Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-04 / 46. szám
nógrAd 1964. április 4 szombat 10 Vincze György: ŰT » bicikli csomagtartója ján jobbra-balra csúszkált a plakát- köteg. öreg, rozzant gép volt. Egyik pedálja hiányzott már, csak tengelye volt meg, s az is olyan fényes a sok taposástól, mintha kiszidolozták volna. Az út lejtős volt és néptelen. A mező zöld, és virágos tarka. Kopott fehér ingemen szikrázott a nap és nyomában verejték csörgedezett hátam árkában. Az öreg tragacs minden gödröt százszorosán érzett. Pedig az út lépten- nyomon tele volt gödörrel. Még két évvel ezelőtt tankok és minden járművek áradata törte fel. a hábo- ■ú utolsó futamában Egy nagyobb huppanót lem tudtam kikerülni, mert elméláztam és amikor észrevettem, már késő volt.' Elszakadt a spárga és a csomagtartóról lecsúszott valamennyi plakát. — Na. iszen. jól nézek ki! — és káromkodtam. Nekitámasztottam biciklimet az útmenti eperfának. aztán rakosgatni kezdtem a plakátot egymásra. — De keserves, nekünk csak ez a rozzant biciklink Van. Roppant elkeserített a gondolat és a küszködés a sok plakáttal, mert. hogy elszakadt a spárga, most már nem érte keresztül a plakátköteget. — Mível kössem meg? Nadrágszíj, milyen jó lenne, de ha nincs. Csuhé az van az árokparton, de szétcsúszik annak a kötése ezen a rázós úton. Aztán megmentett az ötlet: nadrágom egyik zsebét hasogattam csíkokra. Megfontam kétrétűén s hozzákötöttem a madzaghoz. Sikerült. Vidáman tekertem a pedált és dúdoltam együtt a madárcsicsergéssel. ügy kerekeztem, mint aki se lát, se hall, mert körülöttem fa, rét, a tűző nap, s még a rázós út <is mind egyszerre énekelt. Csak azt vettem észre, hogy motorbicikli futott el melletKÖZB tem és nyomában papírlapok röppentek szét. Leugrottam a gépről s felvettem közülük egyet. „Szavazz a hatos listára.” Végigszaladtam a röpcédulán. A motor pótüléséről visszanézett az ismeretién férfi és mosolygott. Ügy figyelt, mintha elismerést várt volna. Elnevettem magam és kajánul a jól ismert karjelzéssel integettem neki. Magam is megrémültem saját bátorságomtól. Agyamon átvillámlott a gondo- dolat, de mire a végére értem, megfordultak. Erősen tiporni kezdtem a pedált. A félelem görcsösen rángatta lábamat. Ügy éreztem magam, mint egyszer álmomban, amikor menekülni akartam az üldöző elől de minden hiába volt. Minél jobban erőltettem a futást, annál lassabban haladtam. A motor megelőzött és keresztbe állt az út közepén. Fülemben, torkomban, agyamban éreztem szivem minden ütését. — Legalább lenne valaki a környéken, de sehol egy teremtett lélek. Mindenütt csak a tarka mező. Éppen olyan, mint a plakátokon, amelyek a csomagtartómon rakódnak és csúszkálnak. Ki akartam kerülni a motort, mintha misem történt volna. Jobbfa fordítottam a kormányt, lementem az árok szélére. — Állj csak meg komám! — szólt rám a vezető, és mindketten elém léptek. A süketet tetettem. Tovább kerekeztem. A virágos mező villámlott és elsötétedett. Lábam rángatta a hajtókart. Az egyik férfi elkapta a csomagtartóm. Szinte úgy szédültem le a bicikliről. — Mi baj yan öcskös? — kiáltott az ember, aki E-N az imént a hátsó ülésen ült, s akinek visszaintegettem. De. redten álltam, s jobban kínlódtam, mint a kalitkába zárt madár. Nem jött hang, kiszáradt torkomra. Tarkómat a hátgerincemen végigguruló verejtékcseppek csipkedték. — Hozzád beszélek, hé! — S a másik férfi megfogta biciklim kormányát és úgy nézett velem farkasszemet. Álltam a nézését. Ettől valahogy megbátorodtam. Nem kaptam el tekintetemet, egyenesen a szemébe meredtem szótlanul. — Mi bajod? — kérdezte ismét. Még mindig nem válaszoltam, csak szemmel mondhattam valamit. — Mit mutattál az előbb? — Ha nem tudná, nem kérdezné — feleltem a félelemtől határozottan. émaság csengett fülemben. Az idegen férfi elengedte biciklim kormányát. Aztán kikapta szemét is tekintetemből. —Na csak azért! — mondta lejjebb engedve hangját. — Ha bajod van szólj, elintézhetjük. Aztán megfordították a motort, néhány pillanatig berregtették és elindultak Barankovics félfasiszta keretlegényei. Nyeregbe ültem én is és hajtottam tovább. Remegésem' ftem akart szűnni, csak ahogy torkomban csillapult szívverésem, úgy tértem magamhoz aléltsá- gomból. Beértem a faluba. A párttitkár udvarára fordultam és leugrottam a gépről. ö ekkor már kilépett a házból. — Szabadság Takács elvtárs! — üdvözölt. — Szabadság titkár elvtárs — mondtam és kezet szorítottunk. A párttitkár kezének olyan fogása volt, mint az acélsatunak. — Mit hozott — kérdezte. — Plakátokat — mondtam. — Azt üzeni üóczi elvtárs, jó magasra ragasszák, hogy ne tudják letépni. j — Csak bízza ide, elvtárs. Egy pohár vizet kértem. Mohón ittam ki, mint a lázas beteg. Minden korty után éreztem, mennyire csillapít. Lábamból kiállt a remegés. Indultam. A párttitkár mégegyszer utánam köszönt. — Szabadság Takács elvtárs! Mentem a következő falu felé. A madarak dala újra nyomomba szegült. Merengtem. — Ugye — nem is vagyok gyerek? — kérdezgettem magamtól. A falusi párttitkárok elvtársnak szólítanak és szabadsággal köszönnek, amikor megjelenek náluk. Tizenöt éves válaszaimmal felnőttnek éreztem magam. Darázs Endre: Amerikátok Értsetek meg-, bennünket elűztek És a végén semmink sem maradt, Csak hajójegy s vasútjegy hazáig És fejünkön különös kalap. Nagy karimás, amely Colcrádo Viharait fogta egyjtor el, De hogy ki élt Ohió poklában, Közületek már kit érdekel? A FOLYÓPARTON Jan Rambousek metszete Ültök csak a televiz ió-képnél S láthattok különb tengereket, Amelyeken, a hadunk, a megtört, Egykor széllel átverekedett S mondjátok csak, minek öreg nektek, Mikor annyi erős, szép öreg Él nálatok s a halál a kertjét Mind nehezebben töltheti meg, Mi szükségtek volna olyan hadra, Aki kedvét, szivét, erejét Másik földrész asszonyánál hagyta S fia nem tudja apja nevét Eldadogni — akkor mi szükségtek Arra, hogy e megfogyott csapat Fejebubján a nagyszélű kalappal Egyik nap csak a hajóra kap, Zörögni jön beszögezett ajtón, Amely mögül kihalt a család S azt hiszi, hogy kettétört korára Valahol füstös kuckót talál S mesélhet majd dörgő hurrikánról És még annyi elcsépelt mesét, Amit géped esténként varázsol Kékes fényben vibrálva eléd — Értsétek meg, jövünk mégis, sorban. Hazafér a rokkant száműzött, Van jtoga botorkálni vén fák közt. Labdát lesni gyermekek között. FODOR JÓZSEF: Piros fej fák Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok ,| Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. ■ Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ld szivük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jötték messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Ehulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat, m Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon. És nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az utón. Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga., Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat, Ügy jöttek, menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idő. vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk tétlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriban a Pad- palkovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette, de mi névként használtuk, lévén valódi neve számunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pincemély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, hogy azért beszél hangosan, mert haragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélni. Még a gyerekképű Ványuská- val sem, aki sofőré és tisztiszolgája volt egyben. Vele is hangosan suttogott, pedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ha Berlinbe mentek, két és fél nap alatt fordultak meg alvás nélkül, s mindannyiunknak lábújjhegyen kellett járnia, nehogy felébredjen a fiú, bár olyan zajjal akarva sem tudtunk volna lépkedni, mint az alezredes. Ványuskát néha Pjotr helyettesítette, aki a köny- nyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem minden este átjött Ványus- 1 SZEMES PIROSKA A S A K K PESTEN még folyt az ostrom, de nálunk már hónapok óta cirilbetűs felíratok mutatták a hadi- utakat. Megjelent az új valuta is: a bor, lévén városunk javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon édesek voltak a fürtök, jóízű a bor is, bár a közbejött front miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel. Egészen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha „málinki robot”-ra mentünk krumplit hámozni,
