Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-01 / 224. szám
VKL november 1. vasárnap NÖGRÄB 11 BAKOSNÉ, Sági Eszti két esztendeje vesztette el ti urát. Búsult utána, mert jó ember volt, csendes, szorgalmas, tűró. Ám a második év végén már csak úgy gondolt rá, mint valami régi ismerősre, aki elment valahová, s akinek arcát a távolság elhomályosítja. Anyjával, nagyanyjával élt együtt a tanyasi házban, akik sokkal régebben özvegyültek meg, mint ő. Bár betöltötte a huszonnyolcat, mégis úgy bántak vele, mint valami süldő- lánnyal. Hárman együtt művelték meg a háztáji földet és gondozták a nagy gyümölcsös kertet. A felesleget a piacon adták el, ahová a két idősebb nő járt. Esztit, mintha féltették volna valamitől; a legtöbbször otthonhagyták, hogy őrizze a házat. A fiatalasszonynak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. De a temetés utáni második tavaszon minden megváltozott. A szokatlan szigorú tél elfagyasztotta a gyümölcsfák felét, a sertésvész megölt két süldőt, s elapadt az öreg tehén teje. Riadt gyorsasággal elhatározták, hogy dolgozni fognak a termelőszövetkezetben, mindaddig, amíg ezt a szükség megkívánja. Esztit sikerült a melegházi csoportba bejuttatni, s ez megnyugtatta őket, mintha a fülledt, nyirkos földszagot őrző üvegtető megvéd- né valamiféle láthatatlan, de szüntelen a levegőben levő veszélytől. A fiatalasszony már az első napokban észrevette, hogy rajta kívül csak a korosabbak öltözködnek úgy, mint ő, s ez, maga sem tudta miért, különös szégyenérzetet ébresztett benne. Az elnyűttségük- ben is divatosan csínossza- bású munkaruhát, vagy vászonköpenyt viselő nők mellett megalázottan ösz- szehúzódott, s titokban vágyakozó, bánatos, szomjas tekintettel nézett rájuk. Az egyik ebédszünetben ismerte meg Sóhár Istvánt, a traktoristát. A szélesvál- lú, barna ember ragyogó szemével meglepve nézett rá, aztán kihajolt az ülésből. — Hát maga hol volt eddig? — kérdezte tréfásan, de mosolyában, s még inkább tekintetében — Bakosné úgy látta — volt valami erős, őt felmérő mély figyelem, ami elállította a szívverését. Amikor megtudta, hogy egygyermekes özvegyember, megszédült, mintha a nap, s a hol meleget, hol hűvösséget árasztó féktelen szél gyengítette volna el. NEMSOKÁRA megint találkozott vele. Sóhár valamilyen hivatalos ügyét intézte el a városban, csak estefelé jött ki a határba. Már nem dolgozott, de a megszokás, s a mulasztás nyugtalansága késztette ki a többiekhez. Bakosné ránézett, s szíve ismét megállt a mellében. — Eljön a mulatságba? — kérdezte, amikor megállt a fiatalasszony mellett. Fekete szeme annyira ragyogott, hogy nehéz volt belenézni. Lehalkított hangjában valami kimondhatatlan kérdés bujkált a szavak mögött, s amikor jobbját kinyújtotta, hogy kisujjával leüsse a tenyere felé fordított cigaretta hamuját, Eszti ebben a mozdulatban is egy másfajta, távoli élet szokásait és biztonságát érezte. — Ugyan már... — felelte félszegen és megrezzenő hangon, erőtlenül — én ... özvegy vagyok ... — Hát hiszen éppen ezért — mondta Sóhár 'és elmosolyodott. Eszti is mosolygott, ha- tárzatlanul, miközben remegő ujjaival a nyakába, csúszott fejkendőt babrálta. Lopva végignézett a férfi erős alakján, és egyszerre nagyon kicsinek és öregnek érezte magát. A vér fehér arcába csapott arra a gondolatra, hogy ő ennek az embernek az oldalán ráncos szoknyában, félfűzős, nehéz cipőben, pruszlikban jelenjen meg. Odahaza azonban, amikor a takaró és az éjszaka sötétsége alatt újra, meg újra felidézte a traktorista szavait, azok sokkal lá- gyabbá, s a tekintet -füzétől áthatva, sokkal egyértelműbbé és jelentősebbé váltak. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, s egyik percben az ömlő víz gyorsaságával terjedt szét bőre alatt a hideg, ■ a másikban karja alatt, homloka tövében, mertek szólni hozzá. És mindannyian megrezzentek, amikor kinn ugatni kezdett a kutya. — Ki lehet az?... — mormolta Bakosné és kiszaladt a konyha elé, de a tüzes vasalót nem tette vissza a felfordított lábasra. Nem jött senki, a kerítéstől egészen a kocsiútig üres volt a táj. Eszti mégis várakozva, kifeszült derékkal állt az udvaron. Egyszerre odabenn, a há- tamögött kétszólamú, panaszos kiáltozás hangzott fel, s ő, mintha csak erre várt volna, oldalra kapta a fejét. — Elégett! — Mind a kettőt elégette! Oda a drága szép karton! Mennyi pénz! Mennyi kár! Uram, teremtőm, micsoda kár! Eszti csak három héttel később látta viszont a traktoristát. Munkából ment haza, s amikor a házuk felé vezető ösvény elején elvált a többiektől, a kukoricaföld szélén álló vontatógép sötét tömege mellől elébe toppant a férfi. — Hát nem jött el... újabban féltek volna a hallgatag, otthon is engedelmes, fáradhatatlan szorgalommal dolgozó asszonytól. Amikor a sűrű csapatban hazafelé tartott, teliszájú kiabálásra lett figyelmes. — Igen, igen, azt akarják, hogy kimenjek a határba, mert kevesen vannak, és hajnaltól estéiig törjem magamat. De avval senkise törődik, hogy valósággal elég rajtam a ruha, már a harmadik megy szét az izzadástól. — Ügy, úgy... Bizony, bizony— — hallatszott innen is onnan is. Bakosné azonban nem figyelt a helyeslő vagy ellenkező szavakra. Az egybeolvadó hangzavar közepén megtorpant és kitágult, mozdulatlanná merevedett szemével a testes asszonyra nézett. Tekintetében a villám gyorsaságával és vakító fényével felvillant egy gondolat, aminek a forrósága tetőtől- talpig elöntötte, úgy, hogy belül remegni kezdett, mintha hirtelen láz tört volna rá Bihari Klára: A HŰHA tarkója rövid, bolyhos hajszálad között kiütött a verejték. MÁSNAP reggel odaállt Ságiné edé. Tartásának és vonásainak kemény elszántsága az anyát már aikkor figyelmessé tette, amikor még meg sem szólalt. — Mit akarsz? — kérdezte asztmásán lihegő hangján. — Űj ruhát... suttogta Eszti. — Meghíttaik a mulatságba ... — Megzavarodtál? — kiáltott rá Ságiné. Hangja elfulladt, de erőlködő li- hegéssel folytatta: — Egy vagyont költöttünk a ki- házasításodra, amikor férjhez mentél. Tele a szekrény, a láda... Nem pazarolunk, amíg a régiből tart. megértetted? — De én új ruhát akarok ... divatosat... — mondta Eszti. A hangja rekedten tört fel, minden tagja reszketett, de barna szeméből olyan ellenséges pillantást lövellt rá, hogy Ságiné hátrahőkölt. — Még mit nem gondol ... félrevetni azt a sok drága holmit... — sivított fel a nagyanya. — Amíg én élek, addig ezt nem lehet... Befeléhajló alsóajka izgatottan, gyorsan mozgott, mintha nehezen engedő falatot majszolna: — Vétek lenne... SZOMBATON, a bál napján, két új, addig még nem viselt szoknyát vett elő. Amíg a hajtogatástól és állástól gyűrött anyagot vasalta, az járt az eszében, hogy Sóhár most egy más nő mellett ül és avval járja a táncot. Ettől a szüntelenül visszatérő gondolattól olyan mély csend támadt körülötte, hogy anyja, meg nagyanyja nem — mondta félig tréfásan, félig szemrehányóan, mégis olyan bizalmasan, mintha csak egy órával korábban hagyták volna abba a beszélgetést. Fekete szeme mohón végigfutott a nyúlánk, kerekvállú, vékony- derekú asszonyon, s belső jóérzéssel, elégedetten elmosolyodott. — Ötezer holdas a határ- holnap megint elmegyek innen és csak később jövök vissza. Akkor meg nem lesz ,se éjjelem, se nappalom. Kevesen vagyunk... — Kis- ideig hallgatott, elővette cigarettatárcáját, s míg motozott benne, megkérdezte lehalkított, tréfálkozó, mégis bizalmas hangján: — De az őszi mulatságon csak ott lesz maga is? AZ ASSZONY félrehajtotta a fejét. Szőke kontya, amelyet már nem rakott magasra, hanem nagy, puha fonatlan halomban tűzött meg a nyakán, különös, eddig ismeretlen bátorságot adott neki. Félig leeresztett szemhéja alól ’ lopva, de sőváran nézett a férfira. — Ügy vélem... ott leszek! Lehetséges... hogy ott leszek! Anyja és nagyanyja most, amikor a szövetkezetben a legnagyobb szükség lett volna rájuk, reggelenként csak ritkán jelentkeztek brigádvezetőjüknél, mert a háztáji föld, a kert nagyon sok munkát adott. Esztinek is otthon kellett volna már maradnia, de húzta-halasztotta az időt. Nem szóltak neki, csak egymásközt emlegették célzatosan, izgatottan éles hangon, hogy egyedül nem bírják a sokféle ösz- szegyűlt tennivalót. Esztitől furcsa, feszült csend választotta el őket. mintha linél amikor a két idősebb megint azt emlegette, hogy megnőtt a házi munka — Eszti hirtelen felkelt az asztal mellől. Egész tartása megváltozottnak, keménynek látszott. — Megbírálják azt ketten is, esténként úgyis segítek, ha kell. Én átkértem magamat máshová, onnan pedig nem lehet elmaradni — mondta fojtottan, de olyan nyomatékkai, hogy úgy tetszett, a szavak súlyos kövek módjára sorakoznak egymás mellé. — Micsoda? Otthagytad a jó, kényelmes helyedet? — kiáltott fel az anyja. — Bolond vagy te, elment az eszed? — Odamégy a sok férfi, a sok istentelen lator közé .. . — mondta panaszosan, mégis engesztelhetetlenül haragos gyűlölettel nagyanya. — Oda . . . odamegyek és ezt az akaratomat most már nem is másítom meg — felelt Bakosné reszkető, de elszánt hangon. Kiegyenesedett, mintha az imént valami nagyon érzékeny, s eddig jeladás nélkül szunnyadó dolgot sebeztek volna meg benne. — Nincsenek ott latrok, még helytelenkedők se ... — tette hozzá sötét daccal és cimpája kitágult a nehezen felszakadó, forró lélegzettől. Ságiné súlyos tenyerével hirtelen az asztalra vágott. A csészék, tányérok, riadtan felugrottak és megcsörrentek. — Itthon maradsz! — mondta parancsolóan és előrehajolt. — Majd én megmutatom, hogy kinek van itt szava! Eszti megremegett. A szokott engedelmesség, a tisztelet arra késztette, hogy elhallgasson. Fehér, szőkepihés nyaka előrehajolt, s újjaivai ruhája ráncait kezdte babrálni. — Nem . . . nem maradok itthon . . . Nem . . . Nagykorú vagyok és saját munkakönyvem van . . . HANGJA rekedt suttogással szólt, de szemében idegenül konok, eddig soha nem látott eltökéltség szikrázott. Amikor megfordult és kirohant, csípőjét odaszorította az ajtófához. Virágos, bő kartonszoknyája beleakadt a szegbe és hangos reccsen éssel a szegélyig szakadt. VÁRNAI ZSENI: Megsokszorozva, halhatatlanul... De ők, akiknek művük megmarad, végül ők is semmivé porlanak?! Lelkűk zenéje, amely szüntelen Sugárzik, árad minden tereken, csupán hozzájuk nem jut el soha?! A hegedű csemballó, orgona. a zenekar, mely viharként mennydörög, és hullámzik nagy ég és föld között, az alkotóhoz többé nem hatol? ó, Mozart, milyen mélyen alhatol az ismeretlen tömegsír alatt! Beethoven! Te sem hallasz már hangokat, szimfóniáid bármint zengenek, téged álmodból föl nem keltenek, süketen fekszel, míg örök zenéd betölti lelkünk minden rejtekét, s varázslatával magunk fölé emeL — Te nem tudsz róla, mert nem érezeL Míg éltél is bezárt fülekkel itt, szolgálva lángelméd démonait, viaskodva a súlyos küldetés kínját viselve. ó, mily szenvedés, és mily gyönyör volt életed, amíg a vad halál letörte szárnyaid. Se hang, se jeL nem írsz már új zenét, viseled a halandók végzetét, mint társaid az óriások mind. kik tűritek a föld bilincseit. És mégis... mégis... szívem fölsajog:— — Honnan jönnek az örök Ballamok?! a romlandó, a pusztuló anyag, az szüli mind a csodás hangokat, mint gyöngykagyló, az óceáni lét szivárványos, tündöklő gyermekét: a gyöngyöt? talán a nagy alkotók agya az a kagyló, hol a teremtés dallama sustorog, és áttörve tömlöcét élni kezdi időtlen életét?! így tépelődöm, míg a lemezen, mint egy halhatatlan szerelem visszhangja kél a beethoveni dal, mint a halál fölötti diadal! Érzem, mily nagy, különös hatalom, hogy megszólalnak, amikor akarom, és énekhangon is fölzengenek a nagy zenéket őrző hangjegyek minden hangszeren, mindig örökön, mint csillagok az égi körökön, ahogy keringenek, úgy a gépemen a halhatatlant fölidé zhetem .« minden zenét, és minden dallamot, bár alkotójuk rég elporladott. Csodálatos a sírontúli lét! A Mű éli testetlen életét a porhüvelytől elszakítva már. nem éri el a csontujjú halál! % egyre nagyobb mesterek hangszerén száll világgá a zeneköltemény, mintha földanyánk óriás szive dohogná dalát oly nagy messzire, s oly magasba, hol eddig még soha nem sugárzott földi szimfónia! Zeng a világ.., a hanglemez forog Bebalzsamozott zenéket hallgatok... Ó, bár tudnátok ti is, mily gépcsodák szárnyain szállnak a nagy melódiák megsokszorozva, halhatatlanul... az élő nép titőletek tanul alkotni szépet, nemeset, nagyot. _ gyógyítani e vérző csillagot!
