Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)
1964-08-11 / 154. szám
NÓGRAD 1964. augusztus 11. kedd. 4 LEGALÁBB EMLÉK JELBEN... Egy vanyarci kúria romjai közt IRODALOMTÖRTÉNETI zött olvasta fel a mégha- közelebb akkor, ott a má- nevezetességű hely. E kú- sonlott költő a Tragédia sik gazda, azzal beszélhe- ria falai között elsők kö- sorait: tünk. „Be van fejezve a nagy mű, igen, A gép forog, az alkotó pihen.. Rom hátán rom ma már Veres Pálné valahai kúriája Vanyarcon. Az a kúria, amelynek gazdája a magyar nőnevelés ügyét alapozta meg, létrehozta hu- szomkettedmagával 1867 májusában az Országos Nőképző Egyesületet. A nagyasszony emlékét utcanév őrzi Pesten, de mi őrzi itt, a faluban, ahol a terv egykor született. Mi őrzi? ... Mert az „elfogadó” terem, amelyben Madách Imre tekintetes úr csodás drámái vízióját idézgette meghitt baráti délutánokon a ház úrnője elé, — a kék éggel tetőző- dik. Az épület bal szárnya ennél is nyomorúságosabb: hepehupás romhalom. Csak a jobbszéli rész áll, ahogy áll. — szálfákkal, öles rudakkal megtámogatva. A Madách nevét viselő úton kérdünk egy arra járó asszonyt: lakja-e valaki a kúriát? Azt mondja; igen, a doktor úr, őt kell keressük. VALÓSÁGOS bagolyvár, amibe tévedünk. Virág és dudva, kultúrnövény és gaz, gyom vívja élet-halál harcát ott, ahol százegyné- hány évvel ezelőtt a költő lépkedett. S mintha azóta sem járna erre senki, any- nyira elvadult a természet. Galambok légiója, házi- szárnyasok és naposcsibék, csöndes, félénk bárány fogadják az érkezőt, meg egy fészkéből kihullott gerlefióka. Emberi lakónak nincs nyoma s nehéz is lenne megmondani, hol élhet a bizonyos doktor, mert a néhány toldott-fol- dott üvegű ablakon olyan vastag a piszok, a porréteg kérge, semmit nem árul el a szobák benti világából. Az eresz alatt kaptárak össze-vissza halmaza, méhviasz kupacok, rozsdás daráló, kiérdemesült fürdőkád és tengernyi kacat, szemét. Túlabb a kúrián látni csak emberi lényt. Ifjú legény serénykedik valami új építkezés alapjain s a fundamentum mögül bukkan fel néhány kíváncsiskodó fej, de keveset törődnek velünk. Megnéznek s teszik tovább a dolguk. — Hahó!... Valaki!... — Kit keresnek? — Hol lakik a doktor? — Ahol vannak. — De itt senki nincs. — Biztos elment hazulról... Mit akarnak? Mondjuk a jövetel okát, a legény meg azt, menjünk Mosolygós, fiatal férfi kerül elő a romok zeg- zugából s szíves szóval invitál, de óvatosságra int a nyaktörő út előtt. Kertész Ferenc. így mutatkozik be. ö a kúria gazdája, pontosabban: negye- dese, ahogy a felvilágosításból kiderül, mert hárman vannak rá testvérek, meg a nagybácsi, azaz: a doktor úr. A DOKTOR ÜR, különc, bogaras ember. Amióta özvegyen maradt, kevés dolgával törődik az életnek. Egy időben méhész- kedni akart, megunta, abbahagyta, annak nyomait találtuk szerteszét. Aztán galambászkodásra adta fejét. Annyi van belőlük, mint égen a csillag, ö fogyasztja, meg a vanyarci gyerekek, ha csúzlivégre kaphatják. A doktor úr és Kertészék nem igen beszélgetnek. Magánakvaló öreg- úr, néha hetekre eltűnik, Nemsokára a romok is eltűnnek, az irodalmi nevezetességű kúria emlékké válik. felmegy Pestre, mert lakása van ott is. Maga, Kertész Ferenc, a helyi termelőszövetkezet állattenyésztője. Jó műveltségű, kulturált. Választékos és simulékony modorú. Olyan, akiről úgy volt szokás mondani: nem isVeres Pálné egykori nevezetes kúriája Vanyarcon. tállóban nőtt fel. S valóban nem. A felesége is kedves asszonyka, óvónő. Balassagyarmatról származott ide. Hathónapos csöppségük van. — Gyereket akartunk — tréfálkozik Kertész —, de kislány lett. Jelenlegi egyetlen lakószobájukba invitálnak a kúria romjai között. Ragyogó ékszerdoboz ez esetben a hatalmas romhalmaz. Rádió, televízió a szobában, meg mosógép, villany kávéfőző, szóval: civilizált világ. — Hogy tettek szert az épületre? — Még negyvenkilencben vettük, ha jól emlékszem, valami huszonötezer forintért. — S minek? — Nem is tudom ... Én akkor húszéves sem voltam. Tetszett, megvettük. Aztán nem tudtunk megszabadulni tőle. — Mit szólt hozzá a Műemléki Felügyelőség? — Háború után egy ideig védettsége volt az épületnek, de mikor az oszlopsor leszakadt, megszűnt a műemlék jelleg, az egész kúriát bonthatóvá nyilvánították. Helyreállítani nagyon drága lett volna, ban. — Kik tehát a tulajdonosok? — A doktor űr ... aztán egy bátyám, aki Pesten mérnök, egy másik, aki Dunántúlon állatorvos és én. De mit kezdhetünk vele okosabbat: lebontjuk s építtetünk belőle újat. Veres Pálné másfélszázados kúriájában annyi a kiváló minőségű építőanyag, tégla, egyéb, hogy negyede is elég lesz az újhoz, amelyben három szoba, fürdő, konyha, kamra épül. A többiből pedig kikerül a munkálatok ősz- szege, amit a falusi kőműves szövetkezet kér. — Nem mondom — tréfálkozik — valahol Pest mellett, vagy a Balaton mentén többet érne, de nekem itt kell, ideköt a munka. — Mit tudnak a régi kúria vendégéről, Madách- ról? A HÁZIGAZDA a könyv- szekrényre tekint, mintegy jelezni, hogy a betű szerves tartozéka otthonuknak. A polcokon klasz- szikusok sorozata, közöttük Madách is. Vas Volk VENDÉGE VOLTAM IÍL Nyilvános diploma megvédés űrt Kylian praktikus szemléletű szakember-újságíró. Vagyis egyike azoknak a diplomásoknak, akikből mind többet igyekeznek beállítani a szerkesztőségekbe az NDK-ban. A műszaki, mezőgazdasági, jogi, tanári és egyéb képesítésű, újságíró hajlamú emberek, akik éveken át voltak levelezői, tudósítói egy-egy lapnak, s már átestek néhányszor a betűsorokba formált nyilvános vélemény-nyilvánítás tűzpró- báján, előszeretettel kapnak véglegesítést és újság- iróigazolványt. Az én Kurt barátom két éve még termelőszövetkezeti elnök volt Weímarban, mint általános agrármérnök, ma pedig a Das Volk mezőgazdasági rovatának oszlopos munkatársa. — Engem aztan nemigen tudnak elámítani a tsz-ek- ben kívülálló embereknek rendezett látszatos kirakatokkal, statisztikai kimutatásokkal. Aki benne volt a dörgésben, s maga is alkalmazott szemfényvesztő szakmai trükköket, azt nehéz átejteni. — Nevetve mondja ezeket, s hozzá teszi, hogy a termelőszövetkezet ahová éppen megyünk. megyéjükben egyike a legjobbaknak, s az ottaniaknak nincs is okuk ilyen manőverezésre. Berbstedt szarvasmarha tenyészetéről nevzetes. Majorságában egymás mögött sorakoznak a már istállóknak nem is nevezhető, kívül hófehérre, belül üde- zöldre meszelt, összkomfortos épületek. Mindegvik épületben különböző sorú és különböző gazdasági céllal tartott szép, tiszta, egészséges állatok. Egyikben az egészen kicsi, alig pár napos borjak (özeket megszületésük második napjától mesterségesen táplálják), másikban a ..kamaszkorú'’ növendékek, további négy-öt épületben a „termelő alanyok”, vagyis tejelő, hízó és szülő szarvasmarhák. Jászolhoz nem kötik, még a legvadabbakat sem, minden egyes állatnak elegendő mozgásra alkalmas, dróthálóval elválasztott „saját fachja” van. Sorra járjuk az épületeket, minden bejárat előtt megmártjuk cipőinket a fertőtlenítő szivacs-szőnyegben és lekezelünk a bennünket mosolygással fogadó fehérköpenyes asz- szonyokkal. Mindenütt ugyanazzal a négy személlyel, hiszen a többszáz állat gondozása, lakóhelyeik karbantartása egyszerre több munkást nem is kíván. Az etetés-itatás, a fejés és tejfeldolgozás, a takarítás — mind gépesített. A tejhez például még levegő sem jut, a fejőgépből átlátszó műanyag csöveken fut a keverő, hűtő, kannázó kamrába, ahonnan már csak a zárt edényeket rakják — szintén géppel — szállító gépjármüvekre. Mindig a négy gondozónő a hatalmas major gazdája. Öltöző, fürdő és irodahelyiséggel ellátott szállásuk van s ennek társalgójában fogyasztják el a szövetkezet konyhájáról hozzájuk szállított reggelijüket, ebédjüket és vacsorájukat. Három műszakban váltják egymást. ét érdekes dolgot jegyeztem fel itt. Egyik, hogy egyetlen, szarvasmarhának sem hagyják meg a szarvát, a másik, hogy a múlt esztendőben 3500 liter volt egy tehén évi fejési átlaga. — Most Vippachba megyünk, a fiatalok szövetkezetébe — jelezte barátom, aki közben oly egyszerűen magyarázta el a legkomplikáltabb szakmai dolgokat is, hogy kezdtem magam agronómusnak képzelni. Ez a termelőszövetkezet a sertéstenyésztésre specializálta magát, s két évvel ezelőtti deficites voltából a jó közepesek közé került. Persze, nem a sertések, hanem a szakértő fiatalokból álló vezetőgárda, és az ugyancsak nagyrészt fiatalkorú tagság jó munkája következtében. Itt is idős asszonyokból, nyugdíjas férfiakból alakult a szövetkezet, a fiatalok elmentek a városba, iparba dolgozni. A párttitkár csalogatott vissza először néhányat közülük gépre, traktorra, teherautóra. Mezőgazdászt, és elnököt az egyetemről hoztak. A fiatalok egyre jobban kedvet kaptak a visz- szatéréshez. Egy évvel ezelőtt már havi bérük 90 százalékát kapták előlegnek, a községben szép nagy kultúrház épült, üzemi konyhája, bölcsődéje, napközi otthona van a szövetkezetnek. És a sertéstenyésztésben alkalmazott premizálási rendszerrel jobb keresetük van, mint a távoli gyárakban végzett segédmunkáért volt. Nyolcszáz lakosú a község, s a kultúrház klubszobájában uzsonna közben megjegyeztem. — Szép nagy színháztermük van, biztosan jó előre gondoltak a jövőre. —Látta volna csak az este, barátom, hogy milyen szűk máris nekünk ez a helyiség — válaszolta az elnök. — Sőt azon bosz- szankodunk, miért nem építettünk nagyobbat, hogy a kórus, a zenekar, a táncosok, a színjátszók s a járási, megyei vendégegyüttesek műsorain elkerüljük a belépőjegyek megszerzése körüli protekciózást. — Mi volt az este, hogy nem fértek be, hiszen hét közepén vagyunk? — tértem vissza a megjegyzésre. — Van egy mezőgazdasági kémikusunk, akit mi taníttattunk az egyetemen. Az idén végzett s itt a községben, nyilvánosság előtt rendezték meg a diploma vitáját. A kalászos növények vegyszeres gyomirtásáról készített tanulmányát kellett az ide kiszállt egyetemi bizottság előtt megvédenie. Képzelheti, hogy ez a nyilvános vizsga a falu apraját- nagyját érdekelte. em is vallott szégyent a mérnökünk — s a főkönyvelő akkor mutatott rá a társaságban eddig alig észrevett szemüveges lányra, akit mert ő hordta elénka tányérokon gőzölgő virslit, konyhai felszolgálónak véltem. (folytatjuk) Kondorost János Aztán így felel a kérdésre: — Édesapám evangélikus lelkész volt Vanyarcon. Kevés szóhagyomány maradt fent a községben. írásos, tárgyi pedig egyáltalán nem. Beszélik, hogy a kerti öreg hárs egy repedésébe írást tett volna Madách, de annak természetesen nyoma sincs, s ma már nem is lehetne. Foszló, máló emlékezések ezek s rövidesen már a kúriának csak halványuló emléke marad fenn a vanyarciakban. Kótyave- tyére hagytuk az épületet, szinte jelképes összegért, annyiért, aminél a bent fekvő anyag is tízszer te többet ér bárkinek. Befektetéssel válhatott volna belőle iskola, nevelő intézet, méltán a mozgalomindító asszony nevéhez, de dőlni hagytuk a klasszikus oszlopsort s'dől utána most már az egész kúria. BIZONY NABOB-MÖD- RA tudunk mi tékozolni, pedig nem vagyunk nábo- bok. S ha lennénk, akkor sem fordíthatnánk a történteken. A hely azonban — ahol a komor lelkű költő baráti szívek körében megnyugvást keresni el-elidőzött s ahol művét elsők közt vallotta meg — okvetlen elvárhatja, hogy legalább emlékjelben, márványlap betűiben éljen tovább az épülő új ház falán a tisztelgő utókor előtt. Barna T^or
