Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)

1964-04-12 / 52. szám

1964. április. 12. vasamat

> OGRÁU

11

KÓSZÁLTUNK, barátai, a múlandóság gondolatával a Kerepesi úti temetőben. Permetezett a szürke tavaszi ég. Jártuk a nemzet halottait, akik valaha államférfiak, babéros költők, írók, művészek voltak s akik most új társat kaptak az időtlenségben.

Búcsúztatóra jöttünk ki e délelőttön pontot tenni egy tragikus hír végére. Egy hír végére, amely néQaj de széles, de hosszú ez az át...

Hímes minták egy szép barátság szőtteséből

hány nappal előbb fogai- sírhalomnál, s nagyon las- mazódott egy pesti bérház san ment tovább. Bizony, tövén, véresen és cáfolha- sokat öregedett, amiótalát- tatlanul. Kegyetlenül és tam, amióta a Debrecen- másíthatatlanul. szomszédos Bocskai-kertA temetőkert szomszédos ben nála tisztelegtünk ... sétányát magányos férfi Akkor javában tombolt a járta. Megálldogált némely vihar, a háború negyvenSZLOVÁK FALU

kettes fergetege s szélcsendet keresni húzódott ide Németh László.

Sarkad! Imrével kerestük meg a Bocskaiban. Kérdezgettük tiszteletteljesen s ő fanyar mondatokban beszélt arról; miért „törvényszerű”, hogy drámái sorra buknak, hogy visszhang nélkül maradnak művei?

voltunk szerelmesek. Én akkor a társulat szubrett- jébe. S ha 18 éves az ember, szívesen lenne hős imádottja szemében. Ebbe a „hősiességbe” a mindig játszani kész Sarkadi ug- ratott.s

Strandoltunk egy meleg nyári délutánon a szerkesztőségi robot után. Egyszerre előttünk lebeg a

S most 6 jött tisztelgés- szubrett s mézteljes üdvözre a fiatalabb írótársakhoz, a húsz év előtti ifjú riporterhez, a Bocskaí-kerti ismerőshöz.

Vé_’so tisztelgés ez.

Emlékezetes film, a Körhinta zenéje szól, egészen halkan, de felzaklató, felkavaró disszonanciával s beleszövődik egy bús-méla motívum: Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út... Amerre a kisangyalom elindult ...

A csukott, fekete halálkocsi már viszi a koporsót, haza, a szülőváros — Debrecenbe, hogy pórrá hamvadjon a test a krematórium samott-téglás fekhelyén.

Száguld tőlünk a halott, már el is tűnt a temetóút kanyarulatán. Amit maga után hagy, csak emlék. A barátság színes szőttese.

Három év óta mind szebb, mind színesebb. Már három éve!...

<Jan Zrazvy festménye)

IFJÚ

éveinkben

hírlapíró

színésznőkbe

Vincze Istvánná:

KOS BENEDEK HÁZASSÁGA

WUatta a jószágokat, s most a délutáni etetésig még volt egy kis ideje. Haza indult, hogy fát készítsen a vacsorafőzéshez. Már akkor észrevette a bútorral megrakott szekeret, amikor az jó száz méterrel tőle, előbujt az útka- nyarulatot szegélyező,

gyérlombú akácok közül. Régi, keserű qmlékek támadták meg öreg szivét, s úgy szorongatták, szaporábban kellett levegő után kapnia, hogy meg ne fulladjon.

Hosszú botjára támaszkodva megállt. Hunyorgó szemmel nézte a közeledő szekeret. Julis, az asszony is Így tett annakidején! Jó tiz esztendeje, hogy nem gondolt rá. Azóta, hogy a gyerekek közül a legkisebb is a maga gazdája lett.

Sátoriné, Tóth Maris vitte neki a hírt: Julis elment. Ügy déltájt lehetett, hogy odaállt a szekér a ház elé. Felrakták a bútorokat, mert azt Julis hozta magával. A fiatal Szántó András hajtotta a lovakat. Később tudta meg, nemcsak a lovak miatt jött...

Egyedül ő a megmondhatója mennyire fájlalta, szégyelte a dolgot. Hábo- rogni nem hallották. Az asszony elment, hát elment. A két lányka, meg a gyerek vele maradt. Felnevelte valamennyit!

A szekér ekkor már ott zörgött a köves úton, közel hozzá. A szövetkezeté volt. A lovakat Sátori Jani hajtotta. Apró, gömbölyű öregasszony kisérte a kocsit. Varga Bözsi, a részeges Szabó Miska felesége,- hasított agyába a

felismerés. S a fiatalkori emlékek, amelyek Julis jöttével, régesrég szanaszét szálltak, most újra megtelepedtek az öregember gondolatainak kusza ágain.

Régen volt. Bözsi akkor még huncut fekete szemekkel nevetett a világba. Valami bál volt a faluban. Ott forogtak együtt a so- kadalomban. Egymásra mosolyogtak, s ö legszívesebben Bözsivel táncolta volna át az egész éjszakát.

— Kaphatsz te magadhoz való gazdalányt, — korholta őt esténként az anyja s az apja szótlanul bólogatott hozzá. Mert Bözsiék apróablakú vályogháza ott szerénykedett a falú szélén.

Még abban az évben bevitték katonának. Mikor hazajött, Bözsi már Szabó Miska felesége volt.

— Hová lesz, te Bözsi? — kérdezte inkább a szokás kedvéért Kós Benedek. Mert a faluban mindenki tudta, rosszul élnek. Ha Szabó Miska pénzhez jutott, bevette magát a kocsmába, s napokig színét sem látták a termelőszövetkezetben. Olyankor az asszony állt a helyére. Szótlanul dolgozott napokon át. Fakó kendőjét egészen a szemébe húzta. Arcát égette gz emberek szánakozó tekintete. Csoda, hogy harminc esztendeig bírta mellette!

Az öregasszony kendőjével törölgette könnyeit:

— El... most már nincs kiért tűrnöm ... A lányo- mék, — hangja elcsuklott az újra feltörő könnyektől, majd csak befogadnak . ..

Kós Benedek csak állt. Nézte a kiszolgált bútorokat, a kopott asztalt, a szekrényt, a ládát. Aztán hirtelen még magasabbra húzta szikár, vékony testét, i s odaídáltott Sátori Janinak:

— Te Jani! Várj csak meg!

A két ló, nem messze tőlük megállt.

— Sose menj sehová, — kérte az öregember. — Tudod hol a Kós porta? Állj csak a ház elé.

Sátori Jani nem mozdult. Tanácstalanul nézett az öregasszonyra.

— Bözsi néném mit csináljak? — kérdezte végül.

— Nem hallodtad mit

amit már eddig megéltél, — vigasztalta az öregember. — Három napig csodálják a faluban...

S hogy látta, Sátori Jani még mindig nem szánta rá magát az indulásra, hatvan esztendejét meghazudtoló sietséggel maga lépett a lávák elé. Szikkadt, csontos újjai megkapaszkodtak a kocsirúdban, s hangos szóval biztatta indulásra az állatokat. A lovak felhorkantak, aztán lassan megindultak visszafelé.

Az öregasszony ha lehet még kisebbre gömbölyödve figyelte Kós Benedeket. Csak akkor mozdult, amikor az botjára támaszkodmondtam? — emelte fel hangját Kós Benedek.

Az asszony eddig nem szólt. Ijedt tekintete hol az egyik hol a másik emberen vergődött.

— De mit szólnak az emberek? — kérdezte aggodalmasan.

— Mit szólnak? Nem nagyobb szégyen az annál,

va már ott állt mellette. Kezét szelíden az asszony vállára tette, és fejével szótlanul intett, hogy induljanak. Szabóné lassan, fáradt léptekkel indult Kós Benedek után.

Előttük egy gyerekcsapat vágott át az úton. Csodálkozva nézték a távolodó öregeket.

let után végighever a napozón.

— Te — kezdi Imre a csendes, alamuszi heccet —, fogadjunk egy liter borban, nem mersz fejest ugrani...

— Nem hát. Félek gyalázatosán a fejestől — mondom vissza.

— Pedig most Csilla is látna ... Képzeld el!... Látna Csilla.

Bedőltem a provokációnak s valami suszterfejessel lekalimpáltam a tram- bulinróL

Még nem buktam' fel a hullámból, már ölelő kart éreztem a hónam alatt. Imre várt rám vigyázón s vitt a part felé. Vigyori volt az ábrázata és meleg fényű a szeme. A színésznő, persze, ügyet sem vetett ránk a gyorsan támadt udvartartásában. ö saját dicsőségében fürdött, mi megittuk a liter bort.

AZ ÖTVENES ÉVEK

derekán egy időre Balmazújvárosra ment tanítóskod- ni. Számtant tanított, sajátos pedagógiával. Tulajdonképpen azért jött ide, hogy írói anyagot gyűjtsön egy ifjúsági műhöz, ehhez keresgette a kontaktus szálait az újvárosi általános iskolában.

Egy kemény téli korareggel mély álomból vert fel. Üres volt a zsebe, gyalog jött Debrecenig s a jó húsz kilométeren alaposan átfázott. Mindjárt előhozta tervét a gyors pénzszerzésre; bevinnénk az irhakabátját zálogba. Mondtam neki, ennél nagyobb marhaságot sem hallottam tél kellős közepén, de diadalmasan húzott elő hóna alól egy rövid ködmönt, majd az megteszi átmenetileg, míg pénze jön Pestről.

Abban az időben a Hajdú megyei Tanács a maga lehetőségei között szívesen támogatta a helyi • írókat. Több-kevesebb százforintokra mindig lehetett számítani egy-egy agitációs hasznú jelenetért, csasztus- káért. Ajánlottam, azzal próbálkozzunk inkább, de hajthatatlan maradt.

Túlestünk a zálogügyleten, de nem ütött be számítás szerint, hát pedzeni kezdte a kérdést: mint is köthetnénk egyezséget a tanáccsal? Van egy kis egy- felvonásosa, az újvárosi gyerekeknek írta, hátha megfelel. Szaladtam a tanácshoz, onnan vissza a jó hírrel, kell a darab, persze szerényen fizethetnek... Húsz perc sem telhetett, míg a futár-szolgálattal végeztem. A kultúrházban, ahol várt rám, épp akkor állt fel az írógép mellől s ámulatomra az előző mellé egy vadonatfriss egyfelvonásost nyomott még a kezembe.

— Ezt meg próbáld eladni saját nevedre.

Szabadkoztam az idegen toll ékessége ellen, deerősködött, hogy kettőt tőié aligha vennének át, így biztosan könnyebben megy, hát belementem a játékba.

A jelenet címe „A szá- molós ember” volt s a pénztári gyorsutalvány szerint én lennék a szerzője.

S mondhatom: frappáns írásomként tarthatnám számon — ha én írtam volna.

RÉG FELHAGYTA már

az újvárosi nevelősködést, Pesten látogattam náluk. Jó mérges rumot iszogattunk, amikor Lil, a felesége ezzel hozakodik elő:

— Nézze, maga ügyes ember... Hallom: írt Imre valami egyfelvonásost az újvárosi gyerekeknek. Ha megszerzi nekem, visz- szaszerzi. kap tőlem egy üveg Ikkarumot.

A kéziratot rég odaadtam. a rumnak is rég elszállt már a mámora...

FENT ÉLTEM akkor Pesten s mondhatom: futott a csikóim, a műsorszerkesztőségek halomszám jelentették meg füzeteiket. Minden alkalomnak me a voll a maga mpsorkiad- ványa versekkel, rigmusokkal, jelenetfélékkel.

Egyik ilyen szerkesztőség unszolt: nyerjem meg az „aktuális” irodalom ügyének Sarkadat. Sehogy nem ment a rábeszélés, egy szorult napon mégis kötélnek állt: ír majd va-, lamit, ha előleget adnak.

Közvetítettem a feltételt s kaptak rajta, kezembe nyomva menten valami 15Q0 forintot előlegül a készülő műre. Testvéri egyenlőséggel tukmálta ram a felét, hogy aztán együtt ömlesszük le pár nap alatt egy budai pohara zó ban.

Hanem egy napon sürgetni kezdték az írást, Sarkadi meg valahol a Balaton mentén kószált s jó hónapig remény sem volt, hogy viszontlássam.

Mit tehettem? Megírtam az egyfelvonásost, a címe alá Sarkadi Imre nevét, így legalább letörlesztettem a debreceni „adósságot”.

SOKAKBÓL KIÁBRÁNDULT már akkor, akikben előbb hitt. A b a Másságról beszélgettünk. S valaki közös ismerősről ilyen fejtegetésbe kezdett:

Mondd csak, gazfickó: tegyük fel. fronton vagy, első vonalban. Ö hátul, hogy téged fedezzen. Biztos vagy, hogy nem hagy faképnél, ha meleg a helyzet? Hogy a saját bőrét mentse.

Nem tudtam mit felelni. Feltámadt bennem a kétség, megingott a bizalom a pengeélre helyezett szituációban. Hosszú pillanatok teltek, míg végre kimond tam:

— Nem... Ebben nem vagyok biztos.

Sápadt, asztétikus arca bágyadt .meleg, csúfondá- ros mosolyt öltött:

— Ez az, gazfickó... ez az!.. Látod, én benned feltétlenül bíznék ... Hogy te velem minden körülmények közt kitartasz.

Illetődötten hallgattunk. Én egy régi-régi fejesre gondoltam. mikor a víz mélységében értem nyúlt: nehogy bajom essék.

Azt hiszem, ekkor volt utolsó szavunk egymáshoz.

Barna Tibor