Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-21 / 214. szám
4 NÓGRÁ D 1964. október 21. szerda Látogatóban Pátzay Pálnál Mai megbeszéltük a randevút, amikor kaptuk a hírt, hogy a Művelődés- ügyi és a Fővárosi Tanács Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművészt bízta meg a monumentális budapesti Lenin szobor elkészítésével. — Azt akartam, hogy az emlékmű monumentalitásával és emberi közelségével kifejezze Lenin nagyságát. Ezért nem emelem magas talapzatra a szobrot: a négy méteres alak embermagasságban áll majd, s mögötte, a forradalmár történeti nagyságának jelképeként égbenyúló fehér márványpillér lesz... Miután eltávoztak a vendégek, körülnéztünk a műteremben. Pátzay szobrainak nyugott egyensúlya, érett harmóniája a görög-római művészet legszebb hagyományait eleveníti fel — korszerűen. Fiatal korában néhány évig Olaszországban dolgozott. Honnan hozta alapvető élményeit, Itáliából? — Nem, a Dunántúlról. Fejér megyei kisnemesek voltak az ősei, Kapu- várott született, Győr- szentmártonban volt kisdiák, Győrben járt gimnáziumba. — És Kapuvár díszpolgára vagyok, az ottani múzeumban még emlékszobám is van — teszi hozzá játékos büszkeséggel. — De az emberek emlékezete jobban őriz, mint a múzeum. Ha arra járok, a régi iskolatársak üdvözölnek, a borbély kiszalad a műhelyből: „Szervusz Pali, hogy vagy?" — Mit adott a Dunántúl r, mesternek? Gyerekkori emlékeket. a szülőhely rzeretetét? — Azt, amit Berzsenyinek, Vörösmartynak, Babitsnak, Illyésnek. Na és Virág Benedeknek — mutat a költő domborművére. — Sokfelé jártam Európában, a tiszteletreméltó nagy hegyek lábánál — például Svájcban — őszintén csodálkoztam, csak éppen azt nem tudtam, miből élnek arrafelé az emberek. A Dunántúlon emberi a táj, megműveltek a földek, lágyak, kedvesek a dombok, emberközelben van a horizont s ez összehozza a népet. De nem vagyok elfogult a pátriámmal, tudom, hogy van még ilyen Európában. Franciaországban az lile de France, Itáliában Toscana, ahol ugyancsak jól éreztem magam. Még elemista korában megragadta formaérzékét náluk nyaraló unokabátyjának külföldi cipője. Sokkal később, amikor Pesten élt, eszébe jutott a vicces lábbeli, s azonmód kifaragta egy szőlőbeli határkőből. Tizennégy éves" már rendszeresen mir zott. Érettségi után 1- évig tanult a főiskala Epreskertnek nevezett szobrász-műtermeiben, ahoi most tanár. Aztán kitört a háború, s soha többé nem járt iskolába. Magától lett művész. — Sokat kínlódtam, egyedül kellett megszereznem az ismereteket, de legalább megszoktam, hogy kikutassak mindent, ami érdekel. S valóban a munkával kapcsolatosak életének to- további állomásai. Bernáth Aurél, a festőbarát híressé vált szobor portréjára gondolunk, a Dunai szél nőalakjára, a székesfehérvári emlékműre, amely a század magy ar szobrászaidnak legművészibb lovaskompozíciója, aztán az ismertté vált kenyérszelő nőre. a pécsi Hunyadi János szoborra. Több jelentős életrajzi tény jut eszünkbe. 1919-ben fiatalon a művészeti direktórium tagja, ezért Horthyék bebörtönözték. 1945-ben végre kinevezték főiskolai tanárnak. Szinte bántó, hogy az idő megköt. Hosszan lehetne emlékezni a nagy szellemi társak, Kosztolányi, Babits, Móricz, Szabó Lőrinc barátságáról, az azóta már klasszikussá vált művészbarátok — Szőnyi István, Márffy Ödön, Berény Róbert, Egry József — művészet- történeti asztaltársaságáról. — Közülük alig néhányon, Bernáth, Barcsay, Vili Tibor, én. öregszünk. — Legyint, aztán felkel, megropogtatja a derekát, s a létra tetején állva tovább dolgozik. A Lenin emlékmű a tavasszal már állni fog. Rózsa Gyula H MINT A SAS... Oíala&jl Bálint 1554-1594 onvédő harcok szín- mindkét combján halálos tének légkörében érezte legjobban magát, a „sok Amikor etikai kövteltere: „vitézlő osko- sebet, la'’ volt Magyarország Balassi dicsőségének te- jó vitéz legény” társasánégy évszázaddal ezelőtt, kinti, akár a korabeli gában. Amikor bujdosás- amikor 1554 október 20-án humanista írók a nemzeti ra kényszerül, s hazájától megszületett Balassi Bá- nyelvű kultúra fejlesztését, elbúcsúzik — elsősorban lint, magyar nyelvű költé- irodalmi műfaji gazdagí- tőlük búcsúzik, szetünk első nagy, alkotó tását. Vállalja, tehetségét eszményt, egyénisége. A kor, amely és elhivatott-' 't érezve, ményt keres, ami haladó várja és felneveli tör- hogy új, mo, .1, nemzet felfogásának, a korabeli ténelmünk válságos és vi- költészetet teremt. Való- társadalmi fejlődés szük- haros szakasza. Az „édes ban, sikerűit is neki olyan ségleteinek, a nemzet ér- haza" — ahogyan a költő lírát alkotnia, amely egye- dekeinek megfelelő, a végegyik emlékezetes versé- siti a magyar hagyomá- vári vitézek életében ta- ben írja — „pogány vér- nyokat a világirodalom tálja meg. rel festett éles szablyát” legjobb értékeivel. Lírájá- visel... Balassi, a gaz- nak legjobb darabjai ma fogásának szükségszerű dag főúr, a zólyomi vár- is elevenek és ösztönzőek. következménye, hogy éle- kapitány fia élethivatásá- Erőteljes költőiséggel és tének és költészetének egy- , , ' .. ...... ... átéltséggel vall egyéni sége a honvédő harcoknak te inti a odi o o- gontjjajróij örömeiről, ban született meg. Eszmérök elleni harcot. Nagy- szenvedélyeiről és szenve- nveivel, felfogásával bi- apja, a mohácsi csatasíkon déseiről. Júlia és Coelia- zonyos értelemben már a esik el, ő pedig 1594 má- ciklusban arra is kísérletet jövőt előlegezi: emberi illahun Fqyter-Pom hác- tesz’ h°8>’ feltárja érzel- érzéseket, harmonikusan ’ mi kibontakozásának tör- kibontakoztató társadaltyait rohamozva, kap ténetét. Humanista erkölcsi felGépkorszak fyi— (Szegő Gizi rajza) mat. T5 imay János, barátja és tanítványa azt írta róla, hogy olyan volt elődeihez és kortársaihoz A renaissance szelle- I* misége nyitotta fel szemét a hazai táj szépségeinek látására. Saját élményein keresztül mutatta mérve, „mint az sas az be a természetet, a hazai több apró madarak előtt”, tájat. Katona volt, vég- Pedig ő Balassiban a mavári vitéz, „50 lovas had- gyár nyelv művészetét, a nagya”. A tájat úgy festi, tudós humanista poétát hogy azok a végvári vi- tisztelte. A kora mostoha tézek láthatták, akiknek a és könyöx-telen volt Balas- széles mező, liget, erdő” sihoz. De jók voltak hoz- volt a „sétáló palotájok”. zá a késői századok. A A tavasz érkezését töb- különböző nemzedékek bek közt azért köszönti, mert benne „vigadnak” egyre újabb és újabb időszerű mondanivalót bontaa „jó hamar lovak”. Egyik nak ki, erejüket és frissesé- versének záróstrófájábban güket nem vesztő verseiből, megjegyzi, hogy „jó lova s amiért élt és halt, „jó. mellet való füvön” írta. Igazában a végvári vitézek kemény, férfias élehíre és neve” — egyre fényesebb és ragyogóbb. I. L. Madách emlékest 12. Azután eljött az ideje annak is, hogy leiegyek a lábamról a gipszet. Fülledt délelőtt volt. A halvány, megmondhatatlan színű hullámokban rezgő levegő megállt a kórteremben. A nyitott ablakon csak újabb r orróság ömlött ránk. Az orvosságok és a kötések ól átütő sebek nehéz maga nyomta a tüdőnket. Nehezen lélegeztünk. Az őősebbek gyámoltalanul nyögtek. Megkezdődött a vizit. A tanár úr és a kísérete elsőnek az én ágyamhoz jött, pedig az ajtótól számítva az utolsó előtti voltam a jobboldali sorban. — Na kedves barátom — mondta a tanár úr mosolyogva — holnap levesszük a lovagi páncélt, A kísérete jót nevetett. — Most majd megmutathatja milyen legény maga. Azután járni- járni, járni .. . Szédítő meleghullám öntőét el. — Igen tanár úr 111 — Nehogy szégyent hozzon ránk. — És fogok tudni járni rendesen? . . . Abbahagytam, mert amint kimondtam már éreztem is, hogy ez gyáva, ostoba kérdés. A tanár úr türelmetlenül legyintett. — Erre fiam nem tudok válaszolni. Most mondtam, hogy ezután rajtad múlik minden . . . Az biztos, hogy az Iharost nem fogod a pályájáról kiszorítani soha .. . Üjabb nagy kacaj. Továbbmentek. . Úgy látszik szóltak, hogy jóval előbb szóltak, hogy leveszik a gipszet rólam. Délután sokan jöttek be hozzám. Vera, az anyám (apám beteg volt, nyáron egyszer mindig elkapta a nátha), Miklós öcsém. Később pedig megérkezett Fekete János elvtárs, a párttitkárunk. Jelentéktelen ’ dolgokról beszélgettünk. Érezhető volt, hogy mindenki a párttitkártól várt valamit. Hamarosan ki is rukkolt. — Figyelj csak ide, Péter . . . megbeszéltük az elvtársakkal az ügyeaet. Nemsokára kizavarnak innen nem etetnek itt egészséges embert. Ez világos. Sajnos, nagyon is jól ismertem már ezt a gorombára álcázott sajnálkozást. Alig figyeltem. — Mivel többet le nem mehetsz, nem is engednénk téged . . . Szünetet tartott, hogy legyen időm felfogni, amit mond és nyugodtan örülhessek. Éreztem, hogy kimegy a vér a fejemből. —Igen . . . — Szóval jól is jön nekünk a vezetésben egy ilyen belevaló gyerek . . . Ügv gondoltuk, hogy átvennéd a műi ikásellátási osztály vezetését. Közelebb lépett hozzám. Megszorította a csuklómat. — Mi nem feledkezünk meg a hűséges embereinkről Nem hagyjuk a fajtánkat ... Éreztem, hogy megreszket a keze. Elfordította a fejét és nem tudta befejezni.. Az én torkomat is megmarkolta valami utálatos görcs. Az anyám felsírt és az ablakhoz ment, Vera utána. Sokáig nem tudtam szólni. Előbb még valami buta szégyent éreztem, amiért egy férfi markolász- sza a kezemet, de most már nem bántam. Hiszen mégiscsak szép és nagy dolog az összetartozás, a bányásíz-barátság. — Lassan megfordítottam a karomat és visszaszorítottam Fekete János kezét. Erre rám nézett. — Na, akkor rendben ... — mondta elváltozott hangon és szégyenlős, suta mozdulattal gyorsan megdörzsölte mindkét szemét. Akkor láttam, hogy Miklós öcsóm mindkét kézzel az ágyam végét markolja és riadt, vádoló tekintettel fürkész engem. Magam se tudom, hogyan érthettem meg olyan gyorsan az öcsém pillantását. Azt hiszem, csakis úgy, hogy bennem is ott volt az az érz:s. — Köszönöm az elvtársaknak ... nagyon ... de én szeretnék visszamenni... — Az ágy szélébe kapaszkodva feljebb húztam magamat — A bányába ... Anyám és Vera egyszerre kapták fel a fejüket. — Megbolondultál fiam? — sírt anyám — Soha ... tudd meg, soha ... Nem volt elég?... Miklóst se engedem már... hát akkor téged ... (Folytatjuk) Az új, korunkhoz és önmagához egyaránt új Madách felfogás szellemében tartotta a költő halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékestjét Salgótarjánban a Budapesti Irodalmi Színpad. Ritka élményben volt része ez alkalommal a város irodalmat szerető közönségének, hiszen Salgótarjánban indokolatlanul kevésszer kerül sor irodalmi színpadi előadásra. A díszleteket a kor hangulatát egy-egy apró, a jelenethez, számhoz szükséges kellék pótolta: ludtoll, gyertyatartó, 100 esztendővel ezelőtti karszék. A művészek korhű jelmez- kosztüm helyett sötét tónusú többnyire fekete alkalmi ruhában léptek dobogóra, ezzel is hangsúlyozva az emlékest ünnepi jellegét. A műsort összeállító Gyárfás Miklós úgy próbálta teljessé fogni a madáchi életművet, hogy nem elégedett meg csak a Tragédia villanásnyi jeleneteinek bemutatásával. Részleteket hallhattunk a két másik drámából is, a Civilizátorból és a Mózesből, valamint Madách levelezéséből és verseiből. Az önmagában is igen tiszta szándék: a madáchi fő művet úgy bemutatni, hogy az egyik inspiráló, a nagy szerelem írásra ösztönző erejét is érezze az ember az „Emlékek jávastapssal téka összeállításban az emlékest fénypontjává vált, A költő nagy szenvedélyétől ostromlott Fráter Erzsi bontakozó szerelmét Ma- dachoz írt leveleiből érzékelhettük. A bűvöletbe ejtett, majd a megpróbáltatásokban hűtlenné váló Fráter Erzsi megszólaltató- ja Bara Margit volt. Madách — Adómként — Bessenyei Ferenc Tolmácsolásában felelt a Tragédia egyes jeleneteiből. És, hogy Éva, az örök nő Fráter Erzsi is, — mutatta a Kepler jelenet, amikor a férfit pénzért ostromló Borbálaként jelenik meg a levelet olvasó Frátér Erzsi. A művelődési otthon színháztermét megtöltő közönség vastapssal jutalmazta a Budapesti Irodalmi Színpad művészeit: a kétszeres Kossuth díjas Bessenyei Ferencet, Bara Margi- tot. a tanítványt rokonszenvesen alakító Tordy Gézát, a kitűnő Jancsó Adri- annet, Bodor Tibort, Pró- kay Istvánt, Harkányi Ödönt, Szatmári István! Szokolay Ottót, Báró Györgyöt és a konferansz ként és Színészként egy aránt kedves Péva Ibolya1 Kellemes élményben vol része az emlékest közönsé gének ,s vastapsában az i benne csengett: még sok ilyen irodalmi estet szeretnénk. Ujlaky Mária
