Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-10 / 75. szám
1964, május 10. vasárnap NÖORiD TI A MEGRONTOTT KONDA BALASSAGYARMATON nem tudják végtére: derüljenek, vagy boszankodja- nak a ipolyvecei histórián? Amit mesélnek, az valóban felfogható így is, meg úgy is. Megrontották a falu kon- dáját. Szerteszaladt a csür- he. A régi kondás műve ez. a minden praktikához értő. Bizonyosan koponyát ásott el.Maga, az ezeregyszáz lelkes Vece két pártra szakadt a dologban. Az egyik neveti, hogy akadhatnak még manapság is, akik felülnek ekkora ostobaságnak, a másik nyíltan, vagy burkoltan vádaskodik, gyanúsít és készpénznek veszi a rontást. Az ördög, azaz: Kotrucz József művének. No, ha Párizs megért egy misét, nekünk sem lehet közömbös, mi történt KÉPES GÉZA: (Járt Mudroch festménye) Te valójában Ipolyvecén. Épp esztendeje, hogy művelődési otthont avattak itt. Álldogáltunk a nevezetes vasárnapon a kultúra új hajléka előtt, vártuk ünnepségéhez a falut. Zengett a harang a toronyban s szorongva lestük: kit, merre visz az útja? Megtelt az otthon szorongásig, a fiatalokat már csak jobban vonzza a mozi, a tánc, a szórakozás, az evilági élet szellemi kínál- kozása, de idősebbje inkább csak tanácsbeli s egyéb tisztségviselő jött. Talán a kötelező illendőségből. | Persze, így utólag sem merészelnek senkit gyanú- sítgatni, hiszen nem szentfazék ez a falu. akadhatott kinek-kinek egvéb foglalatossága száz más a kultúrotthon avató, vagy a mise helyett, de bizonyos: nem volt egységes öröm a nagy esemény. Hát így oszlik meg valahogy most is fele-felére a közösség. Lássuk csak: milyen feltételek között is? 1 BALOGH SÁNDOR. a (Josef Multrus festménye) Micsoda áram zuhog át rajtunk! Mint villanyvezeték összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — soha csömör egy pillanatra sem Húsz éve már pillantásodra pendül megfeszült idegem Nélküled a föld mint egy távoli bolygó torz, süket és idegen Fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy s a tiszta öröm, mely átölel, nem enged el, nem enged, bármi jön... A nap még nem jutott fel a hegy tetejére. A hajnali pára is csak oszladozott. Bozsó Istvánéknál az asz- szony volt talpon. Az öt gyerek mélyen aludt a fii- kőn. Ügy összekeveredett a tíz kéz és tíz láb, a rongyos pokrócban, hogy nehéz lett volna kiválogatni. Az asszony konyharuhába kötötte urának a fekete kenyeret és piros hónaposretket. Közben azon járt az esze, „hátha ma, hátha sikerül. Mert egyszer sikerülnie kell”, — mondotta magában és a reménykedés megszaporázta mozdulatait. Amikor végzett a pakolással a rokkant lábú vaságyhoz lépett. Nem szólt, csak megrázta ura kezét, amely lelógott a földpadlóra. Bozsó István felült az igyon. Fojtottan köhécselt amíg mezítelen lábára föl- ráncigálta a kopott bakancsokat. Nem beszélt. Kötésénél megfogta az összekészített ennivalót és kiment a kamrába. A kampós- szegről leakasztotta a kaszát, aztán a kapuból visz- szanézett a küszöbön ácsorgó asszonyhoz és megbökte kalapját. Mintha riadót fújtak volna, a többi házak Kapuin is most lépkedtek ki a kaszás emberek. Egyre többen, mert mindig megszaporodtak, A piactéren megsokasodtak. VINCZE GYÖRGY: /Jjo kaszálás Már a hegytetőre ült a nap. Sugarai rávetődtek a templom tornyán trónoló rézkakasra. S a rézkakas pedig a kávéház kirakatának üvegére villantotta a csillogást. A sugárkévék betárncoltak a kávéházba is, az álmos, lumpoló asztaltársaság közé. A cigány- zenekaron állapodtak meg. Fáradtan, idétlen hangszereléssel, de nagy igyekezettel húzták, mert a zömök, pörge baj szú Anda- házi Jenő vezényelte a cigányokat, — Na most azt — rikoltott részeg hangján — azt, hogy: Ültetek én \ sok ribizkét, barackot nemes ember leköpi a parasztot. A többiek is rázendítettek. De mindközül kivált Szabó főszolgabíró fülsi- siketitő kurjongatása. A piactéren voltak vagy már százan. Minden ember vállán fényesre kalapált kasza. Hallgatták a kávéházban mulatókat és várták a jószerencsét. S a szerencse nem késlekedett. Andahází amint kinézett az ablakon, elkiáltotta magát: — Fogadjuk meg őket napszámba! — és ujjával az emberpiac felé mutatott — Jobban esik a mulatós, ha más dolgozik! — ezzel kirohant. — Hé! Emberek! Mindenki ide! A kaszások összenéztek, aztán megmozdult a sok fényes kasza. A kávéházból is kibotorkáltak a részeg földbirtokosok, és a lépcsőről figyelték Anda- házit. Hahotázták egymást támogatva. Ismerték Anda- házit, tudták, nagy tréfacsináló. Szabó főszolgabíró egy pillanatra, mintha kijózanodott volna, amikor végignézett a sűrű kaszaerdőn. Megborzongott. — Na emberek! — kiabált ismét Andaházi. — Május van, igaz?! Első kaszálás. Mindenkit megfogadok, ha este nyolcra simára kaszáljátok a piacteret. A parasztok tömegén halk moraj hullámzott végig. — Na, mi az? Talán nem tetszik!? Nem mindegy, hogy füvet, vagy követ kaszáltok? Egyforma a fizetség! Meglepődött arccal néztanácselnök józan, világos fejű ember. Úgy áll az események közepében, mint ütközőpont: rajta törnek meg a szenvedélyek. De az egésznek nem sok jelentőséget tulajdonít. Megszokta már ezt a különös állapotot másegyebekben. Abban például, hogy még ma is élő parázs a községben a felekezeti vetélkedés, ha úgy tetszik ellentét katolikusok. evangélikusok között. Bevett szokás volt régen így alkotni a vezetőtestületet s ma is élénken számontartják hány tanácstag a katolikus, hány - az evangélikus hitű. Hogy a tsz-ben a katolikus elnök, agronómus mellett legalább a brigádvezetésben, raktárosi tisztben ték egymást a kaszások, mintha megnémultak volna. — Na, nem feleltek?! — folytatta Andaházi —, Aki dolgozni akar, az lépjen előre! / Még mindig nem mozdult senki. Bozsó István társát figyelte, gondolatai ■úgy peregtek, mint a film A családját látta, az öt gyereket a dikón. Halkan, bajusza alatt, mintha senkinek sem, vagy éppen mindenkinek mondaná: — öt gyermekem van! — és előre mozdították lábai. Utána a többiek is előre léptek. Szendergésükböl Andaházi parancsszava rázta fel őket. — Kaszát fogj! Fend meg! A tokmánybái előkerültek a kaszakövek és egyre hangosabb lett a pengetés. Egy ütemre mozdultak a kezek. Mintha a rendet vágnák, húzták a kaszákat a bazaltköves niac- téren. Minden fordulónál kaszát fentek, aztán ismét, újra, és újra, amíg csak le nem áldozott a nap, sírtak a kaszák a kövön, ■nozsóné vacsorát fő- TJ zött. Várta haza az urát. — Hiába, tudtam — mondogatta magában, mint reggel. — Tudtam, hogy ma sikerül. Május volt, első kaszálás. evangélikusé legyen a szó. Elvitázgatnak azért, melyik hitűnek jutott különb darab a háztáji területben s ezer ilyesmiről. Halódó hagyomány ez már, de még létező, mert valamikor úgy volt: ha katolikus a bíró, a törvénybírónak, s második tisztviselőnek a másik egyház oldaláról kellett lennie. így aztán nemcsupán, hogy a mostani viaskodás- nak keveset tulajdonított eddig Balogh Sándor s inkább csak törmelékesen ismeri a történetet. Kérdezze meg talán Budai Feri bácsit, a hivatal- segédet. vagy Dénes László rendőrőrmestert, a körzeti megbízottat. — javasolja. — ők foglalkoztak a dologgal. A hivatalsegédet nem lelem, helyette a rendőrőrmesterbe botlom. — Ostobaság, — legyint nevetve. — Ostoba babona. Az ember nem gondolná, hogy manapság is akadnak ilyen hiszékenyek. Az ember haja égnek áll... — Hogy mesélik mégis? — Az egyik úgy, hogy a régi kondás tett valamit a jószágokkal, a másik úgy, hogy a kondás felesége rontota meg. — Mégis... mitől szaladt szét a konda? Valamitől megijedtek. Lehet, egy vonattól, mert ott a legelő Dejtár-Vece közt. a vasút oldalán. Azt ajálja valaki a faluban: menjek csak Mest- ra István házába, ha mindent tudni akarok a rontásról. Nála jobban senki nem mondhatja el. NEHÉZ JÁRÁSÚ, idősebb ember Mestra. A konyhát főtt krumpli nehéz szaga üli meg. A malac eledele készül. Négyen vannak a döngölt földű, roskatag házban: kövér öregasszony, valamit gyúr az asztalon ,egy középkorú nő s egy szemüveges, 13 év körüli lányka. A férfi, mint aki alig várta már, hogy „hivatalos” embernek nyithassa meg nyelve zsilipjét, szóárral önt el: — Három éve még jóba voltam vele. — Kivel? — Kotruczal. Akkor a feleségem összezördült. Megmondta neki, én nem hajtok ki egy malacot se elé, mert jobban híznak itthon, mint ha kint vannak. Na, erre megpiszkálta úgy az ólamat, hogy 16 libám csak ment széjjel. Ha kukoricakását adtam, az se kellett, csak itták a vizet, a réten meg szétmentek. Akkor mondtam: te asszony, ezt az óját megpiszkálták s tudtam, hogy csak Kotrucz lehetett. Gondoltam, beszélek vele. Kiálltam az útra s mikor jött, szóltam neki: Jóska, gyere csak ide. Bejött az udvarba. Ott azt mondtam: amit te betettél az ólba, okvetlen vedd ki, mert, ha ki nem veszed, baj lesz. Nem tudott, erre mit szólni, de olyan fehér lett, mint az a valóságos fal. S csak azt mondta: ő nem. — Hátakkor betétetted a fiaddal. — Na akkor este a kutyának tiszta levest adtam, de nem kellett neki. csak nyüszített. Mondom az asszonynak, ennek a rossz kutyának a tiszta leves sem kell. Csak vonyít. Hát ahogy kiengedem az udvarra, csak rohan s elkap valakit a sötétben. A hangjáról megismertem a legényt. Kotrucz fia volt. Csöpi, ide gyere, szólítom a kutyát. Az visszahőköl a szóra, a gyerek meg elment. Másnapra már ettek a libák, — mit szól? — Erről beszélj már, — türelmetlenkedik közbe az öregasszony. — Az új kondásné említette, hogy egyik este elment hozzájuk Kotrucz. Az ura feküdt, mert fáradt volt de Kotrucz csak magyarázott. meg kezdett mutogatni valamit egy dobozban. A halott koponyáját hajtotta, meg, hogy tudják-e ezeket a vacakokat. Csernáczki János, az új kondás, — Vámosmikoláról jöttek, — azt mondta, őt nem érdekli, fáradt. Kotrucz másnap elment vonattal, de Csernáczkiékkal Kotruczné is kiment a hajtásra. Kérdem én, mit keres a volt kondás felesége már ott? Na, csak azt látták. hogy legugol, valamit piszkál a földön. A disznók erre felnéznek és szétszaladnak. Százon felül voltak, de alig maradt ott harminc. Megrontotta a disznókat, mint az enyémet most is. Alig lépünk ki Mestráék- tól, mutatja kisérőm: amott megy Kotrucz József, az „öreggel cimboráló”. Utána eredünk. Nem szívesen áll meg de megáll. Látta, honnan jövünk, tudja jól, honnan fúj a szél és sejti, mért akarjuk tartóztatni. Kék zubbonyt visel, tiszta, rendes, negyven körüli férfi. Felhős az arca a bosszúságtól. — Ha soká terjeszti ezt a hülyeséget, úgy megverem, olyat még nem kapott, — utal fejével a Mestra portára. — Magam hagytam ott a kondát, mert kevés a jószág, nem jövedelmezett- ahogv nekünk kell. semmi dolgom vele már fél éve. Idős pár az új kondás meg a felesége, még én adtam nekik kutyát segítőnek, ne kelljen annyit szaladniuk a .jószág után. — Ismer-e valami pásztor praktikát? Ami meg- szalsztia az állatot. — Ismer a nyavaja. Sohasem hallottam. — Mégis... mitől futhat szét? — Szétfuthat, mert hosz- szú ideig nem volt közösen. elszokott a társaktól, de ilyenkor meg azért is mert párzás idején nagyon vad, ha Jiím közelíti. S elég, ha megszalad egy, fut szerte a többi is. Ilyen idős cselédek, mint. az új pásztorék, be nem érik hazáig ... | ANNYIT TUDTAM | még meg a vécéi szóbeszédből, hogy Fió Gyuri bácsi volt a nagyhatalmú férfiú, aki elűzte a rontást, ő ugyan azt állítja, hogy nem volt ott semmi űzni- való, csak az emberek fejéből kellpne elűzni a babonás tudatlanságot. S neki van tökéletes igaza. Mert végtére hívőlel- kek szerint is az Urnák 1964. esztendejét írjuk. Űrrepülő Nyikolajev járt nálunk. Amikor már jól tudjuk, hogy az égi térben sem angyalok, sem ördögök nincsenek. Ezt nyilvánvalóbbá tenni a vécéi elmékben a népművelői munka feladata. Egy éve már meg van hozzá az otthon is ahol lehet. Barna Tibor
