Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-13 / 259. szám
tSM, december 13.vasárnap nograd F. Tóth Pál: Az öreg SZÓLÓ A BULDÓZER ott dohog már az öreg szőlő szomszédságában. Hatalmas árkokat váj a porha- nyós homokon. Aztán földgyaluk jönnek, és a ouckás vidék engedelmesen simul el alattuk. Szőlő alá forgatnak. A közösbelinek. Kétszáz holdat hasítottak ki egytagba. Már a vessző is megérkezett. Nyüzsög a vidék, mint a haroi ütközetben. Parancsszavak röpködnek, sóhajok vegyülnek káromkodással, és beszédfoszlányokat kever a szél a Sünnyögő gépek morajába. Az öreg szőlő alig voét jöbb pár vékásnál, Két sor saszla, a többi kövidinka, közte néhány szilvafa, meg sárgabarack, aztán egy kivénült diófa. Mellette a kunyhó. S a .cunyhó előtt az ember Taskó Ferenc, a gazda. Egy tönkön üldögél, s né- ai a sürgésf-forgást. Mintha vízparton ülne és a messzi utazókat lesné, kíváncsian, de idegenül. Pedig nem idegen. Lám, a fia is ott nyüzs- gölődik a többiekkel. Hordják a műtrágyát, húzzák a mérőzsinórt, s úgy tesznek, minha övék lenne ez a nagy határ. S ő csak ül, nézi a jö- vést-menést. Messzire bámul, aztán maga elé mered. A tőkéket vizsgálgat- ja. Megöregedtek. Mikor is ültette őket? Van annak már vagy harminc éve. ÉS MOST azt modják, útban van ez a szőlő. A fia is ezt mondja. Márpedig ő csak ért hozzá. Mezőgazdász, az apja neveltette azzá a maga költségén, a saját verejtékével. Ügy nevelgette, ápolgatta, mint a szőlővesszőt. S a fiú? Csak nevet rajta. — Ne vacakoljon már apám! Ezt a kis háztájit nem tarthatjuk itt múzeumnak időtlen időkig. Ha volna belőle egyrakáson vagy száz hold, akkor meggondolnánk, de így? Nem maradhat ennek a nagy táblának a közepében. Kiröhögne bennünket világ. Ne féljen, eztán se halunk szomjan. Ha termőre fordul ez a kétszáz hold, jut belőle a tagságnak is. Apám is megkapja, amit dukál. Szóval, így beszél. A saját fia mondja ezt, aki pedig itt, a tőkék között tanult meg járni. Ezen a kis úton. Ha kapáltak kinn a földön, ide hozták be a hűsre, a fa alá. De csak nevet ezen is. Azt mondja, most mór egyenesebb utakat csinálnak, meg hosszabbakat, mint az a régi volt, minek őrizgetni azt a kis ösvényt... FURCSA VILÁG. Szét- nyírbálják az emlékeket. A keserveset is. Itt hu- zattak el, ezen a homokos dűlőúton, minden esztendőben a gépek. A cséplőgépek. Négy ló, meg két bivaly húzta némelyiket, mégis elakadt. Szalmát és szárat raktak elébe. Még most is hallja az ostor suhogását, csattogását, a hajtők keserves szentségelését, amint pü- fölték a verítékben fürdő jószágokat. S az emberi veríték sem volt errefelé kevesebb, vagy drágább. Lám, a szőlő alá is maga forgatta a homokot És most eltűnik minden. Talán egy nap alatt Ezek a lánctalpasok felfalják az egészet mintha itt se lett volna soha. Még tán a szőlőtőkét is alászántják. Mi az nekik. A kis ház biztosan sírni, nyöszörögni fog a nagy gép súlya alatt De az is lehet, hogy csak roppan egyet. Sikoltani sem lesz ideje. És a fia kacagva nézi. Az átkozott kölyök! Csak ne szeretné annyira. Nem is őt, az unokáját inkább. Azokon még fog a jó szó. Hallgatnak rá. Az apjuk? Az már a saját útját járja. Mint a dózer, ott a nyárfák mellett. Csak megy-megy, hatalmas hantokat hány, megforgatja a szűz anyaföldet S az a legény a gép nyergéből úgy néz széjjel, mint a győztes hadvezér a csata után. Sapkáját feltolta a homlokán, s kortyolgatja a hűs vizet, amit egy kislány nyújt felé. — Fiatalok! — sóhajt az öreg Taskó Aztán lassan feláll az ülőkének használt tuskó- ról. Megroppantja csontjait, beballag az omladozó falú kunyhóba. Kihozta a kétágú létrát, de nem nyitja szét. Komótosan a tetőnek támasztja és lépkedni kezd felfelé. Az eresznél matatni kezd mintha veréb-csi- paszokat keresne, de csak egy szárvágót húz elő. Karja nekilendül, s vágni kezdi a zsúpot összetartó szurkos fonalat. Aztán a széthulló szálakat nyalábra fogja és ölében viszi le a fa tövéhez. Hogy mégse menjen veszendőbe. „Gendolatébreszlés“ Remek hangulatban vártuk a tv-adást, a Nagy Klasszikus örökbecsű művét. Hamarosan kapcsolták a színházat. Hallottuk a nézőtér meghitten ünnepélyes zsongását, majd megszólalt a gong és a több száz ember ott a szinház- oan elcsendesedett. Kordovánná azonban megszólalt: „Tudjátok, hogy Simeknéa legutóbbi bemutatóra milyen borzalmas toalettben érkezett...” Megkezdődött a dráma. A hős és az inrikus első nagy találkozása zajlott a színpadon. A mély gondolatok muzsikával formálódtak szavakká a kitűnő színészek • ajkán. De Keme- csei nem tudta türtőztetni magát, hogy viccbe ne kezdjen. A hős első nagymonológja következett. A színész hangja búgott mint az orgona, tompított gesztusaival segített hozzá. — Csodálatos színész — sóhajtott fel Kalácska az élménytől meghatottan. — Bizony — csatlakozott Kemecseiné — Szegényke válik a feleségétől! A színész az élet, a halál, a szerelem és a becsület nagy kérdéseiről beszélt, miközben Kemecseiné, a kérdő tekintetek láttán, a nagy művész és a Viola esjjressó kávéfőzőnőjének első találkozását esetei te. A Nagjt Klasszikus megfordult a sírjában, én pedig a fotelben, hogy jobban halljam a hős és az intrikus szellemes és izgalmas szócsatáját, Keme- cseinek erről jutott eszébe.a vállalatnál milyen csúnya „fúrás” folyik az igazgató éllen. A vezető — gépírónő viszony intimebb részleteire már csupán alkalmat adott a színpadon játszódó szerelmi jelenet. A hősnő szép volt, szinte szerelmi jelenség. — Tudjátok, hány éves? — kérdezte Kalácskáné. — Ötven, árnyékban! — felelte Kalácska, akit a színházművészetben való jártasságáról ismertünk. A hősnő meghalt, de a halál körülményeiről, tehát, Tiogy miben, senki nem tudott, kivéve Kemecseinét: „Egy csodálatos imprimé nagyestélyiben” — mondta — amelyhez hasonlót nemrég az ifjúsági parkban tartott divatbemutatón is felvonultattak. A hős leszámolt az élettel és kardjába dőlt. Ebből azonban semmit sem értettünk, mert Kemecsei sem akart szótlan maradni, s az unokahug öngyilkossági kísérletéről hadart. A Nagy Klasszikus szavai elröppentek. Az élmény hatásától fejbekólintottan ültünk a szobában. Csend volt. Senki nem beszélt. A gondolatébresztő időszak elmúlt. Aztán ki-ki hazament. — Ez már sok, fiam — mondtam a feleségemnek. — Nem tudtam figyelni. — És igen — válaszolt nejem, aki hódolója a művészetnek. — Irigyellek! — Sose irigyelj! Nem a drámára figyelek. Arra, hogy valaki ki ne égesse a szőnyeget. ilR ■ ' ti .... é W r&r % : ' ' v . •< . >•' ’ < ’■■■ \ így ••• |||i||M fr ^ f . • .. . ^ •': ''IM . $&&&' - ’'~ mm SE Id. Szabó István: Madách MOZAIK A szabadság határait az igazság szabja meg. A világ teremtése folytatódik. A vallás a lusta gondolkodás mentsége. Van Isten, hogyne, de nem ért a mesterségéhez. Isten, „ö táplálja a kis madarakat” — de azután hagyja, hogy télen éhen dögöljenek. FALANSZTER gfc l'i Az piaca. álom az emlékek Az emberek egyenlőknek születnek. De másnap már nem azok többé. (JULES RANARD) (1864—1910) Kondor Béla rajza yWf v , ANTALFY ISTVÁN: TÉL Szepesi György: Árnykép Hihetnéd: nincsen semmi élet sem hó alatt, sem hó felett, minden halott, fehér világban csak a tél van, a hó, s hideg! Ám ott, a távol szürkeségén mozgás kél most; emberek és fények tűnnek fel, majd zenélni kezd a csendben a gépberregés. Ott élet van! Ott munka, béke, ott szikrázik a tűz, a vas, s gépek között, emberek között ott rejtőzik az új tavasz. S tudom, házakban, műhelyekben hiába van tél, hó, hideg, az eljövendő újabb tavaszra várnak már gépek, emberek.
