Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-17 / 185. szám
\ 4 VÖGSAD r964- S2«pt W. esötSrtSk. Emlékezés Puskás Tivadarra Á tudós és muzeológus ajándéka S zázhúsz évvel ezelőtt, 1844-ben született Puskás Tivadar, az első telefonközpont megalkotója. Általában ez a lényege a róla írott megemlékezésnek, sót olykor még az is előfordul, hogy — merő tévedésből — nem a telefonközpont hanem a telefon feltalálójának nevezik. Ha végiglapozzuk Puskás Tivadar életrajzíróinak műveit, az írásokban — amelyek rendszerint születési, vagy halálozási évfordu-. lókra íródtak — bizonyos ismétlődéseket fedezhetünk fel: Ugyanekkor a múló évek arányában — új beállításban, munkásságát egyre tágabb, átfogóbb körben értékelik. Ragaszkodva a legfontosabb, immár kultúrtörténeti tényékhez, Puskás Tivadar érdeme, hogy 1881 május elsején a mgi József Attila utcában (akkoriban Fürdő utca 10 alatt) egy harmadik emeleti helyiségben forgalomba helyezték az első magyar telefonközpontot. A berendezés végeredményben egyszerű volt, a beszélő feleket úgynevezett keresztlemezes váltók kapcsolták össze dugaszolók segítségével, amelyeket telefonos kisasszonyok kezeltek. Az elv tehát egyszerű, de a kezelés bonyolult volt, mivel a hívó félnek egyrészt a hívott nevét és telefonszámát is be kellett mondania, ugyanakkor semmi sem jelezte, ha a telefonbeszélgetést befejezték. Ezek a hátrányok főleg a telefonkezelőt érintették, mivel fejben kellett tartania minden előfizető nevét és telefonszámát, — tegyük fel — az összes vonalon beszéltek, folyton meg kellett szakítania a vonalat, hogy megtudja, tart-e még a telefonbeszélgetés. Ha Puskás Tivadar életrajzából mai tanulságokat keresünk, elsősorban műszaki előrelátását kell kiemelnünk. Oly korban élt, amikor nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában idegenkedtek és furcsának tartották a tengeren túli technika újdonságait. Amikor például Bell bemutatta telefonját Erzsébet királynénak, korabeli újságok riportjai szerint a királyné igen örült a bemutatónak. Bell felkérte, hogy mondjon néhány szót a mikrofonba, a királyné azonban visszautasította: „Csak nem beszélek egy dróttal..— mondta. Puskás Tivadarnak nehéz küzdelmet kellett vívnia azért, hogy amit előre látott, a telefon szükségszerű elterjedését mások is tudomásul vegyék, elismerjék. Az első telefonközpontnak alig akadt előfizetője. Bámulatos, hogy például a kereskedelem, a rendőrség, s az államapparátus menynyire késlekedett a telefon- központ jelentőségének felismerésében. Az első vonala egy újságnak, a Pesti Hírlap szerkesztőségének volt Budapesten. Ha Puskás Tivadar olyan fajta feltaláló lett volna, mint amilyen az egyébként zseniális Jedlik Ányos volt, aki fiókjában tartogatta találmányait, hazánkban a telefon nyílván külföldi kezdeményezésre vert volna gyökeret. Puskás Tivadar nemcsak a telefonközponttal foglalkozott, nemcsak a telefonhírmondó nem is olyan régen megszűnt intézményét tervezte, és valósította meg, hanem egyéb műszaki újdonságok is lekötötték figyelmét. Német, svéd, és amerikai szabadalmai voltak, életcélja pedig a hazai műszaki fejlesztés időszerű kérdéseinek felvetése. Fbben a harcban őrlődött fel és halt meg 1893 márciusában, amikor a telefonközpontnak Budapesten már 2500 előfizetője volt. Ez a szám az automata telefonközpontok bevezetéséig 40 ezerre növekedett. Szluka Emil Szüls István: A vörös agyag Dokumentumregény > r 10. — Sikerült Tatabányáról száz embert szereznem — újságolta örömmel Balás. — Először felépítjük a szerszámraktárat, aztán a meddőkitermelést kezdjük meg. Az utat is meg kell csinálni. Csepelről megjöttek a gépek? — Meg, minden. A bányaüzem terveit Francia- országból rendeltem meg. Sajnos, azonban a részvényt nem veszik. Valószínű külföldön kell megpróbálnom, mert ha valaki ott kkadna ... akkor az itthoniak is jönnek. Teltek, múltak a hónapok. A bauxit külszíni kitermelése megkezdődött. Május vége felé Müller már Münchenben. Grech- ter úrnak, a német Lauke Werkw vezérigazgatójának dolgozószobájában hallgatta a hírneves üzletember okfejtéseit. Müller a bauxitot kívánta eladni a gyárnak, de a Lauke Werke teljhatalmú ura nehezen állt rá az üzletre. Müller ugyanis a 'timföldnek, majd alumíniumnak feldolgozott magyar bauxitot vissza akarta kapni a gyárostól. Grech tér úr egyelőre csak jó vacsorákkal kínálta vendégét, vadászni és csónakázni vitette. Mellébeszélt. Most is ezt magyarázta vendégének. — Sem Wilson, sem Clemenceau, de senki a Versailles-i paktum koty- vasztói közül nem érti meg a németeket. Mi tehetségesebbek vagyunk, mint ők. Bennünket nem lehet legyőzni. A mi iparunk . . . — Uram, én megértem Önöket — válaszolta idegesen Müller dr. —, az az idő azonban, amit utazásomra szántam, lassan végére jár. Kérem ... A gjeneidiáii csomag; Nemrégiben a Balaton- parti Gyenesdiásról terjedelmes csomag érkezett Salgótarjánba, Dr. Belitzky János múzeumigazgató címére. A becses küldemény feladója Dr. Darnay (Dornyay) Béla a keszthelyi Balaton Múzeum nyugalmazott igazgatója. A csomagszállító levél tartalom rovatában ez állott: könyvek, újságok és egyéb nyomtatványok. Mindaz, ami a csomagban volt, ma már a Nóg- rád megyei Munkásmozgalmi Múzeum salgótarjáni gyűjteményének polcain található. Az értékes anyag rendezése és a leltár készítése most folyik. Az azonban máris látszik' hogy az első salgótarjáni múzeum alapítója révén milyen „kincsek” birtokába jutottunk. A készségesen rendelkezésünkre bocsátott hely- történeti dokumentumok bemutatásával kapcsolatban most csak arra vállalkozhatunk, hogy találomra kiemelünk és vázlatosan leírunk néhányat a legértékesebb darabok közül. Korabeli Egy közel százéves, három részből álló lenyomat van a kezünkben. Első kockáján a régi „Josef tárna” bejárata van, a másodikon „bányászlakok”, a harmadikon pedig bánya- épületek láthatók a múlt század hatvanas éveinek végéről. Jól láthatók a képeken a korabeli külszíni berendezések és építmények. Reméljük, hogy ezek a kivételes értékű képek hamarosan a nagy nyilvánosság előtt is ismeretesek lesznek. Ritkaságszámba menő, 1948-as megjelenésű folyóiratban lapozgatunk. Címe: Vándortűz. Csak sajnálhatjuk, hogy ez a salgótarjáni kiadvány csupán egyetlen számot ért meg. Pedig ez a magyar irodalmi tárértékek saságok időszaki értesi- tőjeként, a Magyar Szovjet Művelődési Társaság kiadásában megjelent folyóirat felvonultatta városunk és szűkebb hazánk valamennyi számottevő íróját és művészét. A Vándortűz borítójának belső oldalán olvasható szöveg arról tájékoztat, hogy Salgótarjánban jelenleg (1948-at írtunk akkor!) nincs irodalmi társaság. A „jelenleg” fájdalom, még napjainkra is érvényes! E kis magyarázatból azt is megtudhatjuk, hogy irodalmi társaság hiányában a város írói és művészei a Magyar Szovjet Művelődési Társaság Salgótarjáni Csoportjában tömörültek. Magyarán nem volt irodalmi társaság, kerestek szervezeti formát maguknak helyette. Tartalmasabb szerep Martiny Károly, Mesterháziné Ditróy Zsófia, Molnár I. Jenő (felelős szerkesztő és kiadó), Tamás Pál, Vass Gyula, Vertich József. Visnovszky László és Dr. Zemplényi Imre. Ez a névsor egy igen hasznos tanulsággal is szolgál, s vonjuk le ezt már csak azért is, mert napjainkban vita folyik Salgótarján megyei székhelyhez méltó szellemi életéről és még eddig nem került szóba, hogy a szellemi élet fellendítésében a város és bátran mondhatjuk a megye vezető középiskolája, a helyi gimnázium tanárait több és tartalmasabb szerep illetné meg, mert fussuk csak újra véVórosképek „Kérjed felvételedet a Balassa Társaságba!” — hirdeti egy meghívót is tartalmazó röplap, amely 1934 április 30-án este nyolc órára műsoros szakosztályi ülésre szólítja az érdeklődőket. A műsorból, amely igen változatos volt. csak két számot emelünk ki: Bóna Kovács Károly „A szobor művészete” című előadását és Vadkerti Béla verseit a szerző tolmácsolásában. Újabb salgótarjáni városképek kerülnek elő. Valamennyi több ötvenévesnél. Az egyiken a Fő-utca látható. A piszkos, tócsákkal tarkított ucán a korabeli viseletben járó-kelő polgárok közötti libák sétálgatnak. Egy másik fénykép a régi Keleti Altáró bejáratát ábrázolja. A bégig a fenti névsort, azonnal kiderül, hogy a Ván- dortűzben igen nagy részben a gimnázium akkori, vagy korábbi tanárai jelentették meg írásaikat és műveiket. Régi képeslapokat és fényképeket rakosgatunk, öt közülük a város történetének emlékezetes eseményeit idézi, az 1924-es és az 1926-os árvizet. A katasztrófák mindig mély nyomokat hagynak az emberek emlékezetében, mégis ha, a Dornyay gyűjteményből nem kerül elő ez a néhány kép, talán soha nem indultunk volna el e két árvíz okainak, körülményeinek és következményeinek alapos felkutatására. és röplapok járat feletti kőpárkányon bányászok ülnek, alattuk az altárló kapuján kiért és; nagyot szusszant a bányaló. A vasgyári fasor elejét örökítette meg a következő képeslap. A határozott tartású munkásalakok mellett nem maradtak le a, képről a kíváncsi asszonyok és a bámészkodó gyerekek sem. Egy Végh-nyomdában készült világoszöld röplap, minden valószínűség szerint a harmincas évekből, „Ismerjük meg vármegyénket” felszólítással ragadja meg figyelmünket. A röplap mai kifejezéssel szólva ismeretterjesztő előadás keretében képek vetítését Ígéri a megye történelmi, néprajzi, tér- j mészeti, nyaralási és üdü- > lési nevezetességeiről. Megbecsülésünk jeléül, rát: Bátki József, Blanár de emlékeztetőül is írjuk Sándor, Bóna Kovács, Ká- ide a Vándortűz, e min- roly, Dr. Csaba Jenő, Cza- den vonatkozásban párat- kó János, Dr. Darnay (Dorian folyóirat-kisérlet mun- nyay) Béla, Fayl Frigyes, katársainak teljes névso- Horváth László ' Kálmán, Az első salgótarjáni múzeum „Salgótarján város gyűj- dr. Dornyay Béla tollából teménye” címmel a har- cikk jelent meg A Munka mincas évek közepe táján cimű helyi lapban. A gyenesdiasi csomagból e közlemény különyomata is múzeumunk salgótarjáni gyűjteményébe került. Ez az írás azontúl, hogy a salgótarjáni múzeumügy addigi rövid történetének vázlata, tartalmazza az első salgótarjáni múzeum alapító felhívását is, amelyből most befejezésül idézünk néhány elévülhetetlen sort: „A Salgótarjáni Múzeum legyen a múlt emlékeinek, pusztuló palóc néprajzunknak, tanulságos természeti tárgyainknak, bányászati és ipari termelésünk bizonyt-j tékainak megőrzője; az ön-l zetlen és közérdekű tudo-j mányos kutatások leghiva- í tottabb otthona! A Salgó-i tarján! Múzeum műveltsé-j get áraszt városunk és vi-| dékünk lakóira!” „Az önzetlen és közérde-| kű kutatások leghivatot-,' tabb otthona” — írta dr. Dornyay Béla a régi salgótarjáni múzeumról. Végül álljon itt még egy; feltételes mondat, amely-; nek valóravóltása nemcsak; raitunk múlik. Ha az önzetlen és közérdekű tudo- mánvos kutatások leghiva- tottabb otthonává tudjuk tenni múzeumunkat, a ma- ®unk részéről mindent megtettünk annak érdekében. ho«r megvesrékhelvhez méltó szellemi élet legyen Salgótarjánban. Kovács János — Nos, ön nyilvánvalóan nem azért jött, hogy tőlem politikumot hallgasson. Térjünk a tárgyra. Az erdélyi bauxitot, mint gyenge vasércet én vettem át ezelőtt, de az csapnivaló volt. A gánti — elismerem — már más. Amíg az én vendégszeretetemet élvezte, addig elvégeztettem a vizsgálatokat az Önök bauxitjáról. Átvesz- szük. — A félkészgyártmányt pedig visszavesszük önöktől. Mondjuk 65 százalékban. — Felesleges megterhelés lenne lenne Magyarország számára — húzta mosolyra száját a vezér. — Iparuk fejletlen. Minek Önöknek alumínium? ... Zsebkést készíteni? ..: A timföld elektrolizálására nincs kilátásuk. Hol van Önöknek olcsó szenük az áramtermeléshez?... Mi megvesszük a bauxitot ab Gánt és rögtön fizetünk Nincs gond vele. — Ez rablás — gondolta Müller. — Közönséges rablás. Viszont gyorsan ömlik a pénz. Balás kohókról álmodott... Legfeljebb nem lesznek kohók... Ha Grechter fizet, akkor a hárommilliós alaptőkét tízre lehetne emelni. Az jár jól, akinél sok részvény van. Fel kellene tehát vásárolni a részvényeket. Micsoda üzlet!... De Grech térnék most nem szabad mutatnia, hogy belemegy a jáíékba ... Akkor többet ad ... Két nap múlva Tetétle- ninek táviratot hozott a postás Münchenből. „Százezer tonnát eladtam” — ennyi volt a szalagon, semmi más. De ez milliókat jelentett. Balás, aki nem tudott az üzletkötésről,. korábbi nagyobb adósságaitól szabadulandó Müller ajánlatára átadta apportjait, azaz a tíz százalékát, s lemondott a gánti jogosítványokról. Müller megígérte neki, hogy további pénzt kap, ha kutat és még feltár a hegyekben bauxitot. Balás újabb jogosítványokat váltott ki Iszkaszentgyörgy, Mórágy és a Hármasha- tárhegy környékén. Müller ígéretében nem is kételkedett, a bánya és a gyár már nem „úszhatott el”. Ami pedig a pénzügyi manőverezéseket illeti, azokról halvány fogalma sem volt. Gondolva, ha pénz kell, majd szól és Müller fizet. Az apportokért kapott összegből újabb felszereléseket vásárolt, mert nem akart megint egy kalapáccsal és hátizsákkal útnak indulni. Hónapokig tanulmányozta a térképeket, leírásokat szedett ösz- sze és boldog tervezgeté- sekkel teltek napjai. Úgy becsülte, körülbelül tízezer embert lehet majd foglalkoztatni. Gánton lesz munkájuk a bányászoknak. Egyik este éppen teáját itta, amikor csengették. Legnagyobb meglepetésére Virágh József, a bányászszerző öregember állt a küszöbön. — Nem megyek be mérnök úr, mert esik az eső és csurom egy víz vagyok ... csak azt akartam mondani... Balds a konyhába vezette az öreg bányászt, aki a tömeges elbocsátások hírével érkezett. — Nincs már ott kérem munka és a bányán kívül semmi sem lesz — vetett éles pillantást a mérnökre. — Becsapott engem az úr! A gyárat csak ígérték, de mit dolgoznak fel a gyárban, ha az anyagot elviszik? — Visszakapjuk mi azt, Virágh bácsi, ne búsuljon. Csak nincs még elektromos áramunk. Egyébként a timföldgyár felépül. Saját szememmel láttám a terveit (folytatjuk)
