Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-20 / 188. szám
1984. szspt. 20. vasárnap. NÖGRÄD fí r Ladányi Mihály: cZtM cAn dries : Szép. húgaim ARCOK Szép húgaim, grundokon felnövök, vasúti töltés mentén csókolózók, egy ágyban négyen alvók, vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, zsíroskenyér a vacsora. és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba g nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegáncia,' szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, Ugyanúgy ültetek» kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt -»— haza a kocsmából, a meccsről ■ a vacsorát tízszer feltettétek, szép húgaim, tele van a szivem őrömmel, szánalommal, tele van veletek a szivem! Este hétkor tele van a presszó. A pulton sziszeg a nikkelezett gép, a pincér feketéket hord az asztalokhoz. Mi is megkapjuk a miénket, megcukrozzuk, szürcsöljük. Kellemes az este, a nyüzsgés, idebenn a hangzavar. Aztán fölbukkan a meleg és zsúfolt sűrűségben, és lassan keresztülhatol rajta egy idős nő. Kopott nő. Vajon ezért tűnik föl azonnal? Nehézkesen imbolyog, félretaposott sarkú cipőben. Földszínű szoknyát hord, kétes színű blúzt, fölötte, a meleg estében is, fakózöld kardigánt. Fekete kézitáska lóg a karján. Egy asztalnál megáll. Kinyújtja a kezét, odatartja az asztal fölé. — Sósmandula — mondja. Reszelős hangját érthetetlen élességgel hallom meg a zajban. Annál az asztalnál három férfi ül, elmé- lyülten tárgyalnak valamit, vagy vitatkoznak, összedugják a fejüket, meg se rezzennek a hangra. Az asszony odalép a következő asztalhoz. Sósmandula — Sósmandula. Kicsi papírzacskókat tart a kezében. Egy torony hajú nő éppen rúzsozza magát. Nem fordul az asszony felé, csak odapillant a tükréből, megrázza a fejét. Mi beszélgetünk. Látom a fejrázást, a rövid és határozott fejmozdulatot a felnyitott ezüst púderkompakt mögött, s egy pillanatra megtorpan bennem — Sósmandula. Természetesen mi sem veszünk. Csak a gondolat villan át rajtam, mint egy kis agymezőt megsajditó vérpangás, hogy ez a nő az eladás legkisebb reménye nélkül kínálja itt az áruját. Lassan imbolyog az asztalok között, már távolodóban hallom a szavát, és látom, hogy minden asztalhoz külön odalép. Minden asztal lehetőség az eladásra, s ő egyet se mulaszt el ezek közül a lehetőségek közül, holott valaA csilagos éggel meg az emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc világa annak a növénynek, melyet embernek nevezünk, örök mozgásban levő virág: a nevetéstől, rajongástól vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár éberen láttam őket, akár álmaiban — maguktól bukkannak fel s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt, gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és ' vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik s ami csak nagyritkán válik valóra, de 'ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. Hajlott korú paraszt. Arcát a munka, -a földdel járó gond, az időjárás via gondolat, a mondatom mennyi lehetőség csak el- szontagságai barázdálják megszakad. S a harmadik asztalnál megint: — Sósmandula. A zsqngás változatlan, a kávégép duruzsolva sziszeg a pulton, a pincér fut, a homlokán nagy gyöngyökben áll a verejték, poharak csörrennek, kiskanalak csilingelnek a duplás- poharakban. A nő pedig csoszog az asztalok közt, nem ad el semmit, nem vesznek tőle semmit. Asz- talról-asztalra bukdácsol a hangsúlytalan szó, végül nálunk hallom: NIKOLA PAVIC: A koporsóban Teli a ház most tenger virággal, ' a sok-sok gyertya csak világol, ezüst feszület, koszorúk halma, asszonyok nyája sir, szipákol. A falu népe összesereglett, halottnézöben itt ácsorog. A plébánián, harmadik napja, senki sem alszik, egyre zokog. Alszik a pásztor, ím, a plébános, ö, aki mindig hitre terelt, s most, hogy a nyája már kikisérje nyugvóhelyére, eljött a perc. Mintha csak élne, úgy pihen, alszik, s tán nem is ismer itt se halált, úgy mosolyog most hasra tett kézzel» mint ki jóllakott s elszundikált. Csuka Zoltán fordítása Nikola Pavic ismert horvát költő. Verseit a nép egészséges, vaskos humora járta át, s emeli őket művészi értékű alkotásokká. méleti. — Sósmandula. Ki vesz ilyenkor sósmandulát? Tudom, hogy vannak ilyen alkalmi árusok, s hogy a városok áradata mindig sodor a hátán usza- dék-embereket, akiknek létéből se a városra, se a város társadalmára nem lehet következtetni. Mégis mi irányítja ezeknek az embereknek a mozgását, mi szabályozza a hangjukat és a testtartásukat, a makacs gépiességet, ameli) érzéketlen a fölöslegességgel és az elutasíttatással szemben, kínálja, amit kínálni tud, s hogy divat, időjárás, szeszély, fejlődés egyensúlya és nyugalma az egész arcon. — Már mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: elfeketült kormos falakkal, az egymás he- gyén-hátán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom s még inkább a halinadrágja két szárát s törökös félcipőjét. Alig vagyok hat éves s egy jókora gerendán ülök, egy marék asztalt szilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltodban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nein városi munkás, nem koldus és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is erre vall; főképpen az arca: ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bár- gyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés hélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmozódva s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van s ezért se orvossága, se neve... — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem”. „Nincs rám szűk-/ sége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli az ajtó előtt álldogálló megsemmisült ‘ ember alázatosan, aki az általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hu- nyászkodásában nem is a gazdája előtt alázkodik szinte, 'hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. „Nincs rám szüksége” — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna keresztül-kasul. A fogak öszeszorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pillogatás, amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvilíar ellen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arca, mely lassacskán magára ölti barna vagy sár1- ga színét a földnek, melynek untalanul görnyedez fölébe. És mire a paraszt- ember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatatlanul befejezett. Bőre kemény és barna, összekapcsolni, sem követvonásai élesen kirajzoltak. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős. A két szem nem nézJ már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindeelmentek az áruja fölött, nik. Minden vonása kiala- arról semmit se tud? kult és egymástól elhatáBor Ambrus rolt már: az érett évek keztetésre jutni, s így hát szomorúan, tompán hozzáfűzi: „Már miért küldene el?” A beszélgetés folytatását vagy a düíőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögzítődött örökre a (Gonda Károly festménye) gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban, a novemberi szélben az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leírni, sem kitörülni az emlékezetemből nem lehet. Még egy arc. — „Ments isten r — mondja valaki. A hang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldogálnak s fejüket összedugva súgnak- búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el-elkül- dött olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy- egy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek nála, a pam- lag tövében, a sárga bársonyülőkén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pamlagon hevert. Én meg csak ültem és rajongással^ néztem az arcát, kissé c-üggetegen is, hogv többé soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fénynek hol zafírkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dül- ledt szemek megfakultak, mint az antik szobroké. Ritka szép csillogású, csaknem mozdulatlan volt az a szempár s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráz- tatai, megbűvölni. Ártatlan, gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt, Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búg- tak az asszonyok. „Ments isten”! Az egyetlen ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. * És így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondán) valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuk nyitnám fürkésző szememet, már homályban vész ez is, eltűnik az is. Aztán mások villannak elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt válogatják egy mást — és mind, mind be lémhatolnak. Kezdet és vé' nélküli megvilágított sza lagon vonulnak által a: emberi arcok s én beleveszem e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba. DUDÁS KALMAN fordítása
