olyan egyszerű.

Reggel, aztán ellenkezés nélkül indult el velem. A nemes lelkek önérzetével vette tudomásul, hogy a rácsos folyosó paradicsomból 1 vissza kell térnie a budai kertes száműzetésbe.

Az úton már nem is beszéltünk. Ült lábamnál a kocsiban, elnézett a semmibe. Én elmélyülten szítt cigarettámba fojtottam zavaromat. Aztán egyszercsak ott voltunk a jól ismert vascirádás kertkapu előtt.

Károly formaszerű köszöneté nem födte el megbántottságát. Meghü- vösödöit köztünk a hang, világos volt, hogy a történtek után nem lehetek szívesen látott vendég náluk.

Idővel megtudtam,

hogy Szurok elkerült a háztól■ Odaajándékozták valami vidéken élő rokonnak. Nem bocsájtották meg neki élete egyetlen könnyelmű ballépését. Hűtlen kutyává lett a szemükben.

A gazdáját különben nemrég látta a budai gesztenyesoron- Fiatal, zsömleszínű tacskót vezetett, s amikor megpillantott, széles ívben elkerült.