Nógrád. 1964. május (20. évfolyam. 68-93. szám)
1964-05-17 / 81. szám
1964. május 17. vasárnap nógrad ti Nő, virággal (Max Svabinsky festménye) Rabindranath Tagóre: ANYASÁG — Honnan jöttem? kérdezte édesanyját a gyermek. — Szivemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök '9VJelen voltál játékaim babáiban és ha istenszob- gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlanul. Házunk istenségében is téged tiszteltünk. Éltél reménységeimben és szerelmemben, sőt már znyám álmaiban is. Otthonunk hallhatatlan őrzőszelleme táplált em- •öltők óta. Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta telim, virágillatként lebegtél fölötte. Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt. Ég küldött kedvenc, hajnali ikertestvére, a földi lét nagy folyam partra vetett bennem. Boldog Balázs fordítása TERSÄNSZKY J. JENŐ: Hol vagyunk? Nyájas olvasó! Ha van kulcsregény, lehet kulcsnovella, kulcscikk is. Igaz, jelen esetben nemcsak neked kulcs, nyájas olvasóm, hanem nekem is ez az elbeszélés. Én Magam is kíváncsi vagyok rá szörnyen, ki volt az a különös egyéniség. akivel a minap délelőtt szemközt ültem a 6- os viszonylaton. Az illető nagytermetű és vállas férfiú. Szeme kék, arca hosszúkás, angol ba- júszt visel és különös ismertető jele, hogy arckifejezésében nyoma sincsen annak, hogy valaha is a legcsekélyebb módon tekintettel volt embertársai érdekeire. Velem szemben ült, egy két utasnak szánt pádon, egyedül, tömött irattáskáját maga mellé téve a pádra. Elejétől fogva kíváncsi voltam, mikor és kicsoda fogja ezt az úriembert rászorítani arra, hogy elégedjék meg egy embernek való hellyel? Hogy őneki magának juthat az eszébe? Ezt is föltettem róla első pillanatban. De aztán a kétkedés mindjobban elborította szerény hiedelmemet, ahogyan a derék úriembert figyeltem. Valami bálványszerű, valami őserdőien félelmes volt gubbasz- tásában. Szórakozottságot fejeztek ki arcvonásai, de néhá szemgolyója moccanásából látszott, hogy ezt csak tetteti. Inkább jelezte viselkedése azt az állatias bizonságo_t és erélyes meggyőződést, hogy: neki igenis joga van akárhol kgt embertársának helyét foglalni el a világban! Hát izgultunk, mondom: ki lesz az, és lesz-e egyáltalán, aki beleköt ebbe a zsarnoki lelkű egyénbe? A kalauz, szegény, akinek kötelessége lett volna a tömött irattáskát a pad alá tetetni, irtózatos közelharc közepette lyukasztgatta a kocsi második felében a jegyeket, és indította a kocsit és kiabálta az állomásokat, s figyelmeztette az utasokat az óvrendsza- bályokra: fogódzkodni, ott leszállni, itt fölszállni, ajtót nem elállni stb... Az irattáskás mellett egymás hegyén-hátán egy tiszt egy kifutóféle ,egy roskatag aggastyán állott az utastömegből. Szóval velem együtt csupa férfinép. Egytől egyig látta, hogy az irattáskás szabálytalanul terpeszkedik. De senki sem formált igényt a mellette lévő helyre. Ellenben egyszerre bejön az az keservesen befurakodik egy javakorú, legyek udvarias, negyvenes úri nő. Ez abban a pillanatban, amint a jogtalanul megszállott üres helyet megpillantotta, szó nélkül odább hárította az úriember fölgyürcsölődött felső kabátját és megkísérelte leülni a pad végére. Valamit motyogott a hölgy és szúró, korholó pillantást vetett az irattáskáért az irattáskásra. De annak arcán egy vonás se rezdült meg erre. Mélázott nyugodtan. A hölgy, a keskenv helyről félig lelógott. Kényelmetlenül himbálódott, fészkelőd ött egv darabig, aztán felugrott. Hogy ráripakodiék az -irattáskásra? Nem! A mellettes pádon kiürült átmenetileg egy hely. A hölgy gyorsan elfoglalta. A helyzet megint visszatérült az eredetibe. Az irattáskás nyugodtan visz- szarántotta kabátja csücskét a pad végére. Én nagyokat bámultam mindezen magamban és találgattam, hogy: kicsoda, micsoda, micsoda lehet ez az illető! Nem bírtam hozzávetőleg sem megállapodni magammal. Éppúgy lehetett hajdani bankigazgató, mint urasági komornyik. vagy mai anyagbeszerző. Ez a duvadias tekintély osztályközi, nemzetközi, rangközi dolog. Az őserdő átalakult körülöttük, ők megmaradtak annak, akik voltak. Ilyen gondolatokat forgattam elmémben. • Akkor egy állomás kegyetlen utascseréje egy újabb női személyt kavar oda újra az irattáskás padja mellé. Fekete szemű, tagos, erőstomporú a hölgy. A pillantása határozottan hasonlít az irattáskás úréhoz. Fölháborodik, teketória nélkül féloldalról odahajol hozzá és halkan rászól: — Az irattáskát kérem levenni! Erre az úriember nagyot néz! De szavamra! Nagyot néz, hogy micsoda követetődzés ez? De nem »511 Hanem pukkasztó lassúsággal emeli föl maga mellől a vaskos táskát és Síébe rajta. Ezzel még nincs több hely a hölgy számára, ha az úriember nem csúszik az irattáskától szabadon maradt helyre. A hölgy? A hölgy égy segít ezen, hogy egy harcias lökéssel odább csúsztatta az irattáskásat az illő helyére... Hajha! Ekkor történt az< amit örökre a megfejthetetlen esetek közé fogok sorolni magamban. A bősz irattáskás a hölgy tettleges jogvédelmére az ártatlan lélek szeliden, megrettent méltatlankodó arcát ölti. Előbb csak bizonytalanul a levegőnek, aztán határozottan, mint aki értő felebarátot keres, rámmered ezzel a méltatlankodó pillantással: figyelem-e micsoda sérelem esik rajta! Nos! Én akkor gyáván félrefordultam. Itt azonban utólag, mint egy apróhirdetés, röviden és velősen azt válaszolom az ismeretlen irattáskás pillantására: — Zsák úr! ön csak a foltjára akadt egyszerűen! Ne vegye zokon!... Egyebekben pedig köszönöm magának, hogy viselkedésével elgondolkodtatott, és lecsúszásával megvidámí- totta egy hétköznapomat! Nyikolaj Tyikonov: Nagy volt az út Nagy volt az út. És sok vért megivott. Ö, jaj, milyen forrón szeretünk az omladozó téglafal hívott, s bítófa nyikorgott felettünk. Ezt fiainknak nem meséljük el. Felnőnek s értik majd a dolgot, ők kérdeznek, de ajkad nem felel, kérdeznek, s én nem is mosolygok, s látják, a föld mily gazdagon terül, s valaki válaszol helyettünk: „Néktek ez már semmibe sem kerül, békétek vérrel megfizettük.” Kardos László fordítása Sásdi Sándor: Fészekrakás P ázdonyi, a tsz-elnök is elmenésre készülődött. Utolsónak maradt, részvéttel nézegette a kárvallottakat. A füstölgő gerendára rálocs- csantotta kannájából a maradék vizet. Azt mondta: — Most már nyugodjatok bele... Meg aztán nem úgy van, mint régen: közösségbe tartoztok, gondunk lesz reátok. Szépen elmondta, így is gondolta, dehát miféle vigasz ez annak, akinek •' a háza csonkig leég, padlásán elhamvadt a háztájiban megtermett kukorica, el a munkaegységen felül kapott természetbeni járandóság, a kenyérnek való búza. Az ember meg az asz- szony egymás mellett ült a szanaszét dobált féltett bútor, sokféle lim-lom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeti, az ura a tavaszi eget nézi, amelynek keleti hajlatán a hajnal vöröses lilás színe bágyadozik. Nedves az udvar földje, az üszkös romok között vékonyka fonálban folydogál a víz. A pajta alól előmászik a kutya, nyelve kilóg, melle liheg, mintha vadat hajszolt solna. Még az este, amikor a tűz kiütött bújt el a karók, feneketlen kosarak mögé, most óvatosan szimatol a füstszagú levegőben, csóválta farkát a gazdája előtt, de az mérgesen rámorran: — Eredj innen, mert be- lédrugok! A asszony sóhajt, a sóhajtás belefullad a két szóba: — Jaj nékem. Hatszor, hétszer elismételgeti, nem csoda, ha az ura elunja hallgatni: — Ne jajgass, úgy se használ. Néz az asszonyra, aztán beletemeti arcát a két kezébe, nagy-nagy fájdalom ziháltatja a mellét. Végiggondolta, miféle kínlódással építették a házat. A sógorral együtt faragták a gerendát, kora tavasszal vetette a vályogot, leste nap, mint nap, hogy szá- rad-e már, és ha eső fenyegetett, legszívesebben a saját testével védte volna a megázás ellen. A tetőre való cserepet, akkor vette, amikor a tsz konyhakertészete jól beütött és fizették a dupla előleget. Az ajtók, az ablakkeretek árát az asszony teremtette elő; úgy, hogy libát tömött, korai csirkét vitt a pécsi piacra. Erre gondol az ember és végére jutván, fenyeget az ég felé, kimondatlan szóval számonkérve a kegyetlen istent. Felugrik, megy az istálló felé, nekiszántan, eltökélten, hogy talál még kötelet, amelyre felakaszthatja magát. „Nincs miért élnem..." Talán halkan ki is mondta mindezt, de lehet, hogy csak az arcáról olvasta le az asszony, mert ijedten ugrott fel és reszketve állt a férfi elébe: — Hová mégy, Péter? — Engess utamra, tudom én, hogy mit csinálok. — Ha tudod, akkor eredj tedd, amit elterveztél. Mert néked az elnök ígérete semmi, azt gondolod, a bajbajutott úgy marad magára, mint, amikor az uraság konvenciósának elhullott a disznaja, tehene... Csak tedd, amit elterveztél, énvelem ne törődj, a meg nem születettel se, akiről azt sem tudod, kék vagy fekete lesz-e a szeme. — Senkivel semmivel sem törődöm — rántja a vállát az ember, de azért megáll, visszaül az elferdült lábú kis-székre. Hallgatnak. A keleti égalj színeiben aranyló foltok fénylenek, a szomszédban vizet húznak; hallatszik a kútlánc csörrenése. Az asszony ásít, feje odaha- nyatlik az ura vállára. Pillanatra lecsukódik a szeme, de aztán megint rátágul a pusztulásra. Nem akarja látni, inkább az eget nézi, aztán lejjebb siklik a tekintete, megállapodik az épségben maradt istállón, amelynek jászola előtt egyetlen tehén szálazza a takarmányt. Furcsán felnevet. Az ura ijedten kérdezi: — Megbolondultál? — Dehogy is bolondul— Tegnap, ahogy ültem a pitvar-szélben, varrtam a kisinget a még meg sem születettnek látom ám, hogy szállnak a fecskék, láttom, hogy rakják fészküket a házeresz alá. Ketten hordták csőrükben a sarat, egyre csak hordták megállás nélkül szünetter lenül... Csaknem beesteledett, amire elkészüli a tam... odanézz: a fecskék... — Mit akarsz a fecskékkel? fészkük... Elkészült az • hajlék, de el is pusztult miénkkel együtt... Baj e vagy baj az isten madarainak. ..-r- Szegények. — Ne sajnáld őket, ne féltsd a fecskét... A fecskének van magához való esze, több, mint némelyik embernek. Odanézz, ner restellik a munkát, a ff radságot; nem siratják tegnapi napot, hanei szállnak a gátszélbe, on nan vissza, hozzák csőrük ben a sarat: rakják az ú. fészket az istálló eresze alá. — Rakják... — ismétel te az ember és nyúlt a bajusza felé, de nem pederi rajta, hanem sietve ledob ta a kabátját. Csákányi fogott, ledőlt falak alól kezdte kiásni a részben épségben maradt gerendákat, egy kilincset, kapocs vasat letisztogatott, cepel- kedett a félszer alá. Megsimogatta az eléb alázatos- kodó kutya fejét; annak mondta, de úgy, hogy az asszony is meghallja: — Jó lesz az új házhöz, amelyikben megszületik nemsokára a fiam... M egállás nélkül dolgozott, homlokát kiverte a verjték, hátán megnedvesedett az ing, de csak hajladozott, csattogtatta a csákányt, közben egyszer-egyszer az istálló felé nézett, amelynél/: qresze alatt nagyobbodott, egyre szebben formálódott a fecskefészek.
