Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-27 / 194. szám
12 Egyszerű lélektan Gyónyórúszép haja volt! Mintha elbújt volna a másik világháború alatt és közben olló hijján a fogával rágta volna le. Jött a bozontoshaju óriás versenykerékpárján a főutca felől. Félkeze a derekán és miközben végigszágul- dotta az utcát, társadalmi életet élt, integetett, nézte a nők lábát, nyugtázta a feléje vetett riadt, vagy elismerő pillantásokat. így száguldott, míg a művelődési otthon fölötti sarokhoz nem ért. Ekkor lépett szinre a kalauz. Komótosan ballagott, míg a seprőhaju villám a kabát gombját súrolva, vagy másfél centire száguldott el az orra előtt. A nagy társadalmi élet közben nem ért rá olyan apróságokra figyelni, mint egy kalauz. Szerencsére ez komótos ember volt, lassan lépett, önkéntelenül megtorpant és igy elkerülte, hogy lelökjék a járdáról, ahonnan éppen le akart lépni. Kissé meghökkent, aztán rosszallóan, de kedves dör- mögéssel, harag nélkül halkan odaszólt: — Ejnye! Vigyázhatna kicsit. Azt hittem a sátorhaju meg sem hallja, de elegánsan hátrafordult a nyeregből és visszasüvöltött: — Pofa be! A kalauz meglepődött, kissé megtorpant és némileg megsértődve mondta: — Milyen hangon beszél maga?! A pemethajú ifjú olim- poszi isten ekkorra már lelassított és csak úgy a válla mögül mégegyszer visszaszólt: — Befogja a pofáját, vagy visszamegyek?! Most már elkomorodott a kalauz, és látszott rajta, ha eddig nem is, most már szívesen találkozna a bo- zont-vitézzel. Ö is rátért a tegez ódésre: — Na gyere! A lányálom egy pillanatra meghökkent, mint ki nem hisz a fülének, majd villámgyorsan visszakanyarodott a kalauz felé. Az nem töprengett, hanem föllépett a járdára, a hóna alatt lévő kékkötésű naplókat lerakta egy ablakpárkányra és komótos léptekkel megindult vissza a veszedelembe. Közben a hozontoshajú mintegy 20 méterre megközelítette. Mi vagy huszonötén álltunk és vártuk, mikor üt be az istennyila. A gabanc-király azonban már nem taposott annyira, láthatólag két érzés küzdött bene. Az egyik a minden eddigit fölülmúló köz- szereplés vágya, a másik pedig a kalauz mérete. Nagyon nagy kalauz volt. Középkorú, már kissé őszülő és kopaszodó, negy- ven-neffvvenötéves, de ehhez mérten feltűnően jó karban volt. Nagy darab, erős, toronyszerű kalauz volt, olyan tenyerekkel, mint egy péklapát. A bozontvezér tehát lelki válságban hánykolódott. Ez a vergődés nem tartott soká. pillanatokig csak, mert közben megközelítette a kalauzt vagy két méterre. Ekkor érte el a dráma a tetőpontját, a katarzisig azonban nem jutott el. A seprőhajú a kalauztól fél méterre, mint a kutya, mikor szembeszegül egy nálánál erősebbel, még egy pillanatig farkasszemet nézett, újra kanyarodott egyet, de most már visszafelé és utána egyenletes, de gyors kerekezéssel. halk, de mindinkább erősödő röhej közepette végleg eltűnt a kanyarban. És mi mindannyian tiszteltük a kalauz lélektani érzékét. . aki nem ankéto- zott, újságcikket sem írt, egyáltalában nem akart meggyőzni senkit, hanem a legegyszerűbb, legősibb eszközökkel az erős fiút rábirta arra, hogy szándékától elálljon. Szőllösy Kálmán Szellemi forgácsok Minden ember állatszelídítő, s azok a vadállatok, amelyeket szelídít, a szenvedélyei. Kiszakítani tépö- fogaikat és karmaikat, megfékezni és megszelídíteni őket, szolgáló háziállatokat csinálni belőlük, amelyek tajtékoznak talán, de meghunyászkodnak: ez az önnevelés. Amiéi Az egyéni érdek csak az állati természet folytatódása bennünk; az emberség csak az önzetlenséggel kezdődik az emberben. Aki tökéletesen tisztán akar látni, mielőtt eltökélné magát valamire, az sohasem tökéli el magát. Aki nem vállalja a megbánást, nem vállalja az életet. — A fűtőt többé nem szabad kiengedni a partra! Könnyen csinálni azt, ami másoknak nehéz: ez a tehetség; megcsinálni azt, ami a tehetségnek lehetetlen: ez a lángész. Tanítva tanulunk, mesélve szemlélünk, állítva mérlegelünk, mutatva nézünk, írva gondolkodunk, és szivatyúzva szökkentjük a vizet kutunkba. Ami semmi. t * ÍRÓK ÉS EMLÉKEK Egy kijelentés szülte anekdota Móricz Zsigmond a Szepaszony kocsisa című darabjának bemutatója után az ö kedvesen ravasz- kás hunyorgatásával így szólt Nagy Endréhez: — Hát most megmutattam, hogy ha „olyan” darab kell nekik, tudok én olyant is! Mire a magyar kabaré megteremtője, a híres konferanszié az alábbi ane kdótával válaszolt: Az ember azt becsüli leginkább, aminek híján van, s mindent felnagyít, amire vágyik. befejezetlen, az Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház terraszán megláttam Kálmán Imrét és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi szivarját jóízűen rágcsálta. Az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a „Tatárjárás” sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle és boldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose mertem volna hinni! Ez a tüntetőén kilobban- tott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fényé- nette, tehát féltékenyen válaszoltam: —Overett? Emekezzék csak. Kálmán Imre! Mi 'ett a szimfóniákkal? Mert a zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon. Most fölényesen válaszolta: — Meglesz az is, csak éppen taktikái változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, azután jöhetnek a szimfóniák. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre.., A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla. hogy ő lesz az új zene prófétája. És az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, mt- j csoda dicsőség lesz számú-1, ra, ha valaha elmondhat-1 ja,- hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni. összeverbuváltunk neki néhány lee- keórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el' Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonyokat tanítson pö- työgtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta óráról van szó, ez semmiesetre se zavarhatja művészi munkájában és sok1 pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét. Hogy ö nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényt, kitett belőle egy dohos kenyeret és egy oldal szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ó nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell! 16a... Eltűnt egy szeg az üzemben. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na és? Azt mondod, elloptak egy «eget. Talán azt hiszed, hogy nélküle nem élünk meg?! — kérdezte a Munkás — Micsoda ötlet! Ha egy kalapácsot lopnának el, az más. De egy szeget, ugyan! Eltűnt egy kalapács. Hogy ki lopta el, nem tudják. — Na_ és? Azt mondod, elloptak egy Kalapácsot! Talán azt hiszed, hogy kalapács nélkül nem tudunk dolgozni? — kérdezte a Mester. — Micsoda felfogás! Ha egy forgantyústengelyt lopnának el, az igen! Ellopták. Hogy ki — nem tudják. — Na és? Tálán egy nyamvadt forgantyústengely miatt leáll a termelés? Fenét, — így a Művezető. Ha-ha- ha, még ilyent' Ha egy turbinát lopnának el, azé nevezem! De egy forgantyústengelyt... —és legyintett. A turbina is eltűnt. A tettest nem találták. — Na és? Talán amiatt az egy turbina miatt nem teljesítjünk a tervet? Dehogynem! — dörgött az Igazgató. Még ha egy vízerőművet lopnának el, azért érdemes lenne szólni. De ezért? Ugyan. .. Nos, ha attól a Munkástól a fésűjét, a Mestertől a töltőtollát, a Művezetőtől az óráját, az Igazgatótól a kalapját lopnák el. mindegy lenne nekik? Vajon mit szólnának akkor, he? Fordította: Ferenc* Győző A Junosrty-bó! Dunai uszályok — Koppány György fel vétele
