Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-04 / 200. szám
\ 1364, október 4. •vasárnap NÓG8ÁD 'ÍRJ WOLKER: Alázat Egyre kisebb és kisebb leszek, én leszek a legkisebb ezen a világon. Reggel a réten, nyáron, a legkisebb virág után nyúlok. Megölelem s fülébe súgom: — Mezítlábas kicsi fiú, az ég rádtámaszkodott egy harmatcseppel, hogy le ne essen. (Szalatnai Rezső fordítása) Bojtor Károly: Csendélet (olajfestmény) M ikor letettem a két kanna vizet s Te- ra néném markomba nyomta a hat fillért érte — megsimogatta borzas fejemet: — No, Gabri fiam, holnap keresztelő lesz nálunk, s mivel te hordod nekem a vizet, összeszedhetel öt-hat komát, oszt eljöhettek a keresztelőre. Én tágranyílt szemmel néztem T era nénémre, szólni se tudtam a megil- leiődöttségtöl. — No, eredj, lódulj, holnap reggel kilenc felé itt lehettek — tuszkolt a kapu felé. Ügy szaladtam, mint a nyúl, majd hirtelen megálltam: — azon tanakodtam, hogy ha már engem bízott meg Tera néném, kiket is hívjak meg erre az ünnepségre. Gondolatban magam elé idéztem a gyerekeket. — Kovács Palkót nem hívom meg, mert irigy. Zoltán Zsigát se, a meg nem adott nekem a múltkor lekvároskiflit, pedig egész kemencével sütött az anyja. Meg hát mért is hínám meg, azoknak is van tehenük! Erdős Jancsit se, mert annak meg suszter az apja, jól keres. Szekeres Lajkót meg azért nem, mert a múltkor betörte a fejem ... Hanem a Kecse Zsigát, azt igen! Azok is olyan szegények, mint én ■.. Hát még kit is hijjak? — így töprengtem magamban. — Ahá, megvan! Parti Sanyit, no meg Boda Ferkót! Azok se valami gazdagok, mosni jár az anyjuk. No, de még kit?! Hű, megvan! Gulyás Antit is elhívom, no meg még Csordás Miskát! Elegen is leszünk: hatan! Azzal már futottam is sorba, először bekiáltottam Kecséékhez: — Eszter néném, itthon van Zsiga? — A fene tudja, hun cselleng a te komád! — Azt se tudja, merre ment? — Tudja a jó fene — felelte mérgesen, miközben morzsolta a kukoricát. Én meg lódultam tovább, hogy mihamarabb vigyem a jó hírt. Már elmúlt dél Is, mire mindet megtaláltam, és közöltem velük a nagy örömet. Otthon kukoricakását főzött nagyanyám, de bizony nem sokat ettem annak reményében, hogy holnap reggel majd jól teleeszem magam. Éjszaka is csak hánykolódtam, sehogyse akart álom jönni a szememre, ' nagysokára tudtam csak elaludni. Amint megvirradt, felkeltem, rendbeszedtem magam. Hamarosan megjelentek a cimborák is: nemsokára ott gyöszmékel- tünk már Tera néném portája előtt. Be-bekukucs- káltunk a hasadékon, hogy vajon készülődik-e már az ünnepségre. Figyelemmel kísértük minden lépését, hogy ki- s bejárt a konyhában, aztán az eresz alá lerakott követ festette pirosra. Csordás Miska egtyre lökdösött: — Na, szólj mán, bemcTtetünk-e? — Szóljál te! — biztattam. — Hogyisne, hát te hordod nékik a vizet, nem én! — bújt ki. — Igaz, de nem akarom magamra haragítani — válaszoltam. Addig nógatlak a többiek is, míg végül félénken megszólaltam: — Tera néném, nincs még kilenc óra?! — No, hát tik meg mán nem mertünk hozzányúlni, nehogy meggondolja a dolgot és azt mondja: — Kifele a kapun, gyerekek’ ö meg leakasztott egy literes köcsögöt a léckerítésről, vizet öntött bele a kantából, aztán így szólt: — Na, utánam, legények! Nem tehettünk mást, így libasorban mentünk utána az istállóba. A kis tarka bornyú ott állt az anyja mellett és csudálkozva bámult ránk. Tera néném egy c:epp vizet öntött a markába, majd megsimohogy Boda Ferkö mindig lökdös, csak azír, hogy én kevesebbet tudjak enni! — panaszoltam. TÓTH ELEMÉI Kam j én István: itt vagytok?! — szólt visz- sza Tera néném és elkacagta magát. — Na jól van, gyertek akkor befele! M ajd elgázoltuk egymást, úgy törtettünk befele a kapun, s egyre kérdezgettük: nem kell-e valamit segíteni? Tera néném mosolyogva mondta: — nem kell semmit, az ördög bújjon belétek, üljetek csak le! Egy alacsony asztal ott állt már az udvar közepén. Tera néném meg mindegyikünknek egy-egy kis széket adott a kezébe. Sebtiben körülültük az asztalt, Tera néném meg- olvasott bennünket: hányán vagyunk, aztán eltűnt a pitarban. Mink nagy izgalomban vártuk, vajon mivel traktál meg Tera néném?! Néhány perc múlva megjelent egy nagy sárga, kékvirágos cseréptállal a kezében. Takarosán az asztal közepére helyezte, majd körülnézett rajtunk: — Éhesek vagytok? — Ügy ám! — válaszoltuk egyszerre. N“ Keresltei« gáttá vele a kis bórnyú fejét és nagy áhítattal mondta: — Adja isten, hogy bőségesebben add a tejet majd, mint az anyád! Mai naptól Böske a neved! Mink meg kórusban kiáltottuk: — Ügy legyen! — No, most mán leülhettek az asztalhoz! — fordult hozzánk Tera néném. Erre aztán lett nagy tolongás, majd felborogattuk egymást, úgy igyekeztünk az asztalhoz s már lefetyeltük is azsemlicét. Közben egyre kiabáltunk egymásra, különösen Parti Sanyira, mert ő volt a leg- szodébb; két kanállal is bekapott, míg a másik csak eggyel. Tera néném az eresz alól nevette nagy buzgósá- günkat és egyre engem biztatott: — Gyerünk Gabri, sebesebben hányd befele! — Látja Tera néném, agyban kiabáltunk, lármáztunk egymással, mikor Gulyás Anti úgy meg találta lökni Csordás Pistát, hogy az asztal felborult: a tál tartalma Kecse Zsigára ömlött, a tál maga pedig darabokra tört. Rémült csend lett; senki nem szólt egy szót sem, csak néztünk egymásra, aztán Tera nénémre, hogy: no, most mi lesz?! Engem legjobban a zsémlice bántott, mert niég felinél is több volt a tálban és most ott fehérlett Kecse Zsigán, meg a földön, pedig én még nem sokat ettem belőle . .. — Hogy a fene vigyen el benneteekt, ezt a keresztelőt osztán jól megtartottátok! — mondta dorgáló- lag Tera néném, mink meg behúzott nyakkal, lesütött fővel lapultunk. — Hát most mit csinálok veletek? — lépett hozzánk Tera néném. — ösz- szetörtétek a szép nagy cseréptálamat! Szóljatok mán, betyárok! — Nem akartuk! — szóltam félénken. Bűnbánóan álltunk ott. Kis idő múlva Tera néném újra bement a pilar- ba. Mikor visszatért, kötőjéből kivett s mindőnk- nek két-két pogácsát nyomott a markába. Mink meg tódultunk a kapu fele, azt se mondtuk: befellegzett, nehogy még meggondolja és visszaszedje tőlünk a pogácsákat... Látod-e te nyavalyás — támadtunk Gulyás Antira, mikor már künn voltunk a kapun — miattad nem laktunk jól zsemllcével! — Ne félj, máskor nem is híjlak meg ilyen ünnepségre! — fenyegettem meg nyomatékosan, s miközben hazafelé ballagtam, szörnyen szeerncsétlennek éreztem magam, hogy lám, egyszer lakhattam volna istenigazában jól finom zsemlicével, és akkor is a föld itta meg helyettem . .. Szüreti játék Tölgy, fagyai, éger. Megcsörren a szélben az erdő. Induljunk hát szüretre, miránk vár telve bordó óborral rég a hordó a pincemélyen, s várnak ránk kint a hegyben rugalmas-testű lányok. Menjünk, menjünk s etre, vár ránk a karcsú hegy, s vidám fiúk, hiszen mindenhol megtalál már a férfiszem. Megyünk, megyünk szüretre. — Adj csőkot szőke lány. — Máris? — Vagy félsz talán? — Ugyan mitől? — Akkor mi bánt? — Nem kora még? — Nem. Mint az őz. Elfut az ősz, az idő tovarebben. Csókolj hát, édes a szád a szüretben. S ha jő az est, a víg szüretben hatalmas arca feldereng, csőszként vigyáz, munkánk gyümölcse, jókedvünk messze leng. Mint az őz, elfut az ősz. Ég a munka vas kezünkben, Énekeljünk, dolgozzunk így munkadalra. Csurranó must adja hozzá majd a ritmust. Az idő tovarebben. Megcsörren a szélben az erdő. Ezzel el is tűnt újra, nekünk meg valamennyiünknek a pitarajtóra szegezö- dött a tekintetünk; de meg is örültünk, mikor megláttuk kéziben a nagy fazekat; hát még mikor a tartalmát beleöntötte a tálba. Felragyogott a szemünk és már bele is akartunk nyúlni a kanalakkal. — Na-na, várjatok egy cseppet — intett le Tera néném. előbb megkeress-, teljük a bomyút. Egy kicsit elszontyolodtunk. mert Olyan jó illata volt a zsemlicének, hogy csak úgy csiklandozta az orruhlcat. de mivel Tera néném megálljt parancsolt,
