Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-06 / 176. szám
htwyab: jstvAks VASÁRNAPI MELLÉKLETE I megye székhelyéhez méltó szellemi életet Szép terveinkre itt üssék a pecsétet =— Hozzászólás — % íés ilyen erőfeszítéseivel, Iftést a Művész SzakszerTég}7 tanúságot (Az Erzsébethíd avatása etSW A tervezőkről, kik ráhajolnak roppant számsorokra s bejelölték a metszőpontokat, a kohászokról, kik formába zárták a fortyogó vasat, célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről, kezük nyomán a részek összeforrtak, hogy századig állják a kiszabott tehertj a darusokról, kik a vázat beemelték, a merevítőt, a kábel testeket. i Az építőkről, kik ég és habzó ár között lebegne — árnyuk sehol — végezték dolgukat sodronykötélre hurkolódva, vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magassag? Ó, híd, *V lebegő sírályszámy, ma átívelsz egész partokig. Gigász anyag! Megmerevedett acélháló, beton-vasszerkezet, te tégy tanúságot róluk, a foghatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, és mégis óriások! E IŐSS a Tiszafa], majd napjainkban az Élet és Irodalom folytat vitát a „vidéken éfeí* problémáról. Hogy ez országosan is kulturális kulcskérdés, misem mutatja jobban, mint az a széleskörű visszhang, melyet ez kivált Több vidéki város emelkedik országos rangra, kialakítva adottságához méltóan, a nemzeti kultúra részeként, sajátos rangját, hogy úgy mondjam, profilját Szeged az ünnepi játékokkal, Miskolc az Országos Grafikai Biennáléval, Keszthely a Helikon ünnepségekkel stb. Mindjobban érezhető, hogy a főváros egészségtelen centralizációja maholnap a múlté. Vidéken már nem „vidékies”, hanem nemzetközi vonatkozásban is rangot jelentő kezdeményezések vernek gyökeret. Mind jobban kialakul a vidéki központok szellemi tartalékenergiáj ának egészséges css.'hangja, s eredményeként nemzeti kultú-' ránk építőköveit egymásra rakva találja meg szellemi táplálékát az, aki vele élni akar, A Boros—Balogh vitaindító cikk egy városközpontú szellemi műhely létrehozásának sokszínű lehetőségét tárja fel azzal a céllal, hogy a megyeszékhely összpontosítsa szellemi tartalékenergiáját, és az adottságok figyelembevételével váljék kisugárzó erővé a kultúra minden területén, A cikk tekintélyes hangnemben foglalkozik képző- művészetünk eddigi eredményeivel, s gondolatébresztőén sürgeti a továbblépést Megyénkben évek őta nagyon tevékeny képzőművészeti élet folyik. Városunk bővelkedik képzőművészeti kiállításokban, rangos bemutatókban. Művészeink „aranycsapata” is a városhoz kapcsoltan fejti ki tevékenységét. Salgótarján új arca, konstruktív rendű üzemi épületei, az ipari munka ezerarcú szépsége ösztönzőleg hat az alkotó művészre. Egy-egy bemutató rendszeressége, másrészt évről-évre értékesebb munkásságot tükröző Hatása érdeklődést ■keltett már eddig is. Az egyes tárlatok a körülötte kialakuló véleménycserékkel, vitákkal együtt segítséget adtak a továbblépéshez. Jogos az igény: ipari városunk ne csak a termelés, hanem a kultúra területén is járjon mérföldes csizmával, mind szorosabbra fűzve kapcsolatait a művészetekkel. És ez így is van rendjén! Ahol az epíjelentős eredményeivel találkozunk lép ten-nyomon, ott szükségszerűen megnövekszik az érdeklődés azok iránt, akik e munkának képi, szobrászati eszközök* kel történő megörökítésére vállalkoznak. Művészeti életünk azonban új startkőhöz érkezett. Gátjaként jelentkezett a továbblépésnek eddig, hogy egy-egy megyei kiállítás túl heterogén képet mutatott. A megszokott szakköri színvonal már visszahúzó erővé vált. Szerencsés lépés volt az Országos Képzőművészeti Szövetség elnökségének az a határozata, amellyel nagyobb területi szövetségeket hozott létre, s a tagviselés mércéjét is felemelte. Megyénk rangos helyet foglal el az észak-magyarországi szövetségben, a nagyegyüttes pedig országos szintű képzőművészeti bemutatókat tud nyújtani városunkban. Ez a tény viszont sürgős problémák megoldását követeli. Nincs a szellemi központ rangjának megfelelő kiállítási helyiségünk. Az új kultúrpalota is kiállítási termek tervezése nélkül épül. Nem megoldás ma már ósdi szükség-lehetőségeinket toldozgatni, foltozgatni. Mit is tudnánk tenni? Nehéz a tervezgetés, mert lakás kell, nem is kevés! Eleven, naponta jelentkező gond ez megyénk vezető posztjain. Ügy tudom azonban: a kultúrpalota oldalszárnyaiban üzlethálózatot terveznek. A Főtéren üzletház épül, vele szemben meg- nagyobbításra tervezetten áll az Állami Áruház. A térséget akár üzletek terének is nevezhetnénk majd! Mi lenne, ha a kultúrpalota oldalszárnyait állandó tárlatok, állandó városi képtár céljaira adnánk át? Ez. is nagy bevételt jelentene — szellemi bevételt —, amely busásan megtérül! Kulturált országok kisvárosai el sem képzelhetők képtár nélkül. (Természetesen számolni kell a pénzügyi kihatásokkal, de a gazdag országot nem utolsó sorban szellemi gazdagsága jelenti. Igaz, ez is pénzbe kerül.) E szükséglet kielégítése országos bemutatók méltó fogadását teszi majd lehetővé. Mint bányászcentrum, otthont adhatnánk egy, a bányász munkásélettel foglalkozó országos tárlatnak is, mely később hagyománnyá nőhetne. Azt hiszem, nem lenne akadálya, hogy az eddig a fővarosban rendezett „Dolgozó emberek között” kiálvezet Salgótarjánban rendezze meg évről-évre. Országos tanácskozások lehetősége nyílt meg a modern Karancs Szállóval, s egy-egy ilyen országos bemutató ezt is természetszerűen magával hozná. Idegenforgalom elsősorban kultúrszükséglet kielégítésével képzelhető el. Az említett képzőművészeti fesztivál észak-magyarországi méretben már követelő intézkedés elé állított bennünket. 1965. április 4-én, a felszabadulás 20. évfordulójára tervezett kiállítás Salgótarjánban nyílik. Véglegesen meg kell oldani az állandó tárlat és kiállítási helyiség gondját, ami a kielégítésre váró igényeket tekintve szinte már el is késett! A szövetség és a Műcsarnok kiállítási programja az üzemi kul- túrotthonok irányába is kiszélesedett. Ezeket a bemutatókat elsősorban a törzsgárda látogatja. Az itt tervezett tárlatokra a kivülmaradókat is vonzaná,’ ha a műalkotások megtekintését tárlat- vezetéssel kötnék össze. Még az ősz folyamán tárlatvezetői tanfolyamat kellene tartani a képzőművészethez vonzódok, a képzőművészetet bizonyos fokig ismerők számára. Ez sem a TIT, sem pedig az idegenforgalom illetékesei részéről nem elhanyagolható probléma. A szellemi decentralizáció országos gondolata természetesen akkor szerencsés, úgy válik egy megyeszékhely ilyen műhellyé, ha erős kisugárzása van a járási székhelyek, , falvak felé. Terveinkből csak néhányat: Vándorkiállítási anyagokat állítunk össze, s a megyében felmért lehetőségek arányában kapcsoljuk: be kiállítási programunkba a megye több községét. Hollókőn fol- klórszerü képzőművészeti faluközpontot tervezünk. Ez különben első ilyen kezdeményezés az országban. Közelebbről: a meghatározott ideig ott dolgozó művészek helyi kiállításon mutatnák be alkotásaikat, majd a müvek jelképes díjazása után egy-egy képpel, szoborral stb. vetnék meg alapját a falusi kis- galér iának. Országos rangon dolgozó művészeink természetesen eddig is a megyei vezetés támogatásával léphetnek előre Büszkén mondhatjuk, nincs megye, amely többet segítette volna művészéit a kibontakozásban. Épülnek a műterme* i&kások, hogy megfelelő körülmények segítsék az alkotó munkát. Félő azonban — jelenleg ez a helyzet —, hogy a műtermeket sajnos nem a most épülőkbe építik. És ez'nemcsak a késedelem miatt kár, hanem főleg azért, mert a később elkészült házak előnytelenebb térfoglalása következtében esetleg nem lesz tökéletes a világítás, és nem lesz az a kilátás sem. A szellemi központ kiépítésének folyamata gyors ütem ben halad, s nem irreális igény kimondani: a négy műtermes lakás máris kevésnek bizonyul, hiszen a megyénkből elszármazott, most végzett fiatal művészek szívesen letelepednének, ha erre a lehetőséget biztosítanánk. Aztán több szakkörre van szükség, elsősorban az üzemekben. A bányatröszt — szakköre kezdeményezésére — nyári müvésztelepet is biztosi tett. A szabad idő felhasználása nem merül ki az ultiban és a futballban. Mind többen találják meg a kulturális szórakozásban örömüket, kapcsolódva valamelyik művészeti ághoz. A képszőzőművészet erőteljesen vonzza az érdeklődőket. A szakkörök legjobb j aiból és a szövetségből kimaradt alkotókból megyei képzőművészeti stúdiót hozzunk létre az ősz folyamán. Szervezett képzéssel neveljük a művészet barátaivá azokat, akik városunkban ezt tehetségükkel, érdeklődésükkel f igénylik. Képzőművészeti életünk nagyobb társadalmi kapcsolatát jelentené, ha a TIT megindítana egy művészettöiáéneti akadémiát, előadó és érdeklődő is van bőven városunkban. Múzeumunk, a salgótarjáni történelmi múlt kincsesbányája gyűjteményével kinőtte az ósdi szükségállapotot. Most már növelni, gazdagítani kellene olyan gyűjteményekkel, melvek nélkül nem igazán salgótarjáni a múzeum. Itt van például az üveggyár. Világhírű alkotásai a gyár raktáraiban, nem hozzáférhető módon vannak eldugva. Pedig ez az iparművészet nagy szolgálatot tehet a formakultúra és az esztétikai igény fejlesztésében. Nem is beszélve arról, hogy ez valóban salgótarjáni „profil”. Az is igény, hogy a tervező művészei itt éljenek, együtt lélegezzenek a gyárral, s ne Pestről importálják az itt biztosan jól elkészíthető terveket, hiszen világviszonylatban elismert nagy szaktekintély ű tervező is él itt. Vagy hadd említsem például id. Szabó István szobrászunk, „Bányásztörténet” című sorozatát. Itt lenne a helye a bányász centrumban, mert itt igaz elsősoraban ez a történet. Itt a helye és nem Sopronban. Hely kell tehát ennek is! T öbb rangosán alkotó plakátgrafikusa van a városnak. ősszel szép kollekcióval mutatkoztak be igen szerény körülmények között, pedig nagyobb nyilvánosságot érdemeltek volna. Tehetséges fotósaink vannak, több kallódó népművész, akiket a szellemi kibontakozásban feltétlenül segítenünk kell. Építőművészeink még nem készültek el nagy tárlatukkal, a várossal. Állványok, daruk erdeje jelzi, hogy alkotó munkájuk most áll össze kész képpé. Egy-egy épület objektum jelzi, hogy a tehetséges alkotó munka e- redményeként műalkotás született. Az alkotók nagyobb bemutatására van tehát szükség. Ismerjék, aki tervezte s létrehozta azt, amiben igazán gyönyörködhet az ember, mert a ház, az épület vele él az emberrel, szervezete van, szép arca, csinos rúnája. Igaz, épületeink lehetnének néha merészebbek, hogy húsz év múlva is' frissek, fiatalok maradhassanak, akár vakolat nélkül is. A képzőművészeti bemutatók színesen váltakozhatnának, építészeti, fotóművészeti, népművészeti, plakátgrafikai kiállításokkal, hiszen mind egy cél érdekében jönnek létre. Gazdagítani kell az emberek esztétikai érzékét, hogy az ember bodog legyen, szeresse az életet, ismerje meg világát, hogy azt cselekvőén gazdagabbá tehesse. Egy másik probléma: jól kell sáfárkodnunk a meglévő értékekkel. Bízva azokban, akik szakértelmükkel, eddig bebizonyított tehetségükkel igazán jogosultak vélemények megalkotására, kimondására. Ne attól váljék hitelessé ez ügy, ha egy „pesti” üti rá a pecsétet, a „vidéki” szakember már beigazolt megállapítására, a tettek helyességére. A művészét területe bővelkedik bonyolult áttételekben. Különösen igaz ez napjainkban, amikor a legkorszerűbb tartalmi vonatkozások megkövetelik a korszerű forma bonyolult ellentmondásainak, felfedezését, feltárását. Tudvalevő, hogy sok a kísérlet és nagy a tévedés lehetősége. Még fokozottabban előtérbe kerül ilyenkor a hozzáértés, az eligazodáshoz szüksége/ jártasság. A szellemi központ tehat azt is jelentse, hogy a meglévő szellemi műhelyben támaszkodjanak azokra, akik hozzáértő véleményt alkotnak. Mert nem az a vagya a városben élő embereknek, hogy fővárossá tegye azt, hanem az, hogy benne éljen az országos véráramban. Ebben pedig gyakran nem az az akadály. hogy vidéki városban lakik, az akadályt a szűk lehetőségek jelentik. Az. értékek szűk körökben fénylenek, baráti körök, foglalkozási ág és sok más specializálódás kapcsán. Kiállítási térem, koncert-tererr, klubok jelentik a lehetőséget ahhoz, hogy igazán jól temperált várossá formálódjunk, mert a várost nem az emeletes házak teszik, hanem a szellemi élet. Itt a közérdekű és érdeklődésre számottartó kulturális és egyéb intézmények folytatják széles keretbe a várost jelentő szellemi életet Természetesen m lehető - segekan belül is nehéz sokszor előbbre jutni, mert. a közöny és a szívós tehetetlenség gyakran gátat vet az egészséges próbálkozásoknak. Csak csodálni tudom. hogy Dunántúlon egy kis falu vára helyreállítása után Európában is párját ritkító lovasbemutatóval egybekötött történelmet dramatizált. Ez lelkesedés! M eg kell. hegy teremtsük a lehetőségét mindannak, ami ma még akadályozza továbbfejlődésünket. Le kell számolni azzal a patópáles, ezt sem lehet, azt sem lehet maradisaggsl, ami a kispolgári belenyugvás marasztaló sara a már műútra kerülő szekéren. Czlnk- Farén*
