Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-04 / 200. szám
I to MIGKÁU 1964, okLober 4. Madách „kultusz" negyedszázaddal ezelőtt eqij iiéqrádi liasáhiaivél „NÓGRÁDVÁRMEGYE Madách Társasága, amely vármegyénk halhatatlan, világhírű fiának, Madách Imrének kultuszát ápolja, az idén is .megülte a nagy költő emlékezetét a hagyományos keretek között. Városunk színe-java s a Madách-család rokonsága gyűlt össze dr. Sól- dos Béla főispán és dr. Baross József alispán, a Madách Társaság alelnö- kének vezetésével a Sü- megh szállóban, hogy dr. Huszár Aladár alapító és elnök által hagyománnyá tett sereglakomán áldozzanak Madách születése napján, január 21-én az ő lenyűgöző szellemének. Az idén a serlegszónok dr. Sztoikovits József szé- csényi főszolgabíró volt, aki....” íme, a Nógrádi Hírlap 1939. január 29. száma a bizonyosság, hogy negyed- százada is emlékeztek a megyében. Serleglakomát ültek Madách születése napján, s mint a tudósítás a továbbiakban tükrözi, hangzatos tósztban sajátították ki szellemét, értelmezték át az akkori irredenta, soviniszta hazafi- ság céljára. Balassagyarmaton, a gentri világ rezervátumában ürügy és cégér volt a „serleglakomára”. az úri világ önünneplésére és magamutogatására Madách Imre is. Forgassuk csak tovább a korabeli újságot, meglátjuk miképp? 1939. október 28. Részlet Farkas István ügyvezető alelnök ünnepségnyi- tó beszédéből: „A ember tragédiájának új fejezetét vívja az emberiség. Az anyagistenítő, pozitív világszemlélet ugyanis, amely a legutóbbi száz évben kérkedve vállalkozott arra, hogy az emberi boldogulás titkát megfejti és az élet dolgait a legértelmesebben elrendezi, csődbe, válságba kalkulálta a világot.” • Félreérthetetlenül egyértelmű, kik ellen kél ki fenkölt magaslatáról a Madách társasági alelnök. Madách munkásságát ezúttal a materialista szemlélet elleneben próbálja kamatoztatni. Ha valaki előtt az eddig elmondottakból ez mégsem válnék egészen nyilvánvalóvá. a továbbiakban minden kétségünket eloszlatja a serlegszónok: „Egy új madáchi thesis és antithesis fordulóján vagyunk, annak váltólázában szenvedünk. Az anyag istenítő, pozitív világszemlélet aposztaziájá- nak romjain egy új hituralmi korszak bontogatja szárnyait.” A nógrádi hiri.ap 1939. november 18-i száma újabb Madách-em- lékestről ad jelentést, november 25-én egy losonci Madách-estről olvashatunk. Tendenciájuk semmiben nem üt el a korábbiaktól: „A felolvasó ÍFarkas Istvfc-) ismét hangsúlyozta a szellemiség, az irodalom nemzetmentő erejét s, hogv e szempontból milyen magyar szimbólum a látszatra kozmopolita Tragédia. A madáchi szellem ereje szabadította meg annak idején Balassagyarmatot, ez adott kitartást a már felszabadult Losoncnak, így fog felszabadulni nemsokára Fráter Nagyváradja is.” A december 2-i újságban Farkas gimnáziumi igazgató újabb értekezéssel jelentkezik, s Madách losonci kapcsolatairól ír, majd 1940 január 27-re forgathatjuk a lappéldányokat. Megint a költő születési évfordulójához érkezünk el. Dr. Huszár Aladár Madách szellemét, „idézi” vezércikknek közölt ünnepségnyitójában. Nézzük csak, miket fecseg össze a serlegalapító? „Keresve sem találhattunk volna eszméink és célkitűzéseink kifejezéséül alkalmasabb és nagyszerűbb egyéniséget, mint vármegyénk nagy szülöttének, a nagy gondolkodónak, költőnek, lánglelkű magyarnak s a tisztaérzésű kereszténynek, sztregovai Madách Imiéinek alakját.” „A 19-es és 20-as évek magyarjainak lelkét is ez az érzés töltötte meg: „Ember küzdj és bízva bízzál”, a szinte bibliai értékű kijelentés ereje át- és átjárta és lenyűgözte a magyar lelket, szinte az egész magyar társadalomban új világszemlélet, új erkölcsi és lelki felfogás lett úrrá. Mi a semmiből is akartunk valamit teremteni, a reménytelenségből is erőt merítettünk és megcsonkult, vérző hazánk összetört roncsainál is az örök Magyarországról, a szent- istváni magyar impéri- umról, a magyarságnak a Dunamedencében való örök céljairól és kiküldetéseiről álmodtunk.” AZ ÜNNEPSÉGRŐL szóló tudósításnak vannak persze számunkra is értékes közlendői: megtudjuk például, hogy a Tragédia Európa majdnem minden nyelvén hódit már, sőt átkelt az óceánon Amerikába s kiváló helyet szerzett magának Keleten is. Az eszperantó körök szintén sokra becsülik. Két teljes oldalon foglalkozik ez az újságszám Madách ürügyen szellemi ködösítéssel, ami, ha nem lenne annyira bosszantóan ostoba, még derűt is kelthetne a mai olvasóban: „Alig néhány évtizede — idézzük dr. Techert József újpesti gimnáziumi tanár serlegbeszédéből — hogy a forradalmi Páris ujjongva ünnepelte az oltárra állított táncosnőben az ész istennőjét Istenítették a gondolatot, de nem Isten forró, teremtő gondolatát, hanem a hideg, gőgös észt, mely azt hitte, hogy mindent elért, midőn holt atomokra szedi szét a teremtés élő, lüktető egységét. S mert nem látott a parányokon túl. megállapította, hogy az anyagon túl semmi sincs. Alig néhány év s mire az oltárra állított kis táncosnő eltűnt Páris ingoványában, addigra a diadalmas ész is belátta, hogy van valami, amivel elfelejtett számolni. S a kártyavár, amelyet okoskodása épített, rombadüit.” .. emelem a Madách serleget mindazokra a magyar tőről sarjadt lelkekre, akik a szenvedés jogán, a kétségbeesés forróságával, a fájdalom erejével vallani merik a Terem tőt! Mondd meg Uram, az utunk merre visz? (Éljenzés, taps)” Még egy ízben találkozhatunk Madách-estről szóló híradással a Nógrádi Hírlap negyvenes évfolyamában, a november 30-i számban, de ekkorra már az ünnepi tósztokat elnyeli a mozduló fegyverek zöreje, a helyet elfoglalják, betöltik a különböző segélyakciók felhívásai. ISTEN, HAZA és erkölcs nevében. Abban a szellemben, amelynek a Madách Társaság nevében tósztolók is szorgalmas kiszolgálói voltak negyedszázaddal ezelőtt. (barna) Rajzolgatták Horthy-Ma- gyarország nógrádi kisurai sereglakomás gittegyletük asztalánál a költőt. Haza- fisága soviniszta és irredenta hazaffysággá torzult, filozófiája silány idealizmussá az apostoli kettőskereszt jegyében. S talán hűnek is vélték az önarcukra másított portrét, ha elkendőzték a valóságosat. Azt, amelynek vonásait a költő maga húzta meg műveiben. Ez utóbbi portré a máé, az időtálló. Nekünk Madách gyengéi s erényei együtt adják teljességben a költőt, ha filozófiájának katarzisa nem is lehetett teljes, ha korának eszmeáramlásaiban ellentmondásoktól terhes is. Korántsem marxista költőre emlékezünk mi, de ellentmondásaiban is hallhatatlan költőre, akinek van mondandója az utókornak. PÁDON Ü lt, talán már félórája is elmúlt, hogy a pádra lereszkedett. Igen, nem leült, lehuppant, lecsücsült, hanem — leereszkedett. Mint a fáradt madár — egyet-kettőt körözve fészke fölött, majd meglibbentve szárnyát, leereszkedve. Fáradt volt, izmaiba belerágta magát a nyolc órai munka, napról-napra ugyanaz. Bemenni, beakasztani a ruhát a kopott, összefirkált pléhszekrénybe, fogni a szerszámosládát, meghallgatni a többiek káromkodását, s menni. Egyik géptől a másikig, ide-oda ráncigálják, egyik asszony kérőbb tekintetet vet, mint a másik, jöjjön már, bedöglött a fene egye meg, pedig dolgozni kellene. Zaj, finom pihék, olaj, s kezében a szerszám, úgy dolgozik vele, szinte oda sem figyel. Nézte a vizet. Mikor is járt erre? Nem tudta. Régen, nagyon régen. Pedig csak ezen a két kis utcán kellene lejönnie, mégsem tette • meg. Minek? Lefürdik, beakasztja a kék koszost, hazamegy. Otthon elpiszmog a tenyérnyi kertben, hallgatja, hogyan egrecíroztatja az- anyj uk a gyerekeket, ki-kihúz egy paréjt, tereereszti a locsolókannát, s nézi, a rózsán át, hogy ömlik a víz a szomjas földre. Már délelőtt olyan furcsa volt. Amikor Baginé hívta, nézze már meg, az alsó tárcsánál valami nem stimmel, úgy érezte nem kellene odamennie. Fogná magát, s intene: majd. Felvenné a ruhát, leblokkolna, hazamenne. Akkor jutott eszébe a part. Hogy kijön ide. Míg a tárcsánál babrált, Baginét nézte. Tíz éve is elmúlt, hogy ez az asszony idekerült, de csak most vette észre, milyen távol van egymástól a két szeme. Akkor, ott jutott eszébe, talán vele is így vannak a többiek: naponta tízszer, vagy húszszor is ránéznek, de nem tudnák megmondani, milyen színű a szeme. A háta mögött, a püspökkertben összehajoltak, majd újra kiegyenesedtek a fák. A magas, mindent takaró kőkerítés lenyúlt á partig, mintha a víznek is megálljt akarna mondani. Nézte a vizet. Odaát, a szigeten ladikot löktek bele, apró fodrok futottak szét, figyelte, elérnek-e ide? Mintha fontos lenne. Tavaly, a gyerekekkel voltak át a szigeten, honvédelmi nap volt, ejtőernyősök ugráltak, motorcsónakok szabdalták a vizet, tömeg volt, fél órát állt sorba, míg egy pohár meleg sörhöz hozzájutott. Köszöngetett, mert a fél gyár ott sze- rencsétlenkedett, szakadt róluk a víz, a fák árnyékában mozdulni sem lehetett, egymás nyakán ültek az emberek. Most üres a sziget, a ladik már lecsurgott mellette, semmi élet. Innét, az árnyékban álló pádról valószínűtlenül zöldnek, ragyogónak látszott. Mintha festve lenne. Talán Ilonkával vasárnap átmennének. A két gyerek úgyis erre, meg arra megy, járják a maguk útját, tőlük eljöhetnek. Vinnének ennivalót, sört, ülnének a fűben. Messziről, nagyon mélyről jött a gondolat: éveket, sok-sok évet hátrált emlékezete, míg felbukkant benne a régi kép, a majális a szigeten. Ott csókolódzott életében először. Emlékezett: a lány félrekapta a fejét, s sután, az arcára sikeredett a vissza már nem fogható mozdulat. Az arcát érte áz ajka helyett. De két tánc .után már nem kapta el a fejét a lány. Iliiéi Madách. Czinke Ferenc rézkarca M osolygott. Az Erzsi. Ilonkával össze járnak. Pedig tudják, mi volt. Hogy ő Erzsit akarta. Igaz, annak már... mennyi is? Kiszámolta: huszonhét esztendeje. Ült a pádon. Nézte, hogyan pipiskédnek a csörgő kavicsokon a tűsarkak, s a fiúk szandálja a földet hogyan roppantja meg. Nem emelte meg a fejét, hogy az arcukat nézze, nem akarta bámulni őket. Ne nézzék vén kecskének. Talán Kis Ilon is idejár? Soha nem kérdezte tőle. Az anyja biztos tudja. Azok mindig együtt súgnak. Karcsi az más. Hallgat, nem teregeti a dolgait, habár megmondja, hová megy, minek. Igaz, ára is van ennek: egy-egy tizes. Dehát menjen. Időre otthon van, szeszszagot még nem érzett rajta, s benn hallotta — véletlenül — Takácsék Marijával jár. Helyes lány. Látta egyszer-kétszer, amikor valami miatt eljött a gyárkapuhoz az apja elébe. Tudta, Karcsi beszélt róla, ha most bevégzi a technikumot, egy vagy két évre dolgozni megy. Azután vagy katonaság, vagy az egyetem. Kis Ilpn valahogy messzebb volt tőle, nem vette olyan komolyan. Tanul, tanul, de azután úgyis férjhez megy. Akkor meg másként lehet, mint ahogy szeretné. Nézte a vizet. Furcsa, talán még soha nem voltl így, de most nagyon világosan érezte: magára gondol. Mintha kilépne magából, s úgy nézné oldolvást, hát te? Merre mész, minek? Kis Ilon meg Karcsi is elmegy. Ketten maradnak, öregek. Addigra túl lesz az ötvenen. öreg lesz? A kezét nézte, eres, olajtól pácolt kezét, s arra gondolt: gazdag lenne, ha annyi forintja volna, ahányszor ez a kéz megmarkolta ezt vagy azt a fogót, franciát, egyebet. Mintha valami ügyes gép lenne, úgy nézte a kezét. Nem volt szomorú, sem elégedetlen. Ezt biztosan érezte, mert maga is furcsának találta, hegy kifordulva a kapun, errefelé lépegetett. Mi ütött bele? Sorravette, mi baja lehetne, de minden stimmelt. Hát akkor? Valami kimondhatatlanul meleg bágyadtság öntötte el. Mint akivel étert lélegeztetnek be. Egyszer altatták el így, még húsz éves sem volt, de a ringó kábaságra még most is világosan emlékezett. Ilyen kerítette hatalmába, s mintha hátulról lökte, noszogatta volna: eredj, nézd meg a vizet. Mintha negyvennyolc év alatt nem látta volna eleget. És ha nem is látta, de tudta, hogy ott van... Megint Baginé jutott az eszébe. Azt is látta éveken át, mégsem tudta, milyen furcsa, távolálló egymástól a két szeme. És ő? Mi lenne, ha holnap bemenne, s megkérdezné: mondjátok, tudjátok ti, hogy milyen színű az én szemem? Ki tudná? Pista bácsi? Harminc éve dolgoznak együtt. Tudná az öreg? Rémülten hányta le a szemét. A gondolat logikus volt: ő tudja milyen színű Pista bácsi szeme? Érezte, minden idegszála kétségbeesetten jelez, de sehonnét, a legmélyebbről sem jön válasz, csak a nem, a nem, a nem. Milyen színű Pista bácsi szeme? Kapkodva, mint akit ez ment meg, elkezdte sorra- venni a többieket. Végig a műhelyt, a szomszédokat, a kis kézbesítőlányt, a hosszúhajú Sárikát a bér- számfejtésből, s csak hadarta ijedten rebbenő szájjal a nevekét. ktt élnek, dolgoznak egymás mellett, köszönnek, beszélnek, veszekednek és kibékülnek, s lehet, hogy azt sem tudják, milyen színű a másik szeme? Az öklébe zárt kavics fajó mintát vésett a tenyerébe. Mészáros Ötté O
