Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-27 / 194. szám
1964. szept. 27. vasárnap IVŐGBÁD 11 Molnár Zoltán: Gomba utca Először csak véletlenül jártam arra. Addig a rö- videbb utat választottam, de egy napon, ahogy munka után megmosakodtam, magamra kaptam a ruhát, fütvörészve, hetykén, valahogy bódultán iramodtam neki a világnak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen vidéken járok. S akkor egy ablakban megpillantottam egy leányt. önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta bolondos világba — baktatásomat, ahogy játszottam a levelekkel és megkopogtattam a kerítéseket, az övékét is. Különös, megértő mosoly volt a még szinte gyermeki arcon. De amint túlhaladtam, valami szép és kitalálha- tatlan szomorúságra emlékeztetett az arca, s ezért másnap délután is erre kellett hazamennem. Mentem komolyan végig a Gomba utcán, ahogy illik. S a kis fehér ház ablakában ott ült a lány, s amint észrevett, megint elmosolyodott. Én meg abban a pillanatban kitaláltam: azon derül, hogy nem úgy viselkedek, mint tegnap, hanem most erővel komolynak és felnőttnek mutatom magam. Nem állhattam meg. nekem is mosolyognom kellett. A következő napon erősen elhatároztam, hogy egyáltalán nem engedek: nem vagyok már holmi vigyori inasgyerek, hanem valóságos iparos-segéd, akinek adnia kell magára. Ám ahogy a ház elé érek, s kész vagyok a leány orcájával szemben komolynak maradni látom, hogy őneki esze ágában sincs nevetni, hanem ugyanolyan okos képet vág mint én, de a szemén látszik, csak azért csinálja, hogy kedvesen kigúnyoljon. Ahogy tegnap a mosolygásától, most ettől a komolyságától nem bírtam ki, hogy hangosan és igazán el ne nevessem magam. Mintha erre várt volna, ő is nevetett, de csak picikét, csilingelve. Megcsóváltam a fejem e kicsi vereség miatt, s visszanéztem, hogy meggyőződjek, van-e tam, pedig így vagy tíz perccel korábban kellett kelnem, amit a háziasszonyom sehogyan sem tudott megérteni. Ilyenkor üresen ásított az ablak; be lehetett látni a szobába, de ott sem volt senki. Megvetett ágyak, s előttük egy kis dívány, tarka pokróccal letakarva, két kerek fodros párna az ágyaknak támasztva. Amikor hazamentem, rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szememet s rögtön megjelent előttem okos szémével és tiszta arcocskájával. S elkezdtem vele beszélgetni, nem kimondott szavakkal, de lélekből, s meghökkentem, mikor kibuggyantottam az igazságot. Szeretlek téged, te leány, s látom, én is megtetszettem neked. Belőled olyan szelíd, takaros és munkásemberhez való asz- szonyka lesz, amilyenre szükségem van. én meg olyan dolgos, családját szeMásnap köszöntem a, leánynak. No csak úgy könnyedén, két ujjamat a sapkámhoz érintve, hogy azért szégyenbe ne maradjak, ha nem fogadná. Nem köszönt vissza. Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Először mintha biccentett volna, de közben talán meggondolta magát; zavarba jött, elpirult. Gyönyörködtem benne, mert olyan kedves volt így pirosán. Holnap ugyanígy megbököm a sapkámat; majd meglátjuk, mit tesz, hiszen most már tudhatja, hogy megint köszönni fogok. Lépnem kell egyet előre. De megelőzött. Alig fordultam be a Gomba utcába. messziről láttam, hogy egy lány megy át az utón, valahogy furcsán bicegve. Aztán jött még felém egy pár lépést a keskeny járdán s éppen a nyolcas számú ház előtt megállt. A világoskék blúzáról megismertem. Hallottam, hogy az anyja kiabált neki: „Jössz már kislányom?” ..Megyek, megyek már”. De megvárta, míg odaérek. Egyetlen önkénytelen pillantással mértem fel egész alakját, törékeny kis vállát, kék blúzát emelő kerek mellecskéit, ferde csípőjét és lábait, melyek közül az egyik rövidebb volt, mint a másik és félarasznyira emelt talpú cipő pótolta. Felemeltem a két ujjam, de hiába igyekeztem úgy, mint az előző napokban. Nem köszönt vissza, csak nézett egyenesen a szemembe belémlátó okos te- kinkintetével. Éreztem, hogy továbbra is ott áll a kapuban mozdulatlanul, még sem voltam képes visszanézni. Rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szemem, s csak néha nyitottam ki. Úgy éreztem magam, mint egy elhagyott szerető. Máig fáj, álmodni is szoktam róla. Másnap s harmadnap, s később már nem a Gomba utcán jártam haza, hanem a régi, ősrövidebb utón. igazán a valóságban ilyen rető ember, amilyent te kedvesség-szépség. képzelsz magadnak. Igaz, Nem is értem be annyi- csodaszép vagy, de én sem val, hogy naponta elme- vagyok akármilyen legény, gyek az ablaka előtt. Ezu- Fel is álltam és bele- tán már reggelenként is néztem a komód felett a a Gomba utcát választót- kerek tükörbe. ANDRÁS ENDRE: OKTÓBER A kert körül október álldogál, vörös-arany haja már lengve szálldos, a dáliák késői bibora csak végső lobbanás; út a halálhoz. Még néhány percig tart e kábulat, s a menny kék vászna sikoltva szakad szét: egy óriás elnyújtott lépte dong, a keze véres, és virágokat tép. BARNA TIBOR: Nézek-nézek a nyár után... Nézek-nézek a nyár után: Ma már csak tűnő árnyalak S tarkoronájú fák alatt Hús esti szellők szállanak. Nézek-nézek a nyár után: Lelkemben halk, lágy zene kél S vergődik magánya falán, Mint céltalan, vak denevér. *** *1* *1* *»* *!* *t* *1* *t* *1* *** *1* *•* *1* *t* *** *1* *1* *1* *1* *1* *1* *** *1* *t* *** v* *♦* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *'* *1* V *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *** *!* ♦$* *t* A pénzből én meg nagyszerű számítással, ezt a házat vettem, közel a vasúthoz, szemben az állomással. S most mégis eladja? — El. — Nyilván megint számítással él. Igaz-e? Csorbán rám mosolyog. Nem szól. Csorbaíogú ember. Orsós. De csak olyankor látszik, amikor mosolyog Szeme pedig szűk, mintha mindig ravaszkás hunyorítás bujkálna körü- * lőtte. Tállyai professzornak négy hold szőleje volt öreghegyen. Ebből a háztájit még most is élvezi, bár csak afféle tiszteletbeli tag, aki pálcával sétálgat. Gyűlésekre nem jár, s Kardos is csak akkor ismerte meg, amikor az új zongora érkezett az állomásra a KlSZ-szervezet- nek s a fiatalok ügyeskedtek a kirakásnál. Akkor súgták meg Kardosnak, ki az érdeklődő ősz bácsi. — Zongora — áHt Tály- lyai mellé az elnök — ez is valami, régi idegen szó. — Ö, dehogy — csattant fel a professzor — éppenséggel nem régi és nem idegen. Nyelvújításkori. Múlt századbeli. A klavir szó helyett találták ki, amellyel addig ezt a hangszert tisztelték. Ügy hangzik — okoskodtak, a billentyűk fölött, mint a tambura. Csak zengőbb. Tehát zengő tambura. Egy kicsit hosszallották, s hát egybe eresztették a két szót. Lett: zengura•' Az e helyett természetesen kínálkozott az ó. Hangilleszkedés! Maradt hát zongora. Kardos bemutatkozott. Attól kezdve leste Tály- lyait s ha az öreg kiboto- zott Öreghegyre, együtt sétáltak egy-egy órácskát. És Kardos, az egykori lakatoslegény, aki a mosti világban is csupán a „zsámbéki egyetemet” járta ki, hétről hétre tájéko- zottabbá vált az összehasonlító finn-ugor nyelvészetben. Ilyen vogul származású mondatok hangzottak e sétákon: „Huremszát-húsz hulach-szem empem viten éli." Másszóval: Háromszáz hollószemű ebem vízien él. . S ugyancsak a közös nyelv hajdani szavaival, évezredeket visszalépegetve társalogtak osztjákul: „Pegte lao lasinen ment too szilen." Ami magyarul is pontosan azt jelenti, hogy: fekete ló lassan megy a tó szélén. Tállyai, aki még nemrégen maga mívelte szőlejét, szívesen és hevesen magyarázott, de ereje mostanában annyira hanyatlott, hogy csak a szónak maradt ura. A háztájira napszámost kényszerült fogadni, bár erről soha nem beszéltek az elnökkel. Aki csupán a nyelv eredetére gondolt, mihelyt a professzort meglátta. A Tállyai-féle elaggul- tak pedig, mindössze egy emberre építhettek, midőn napszámost kerestek, Orsós Károlyra, szemben az állomással. Napszám a szokásos volt: 80 forint és félliter bor. Legfeljebb permetezéskor duplázódott meg a bor. Orsós munkájában nem találhatott hibát még a rosszakarat sem. Nyitás, metszés, kötözés mind időben1 történt. S a szüret is jól sikerült ősszel. A must mennyisége iránt sem illett kifogást tenni. Nemcsak a professzornak, hanem vagy hat sorstársának dolgozott Károly a következő évben is, amikor a napszám száz forintra emelkedett s a boradag a könnyebb számolás kedvéért általánosan egy literre kerekedett. — Ügy tetszik nékem — panaszolta halkan az egyik társ (töpörödött özvegyasz- szony) annak az évnek a szürete körül —, mintha az én háztájimban valaki megszedte volna a tőkéket a legutóbbi héten, összenéztek a sorstársak, de bizonyítani egyikük sem tudott. A professzor egyáltalán nem bocsátkozott az ügy taglalásába. Éppen aznap magyarázta Kardosnak a borászati eszközök nevét, elnevezéseit, s hogy a nyelvújítás idején még az üres hordóra is próbáltak nyelvünk gazdagítása vé- > gett külön szót találni - az üres hordó kongó hangját utánozvás: így hordong. Ez a szó azonban nem maradt meg. — Ez hasonlít ahhoz, amire a zsiráfot akarták elmagyarósítani tellett már társalgásra Kardos elnök nyelvész<#i emlékezetéből - amikor foltos nyakorjának próbálták nevezni! A harmadik esztendőben, sajnos, még inkább vérszemet kapott Orsós. Ahelyett, hogy mérsékelte volna árait, vagy legalább megállt volna velük, meredeken felcsapta a taksát, nemhogy hússzal, hanem ötven forinttal. A professzor már úgy nyár elején nyugdíjából fi- zetgette a napszámot s bizony szíttá a fogát. De azért nyelvészeti sétáik során csupán annyira vetemedett, hogy elmagyarázta Kardosnak a taksa, a tarifa, a bér, a költség, a napszám, az árenda és az uzsora szavak eredetét. Mindössze egyszer tett célzást afelé, vajon visszavenné-e a tsz az ő háztájiját? Azokban a napokban csak annyi történt, hogy ö'reghegyi fiatalemberek környékezték meg a városi „bebiró” véneket, a háztáji szőlők ügyében. Egyesek ötven-, mások ne <y- venforintos nanszámokat kérvén, a hátralévő szőlőmunkák vállalásáért. Ez csodával határos volt, megmagyarázhatatlan. Hiszen ők százötvenet fizetnek s liter bort! Nem is álltak kötélnek mindenütt az első szóra - a kültag, tiszteletbeli agg szőlészek, hanem egymás példáján csak utóbb bátorodtak fel s rendre sajnálkozásukat üzenték Orsósnak, oda a vasúti megállóval szemben. Mire Károly észbe kapott, már nem tudta visz- szafordabni a történelem kerekét. Szüret után ismeretlen pénzalapból új és pompás biliárdasztalt hozattak a fiatalok Öreghegyre. S néhány hete nagy fehér tábla világit Orsósék ablakában, még a robogó vonatról is szemet szúr: EZ A HÁZ ELADÓ. — De hát mégis miért Orsós Károly? — Miért? Mert megalázni nem akarom magamat a téeszben. S igaz, hogy haragosom sincsen, de mindennapos szégyenkezés a részem, amióta a közgyűlésen Kardos elnök nyelvtudományt előadást tartott rólam ezen a címen Honnan származik a napszámuzsora szavunk?
