Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)

1964-09-13 / 182. szám

ÍO

NÖG1ÄB

1984. szepi 13. vasárnap

unát apaszt, levelet pörköl, egy láng a szeptemberi nap. Tüzében csaknem megolvad és fémes, csillámló párát vibráltat a buszmegálló bádogteteje. Tágas, ablaktalan homályt fed. Az építkezés munkásai emelték társadalmi összefogással. Esőfogónak meg is teszi, de ‘hőségben maga a pokol, s annak is osztályon aluli mert lócát valahogy elfelejtettek beszerkeszteni.

Ebédre mennék, a mély, homokos, közelítő ösvény épp a sarkánál visz . el, amikor ingerült dörmögés, majd egy hasító, kétségbeesett szoprán állít meg.

— Hát élet ez? Elet!? — visszhangzik öblös, torzító hangszekrény gyanánt a hodály. — Mikor látlak? Minden két hétben?! S akkor is hogyan? Megjössz, borosán, mind a világra dühösen. Falsz, fekszel, magad mellé parancsolsz, aztán se egy kedves szó, se egy kérdés, s már eleged is van, fordulsz is befelé. Én meg sírhatok. Hajnalig haraphatom az öklöm.

— De! Majd megudvarollak. Azt lesheted ... Majd ha eltartasz. Majd ha a lottón telibe találsz... Az istenbe is! Én nyüvöm magam, a hátam is csaknem beleszakad, akkora műszereket hurcolok, a kosztom hideg koszt, abból se zabálhatok eleget, s akkor még így Terikém, úgy egyetlenem, a mérgem mellé hízelegjek is . .. Dög fáradtan. Tíz évi házasság után .. A pártnál meg a kormánynál tegyél panaszt. Vagy a bátyádnál. Az elnök „elv- társ”-nál. Hogy mondjon le, oszlassa föl a közöst. Akkor majd hazamegyek. Akkor majd neked is kijut a jóból, tudom istenem! Hh ... Méghogy se egy kedves szó, se egy kérdés. Hát mi vagyok én? Ezért jöttél ide? Inkább a sárba vágtad Volna az útiköltséget, ha annyi a pénzed, hogy nem tudsz mit csinálni vele.

— De Gyula! Hiszen megmondtam, nem azzal kezdtem, hogy...?

A többit nem hallom. A többit robaj, kattogás és fülsiketítő mozdonyfütty mossa el.

Szemközt magasra hányt, kettős vágányú aluljáró húzódik. Erre rontott rá, ezen vágtat el mennydörögve egy hosszú tehervonat.

A hodály sarkán azonban rést pillantok meg. Keskeny, hasíték forma rést. Odalépek, és micsoda különös, micsoda fényes délben is kísérteties színpad ugrik elém!

Nyitott eleje feszes fénylepedő. Kápráztató, vészes iramban száguld át rajta a tehervonat fordított árnyéka. Szélei bolyhosak, mintha az épület vascsöveit és lemezvégeit aranypénz lepte volna be. S a színben két, bársonyból kiollózott árnyék: egy férfi és egy nő.

A férfi ül: kezét térdei közé lógatva valami láda félén gubbaszt. A nő viszont áll: feje hátravetve, jobb vállával a bejárat sarkát támasztja. Magas, duzzadó melle ingerlőén előre feszül, de hasztalan, a férfi úgy beszél, úgy mondja konokul a magáét, hogy földre van szegezve a tekintete.

— Soha! — szakítja át hangja a vomatkattogás már foszlatíozó fátylát. — Inkább itt gebedek meg.

Kész Vége. Ez a válaszom. Hülyébbnek üzengessen a a bátyád, ha röhögni akar.

— Nem üzent — mondja elszántan az asszony.

— Csak úgy beszélte, rám való tekintettel mondta, hogy mivel kellene próbálkoznod, ha mégis a közeledést keresnéd ... Én voltam, én kilincseltem nála. Mert érzem, tudom, hogy az utolsó pillanatnak is az utolsója van itt... Tíz nap, legfeljebb két hét, és készen áll, üzemelni kezd a borjúnevelő.

— Felőlem? — rántja föl, ejti le vállát a férfi.

— Szamár! Te szamár!

— toppant, és lódul el a bejárat sarkától az asz- szony. — Nem érted? Most még kellesz, kellenél. Beszélik, a saját fülemmel hallottam, hogy... az a Gyula, az a makacs, vasfejű Móger Gyula, mondták, ő kéne ide, olyan borjakat nevelne, hogy még!

— Azt leshetik ... Még ha testületileg, delegációval kémének rá, akkor is százszor meggondolnám, hogy menjek-e?

— Beszélj csak — haragszik meg az asszony. — Magad is tudod, hogy hülyeségeket beszélsz.

— És te? Te mitől vagy olyan bölcs, olyan fene nagy lángész!? És egyáltalán: mit C'ktatsz, mit ma- cerálsz te itt? Ez a tisztesség? Erre tettél esküt oltár és pap előtt?

z asszony elernyed. Kezét hátrateszi, ismét a bejárat sarkában keres támasztékot, és fel. a kiégett, kikericslila égbe bámulva mondja:

— Jót emlegetsz... Az eskü ... Hogy jóban-rossz- ban kitartasz mellettem. Minek jöttél el? Senki se kergetett... Gyula! Édes uram! — fogta könyörgésre a dolgot. — A gyerekre. Gyuszikára gondolj. Van is apja meg nincs is... Akkora nagy ügy, olyan lehetetlenség, hogy oda- álljál a közgyűlés elé?

— Olyan!

— De miért?

— Csak!

— Nem. ez nem válasz, Gyula — ingatja fejét csendesen az asszony — Te nemcsak makacs vagy, te — félsz is.

A férfi megmered, maid olvan hirtelenséggel ugrik talpra, hogy a ládaforma készséget is csaknem feldönti.

— Ki fél? — kiáltja. — Fél a nehézség! De vezekelni se vasvok halandó. És nincs miért. Oijal, se értem a bátyádhoz, se a községhez.

— Hát. . . úiial nem — mondia az asszonv. — Azzal csrkugvan nem.

— Mi? Mit b^c'élsz? — hökken meg a férfi.

— Az igazat. Mert... szóval meg aztán cselekedettel mégis csak bajt csináltál.

— Mikor? Nem mondanád meg?

— Te is tudod — mondja az asszony. — Mindjárt az elején. Csőd lesz itt, nem termelés, mondtad. S hogy ... széles a világ, inkább dögöt nyúzol, pöce- gödröt pucolsz, semhogy a függetlenségedet föladd.

Süket, bénító csend lesz.

Egy bolond, must szagától berúgott tücsök olyan reszelésbe fog, mintha az ég búráját akarná cikkekre szabdalni.

A férfi maga elé bámul, majd gondol egyet, rágyújt, de három gyufaszálat is kettőbetör, mire füstöt ereszt végre a cigarettája. A ládaforma készségUrbän Ernő:

Feltételes

megálló

hez lép, rádobja magát, és hamis, erőltetett higgad- sággal mondja:

— Hát aztán? Ha mondtam, csak azt mondtam ki, amit a többiek elhallgattak. Attól tartva, hogy elvitetik őket az agitátorok ... És lám csak, lápi: máig se tudják megbocsátani, hogy őszinte voltam.

— Tévedsz, megint tévedsz, Gyula — mondja az asszony, — Nem olyan buták az emberek. Tudják, hogy számítás, cigánykodás volt a bátorságod nagyobbik fel... Te igen, te világgá mentél, meg se vártad, hogy mit végez az alakuló gyűlés. De engem bezzeg, engem jól otthonhagytál. Hogy be a közösbe. Hogy ... okos asszony vagy, vakuljon a világ, értem is helyt tudsz állani. Terka.

— Helyt is álltái — mondja félszeg, alamuszi hízelgéssel a férfi. — Megmutattad, hogy aranyasszony vagy. Csak a nyelved, a nyelved, azt kéne kissé megkurtítani.

— Helytállás... — legyint az asszony. — Éppúgy mondhattál volna színészkedést is. Sírtam, hisztériáztam. Azzal fenyegettem az értékelő bizottságot, hogy lúgkövet Iszom. Ott, a szemük láttára. És mit értem vele?

— Sokat! — lelkesedik a férfi. — A lehető legtöbbet! Olyan árat, hogy olasz cég, külföldi csiszár se fizetett volna 9 marháinkért többet.

— Amiből nekem fs»- kapénz se jutott. Miért nem nyúlhatok hozzá? Miért dugdosod?

A férfi már ismét ellenséges.

Gőggel, a magasból mondja:

— Mert . . . szentség. Még szükségem lehet rá.

— Mikor? Ha újra kezded? Ne is haragudj, de nem vagy no.-mális, neked agyadra ment a csökönyösség, Gyula . .. Nézhetsz. Nincs csőd, nem lett csőd. És hatalom sincs, ami változást hozna. Akkor meg mire vársz?

— Minek siessek? A széket is megfujják alattam, ha kellek.

— Kellesz. Még kellesz — bólint az asszony. — De tapsot ne várj, tapssal senki se fogad. De baj az? Majd csak kiállód a fejmosást. .. Várunk. Nagyon várunk már. Gyu- szi "fiad is meg ... meg Józsi bátyám is. írjál. Hacsak pár sort is. Postása leszek. Lehetek?

£

^s ugrik, repül az asszony, bólintást se vár. Átfogja, teljes erejéből melléhez szorítja a férfi fejét. Sir. nevet, forró, érthetetlen, kis szavakat duruzsol.

Mígnem a férfi:

— Eressz! Nem megyek — kiáltja, s úgy vagdos, csapkod a karjával, mintha örvénybe került volna.

Az asszony megtántoro- dik.. Elhátrál. Öveges, eszelős tekintettel nézi a férfit, és alig hallhatóan suttogja:

— De miért? Miért?

A férfinak már rég, már percekkel előbb kialudt a cigarettájára. Most rápilant, leejti, rá is tapos, és a homokot sikálva mondja:

— Mert... becsület is van a világon. Társakkal vagyok. Heten is utánam jöttek. Hogy esnék nekik, ha itt hagynám őket?

— És a község? Az egész község? Azt ott tudtad hagyni? Akkor nem volt a világon becsület.

— Elég! Halgass már! — ugrik fel ismét a férfi.

— Kié vagy te? Kihez tartozol? Piszkolsz, gyalá- zol, hogy annál inkább a bátyádékat dicsérhesd. Kilépsz! Értetted? Majd én megmutatom, hogy ...

— Mit mutatsz meg? — vág közbe, s nyújtja el a kérdést dermesztő gúnynyal az asszony. — Hogy hét meg nyolcszáz forintokból hogy lehet fényesen élni? A többit föléled, abból a gyerekednek egy zsebkendőre se jut. Még én is többre megyek, többet keresek otthon. Pedig csak tavasz óta járok a csibetelepre.

— Hát ez... hát ez már aztán ... — lihegi, zilálja a férfi.

Tipródik, körbe forog, mintha botot vagy követ keresne. De nem: csak leguggol, a ládaforma készség szíjazatát cibálja, egyengeti, s miközben a nehéz, esetlen terhet a vállára rántja, hördülve szaggatottan mondja:

— Az ember ... gürcöl, kínlódik. Az ember ... kétforintos kalbászból se za- bálhat eleget, és akkor itt van, ez a köszönet. Értem én, most már... letagadni se tudod: van valakid, vigasztalót találtál. Azért

hozott ide az ördög, hogy Összevessz velem.

— De Gyula! — markolja vállon és keresi tekintetét az asszony. — Ezt ne mond, ne merd mondani. Esküszöm, a gyerekem életére esküszöm...

— Cafat, riherongy, az vagy! — torkolja le a férfi.

— Eressz, hogy. i. be ne piszkoljam veled a kezem.

Azzal kitö.rt az útra. Szilajon, mintha magas, alámosott partról akarná vízbe ölni magát. Nyomában sikoltás pányvája suhog, de még csak megtorpantam se bírja,

— Őrült, őrült vagy! Nem kellesz! Haza se gyere! Majd elfulladt, kétség- beesett zokogással:

— Gyula! Gyulám!

De hol van már ekkor a férfi?

A kanyar torkába ért. Ott egy kaviccsal megrakott teherkocsi éri utói. Fékez, felveszi, s máris üres, máris élettelen az út. Annyira, hogy a szőlőkből aláevickélve egy árva ürge is komótosan, porosz- kálva kelhet át rajta.

Az asszony áll, csak áll. Szeme az üres kanyaron. Karja béna, félbemaradt mozdulattal a messzeség felé tárva.

Most gondol egyet, a tjiagasra hányt, bozótos töltésre néz. Töpreng, elhatározásra jut, s már lódul is.

Úgy tűnik: nincs erő, amely vak. kétségbeesett törtetését meg tudná állítani.

a bokrok közt, a töltés aljában

^ ^ érem utói. — Asz- szonyom! Hová? — ordítok rá, zengnek-zúgnak már oda- fönn a sínek, s egy mozdony hujjogatva jelzi, hogy szerelvény jön, vigyázat ott a .kanyarban.

Az asszony elrántja a karját, jám néz, s én hüledezhetek, meet tefcántete tiszta, értelmes és csupán haragot, s méltatlankodásfc villant.

— Mi köze hozz®? — rántja meg dacosan a vállát is, s mire elzúg a vonat, és füstje is fészket csinál magának a bokrok alján, már azt is tudja, azzal is tisztában van, hogy hallgatóztam.

Igazi parasztszépség. Haja sötétszőke, csak a halántéka táján sáfrányos. Kissé tatáros, szilvametszésű szeme borostyánbarna. Arcélén íiig derengő, egészséges pír.

— Különbeni.' mindegy — szánja el hirtelen magát. — Az uram mérnökéhez indultam.

— Erre? — kérdezem, s oldalt, az aluljáró felé pillantok, hogy hiszen ott a rendes út, még jelzőtáblák is állnak a partján.

— Erre hát! — mondja az asszony. — Erre van toronyiránt!

— S a mérnök? — kérdezem. — Mit akar megtárgyalni vele?

— Az elbocsátási Az uramét. Mi mást?

— Ne tegye — mondom. — Csak még jobban elvadítaná. Sose bocsátaná meg, hogy maga mert cselekedni helyette.

— Hát akkor... ?

Az asszony elgondolkodik. Bájos, festenívaló mozdulattal még a mutatóujját is az ajkára illeszti. Szólni azonban nem szól, mert nincs is rá ideje.

A dombon túl buszduda bődül. _ i |

Erre összerezzen, kapja magát, s már iramodik is. Toronyirányt. Búcsú és intés nélkül. Menet közben, meszeléssel állítja meg a buszt. Felszáll rá, ablak mellett kap helyet, de még onnan, még ablakon át se néz rám vissza.

Ami rendjén Is van. Hiszen a gőgös, akaratos asszonyok fajtájábból való.

BARNA TIBOR

Intés önmagamhoz

Csak halkan mondd azt, ami szíved nyomja,

Ne légy te soha nagy szavak bolondja. Üres frázist ne röpíts mennybe fel, Velük gazdagabb, hidd el, nem leszel.

Csak áhítattal nyúlj mindig a húrhoz: Páraként szálljon ajkadról a dal,

Ä fájó lélek halkan is tud sírni,

Üres szívű, ki hangosan szaval.

(Jan Jeiibsky outtfesmenyej