Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-04 / 46. szám
1964. április 4. szombat NOGKiiU ii Ari Kálmán: Tarhonyás Vendel zsugori ember hírében állt fa- luszerte. A minap azután maga Tarhonyás akaratlanul is megadta az ötletet saját megleckéztetéséhez. Este volt, kifogás után, s míg a lovak a jászol mellett az illatos lucernát ropogtatták, a fogatosok az istálló közepén cigerettázva dis- kuráltak. Politikáról, időjárásról, valamint a háztáji hízók étvágyáról, súlygyarapodásáról. A beszélgetésbe Tarhonyás is bekapcsolódott. Dicsekvő- leg közölte, hogy az ő disznaja már meghaladja a két mázsát, de még mindig úgy eszik, hogy alig győzi takarmánnyal. Hanem az öt gácsér, amelyet négy hete töm az asszony, az már kész! Kivált a gyűrúsnyakú hízott meg nagyra, nem akar sokat mondani, de testvérek között is megvan négy kiló! — Akkor a holnapi a névnapodon ehetünk majd jó kacsasültet — jegyezte meg a többiek felé kacsintva Kábái. — Megvan már annak a helye — tért ki a provo- kálás elől Tarhonyás, s már bánta, amiért említést tett a hízott gácsérokról. — Van rá öt liter borom, hogy megkóstolom a gácsérjaidat! — jelentette ki tenyerét nyújtva Kábái. — Nos ezt már magam is szeretném látni — ment bele a játékba Tarhonyás. Óvatosságból, amint hazaérkezett,' első dolga volt a gácsérok megtekintése, majd miután, meggyőződött róla, hogy megvannak valamennyien, fogta s a baromfiólból áthozta őket a szerszámos kamrába. kához. Olykor harmóniká- zott, vagy énekelt, különös, lányos, szomorkás hangon. MA MAR nem tudom, miből éltünk akkoriban, mert a „málinki robot”-on kívül egyikünk sem dolgozót! Az üzletek üresek voltak, a hivatalokban tétlenkedtek az emberek, a közigazgatási tennivalókat a kommandatura bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit, még finomságok is "jutottak az asztalra. Ugyanis a Padpal- kovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyában. Hol egy lőtt nyul- lal, vaddisznócombbal, konzervvel, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás nehézségeit figyelembevéve, csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabadidőt kártyázással, olvasással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthíreket jelentették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta, s a hiányos készletet magunk- fabrikálta figurákkal egészítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragásával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy vesződség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. — Ügy hallom, lopják a kacsákat — magyarázkodott odabent asszonyának —, ezért bezártam őket a kamrába, — s átnyújtotta neki a kulcsokat. Másnap, miközben a tagok őröltet- ni való búzával a ceglédi malomban jártak, Kábái komoly ábrázattal állított be Tarhonyásékhoz. — Üzenetet hoztam — mondta az asszonynak. — Kitől? — kérdezte Tarhonyásné. — Vendeltől. — Csak nem történt vele valami baj? — Baj nincs, ellenben azt mondta, tegyem meg, ugorjak át a biciklivel, oszt’ mondjam meg, hogy az öt gácsérból hármat vágjon le vacsorára, mert az elnök, meg a fogatosok jönnek estére névnapot köszönteni. Az asszony jámbor, de kételkedő tekintettel nézett Kabaira, majd így szólt: — Ezt az este is megmondhatta volna. Aztán meg nem szokott az én uram névnapot tartani. — Ez már nem rám tartozik — indult az ajtó felé Kábái. — Én az üzenetet átadtam. Hopp! — csapott hirtelen a homlokára —, majd elfelejtettem, hogy még azt is mondta, a gyűrűsnyakú gácsér feltétlenül közte legyen a három kacsának! — Nem bánom — mondta nagyot sóhajtva. Es mindjárt hozzáfogott a vacsorafőzés előkészítéséhez. Így történt, hogy aznap este úgy hét óra felé, amikor Tarhonyás a malomból hazaérkezett, otthon már terített asztal, porcelántáMesterünk Ványuska volt, akinek állandó magyarázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel- lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyorított. Néha biztatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szokásos nemzetközi nyelven ' — kifejtette, hogy szeretne megtanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjszakára. MAGÁVAL, VITTE a dobozt, annyi „szpaszíva” kíséretében, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi faragjuk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, amikor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Kemény fából faragtam és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyon sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péterrel magyaráz-, ni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. nyér, s a tűzhelyen illato- j zó finom kacsapörkölt fogadta. — Hát itt meg mi történik? — Mi történne? Az, amit üzentél. — Én? Kitől? Mit? — Azt, hogy vacsorára vágjak le három kacsát. Meg azt, hogy köztük legyen a gyűrűsnyakú is. — A gyűrűsnyakút is levágtad? — Le hát. De most nem érek, rá diskurálni, inkább gyere oszt’ tartsd azt a j tésztaszűrőt a vödör fölé, 1 mert mindjárt jönnek a 1 vendégek, és még seho- , gyan se állok a vacsorá- j val. — Vendégek? Ki hívott ide vendégeket? Már éppen egy kacska- ringós káromkodásba kezdett, amikor kintről kutyaugatás, majd lábcsoszogás hallattszott, s a konyhaaj- tón Kertész Dani, az elnök, Kábái a brigádvezető, meg vagy öt tsz-fogatos „Sok boldog Vendel estéjét” köszöntve lépett be. t Valamennyien egy-egy üveg bort szorongattak a hónuk alatt, amit mindjárt az asztal közepére tettek. Követték példáját a többiek is, csak a hirtelené- ben házigazdává előlépett Tarhonyás állt az ajtóban, mint akit fejbevertek. — Nyertél Kábái! — nyögte ki végül verejtékezve. Majd hirtelen az asszonyra ordított: — Tálalj, Juli! A szemtanúk véleménye szerint Tarhonyás ezen az estén három púpozott kacsapörköltet fogyasztott el, majd úgy éjfél körül, amikor az utolsó pohár bort is kiöntötte a poharakba, átölelte Kábáit, megcsókolta, és azt követően az összes jelenlévőket meghívta ' disznótorra. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint, aki nem akar hinni a fülének. Láttam, hogy igen bántja a dolog, aztán bosszantani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szivére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bizzam csak rá, helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük egymást, az másnapra ki is derült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — Jeszt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa menynyire örülök. VÄRTAM, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy kövessem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárával a kilincshez kötve egy valódi felnyergelt ló állt. És Péter gyermekes, büszke boldog mosollyal nézte: megfelel-e? Régen látott barátommal találkoztam a napokban. Barna Laci már vagy harminc éve vándorolt ki Amerikába, s most néhány hétre hazalátogatott. Barna Laci, pontosabban Mr. Leslie Brown láthatóan megalapozta szerencséjét, saját Cadillacját hozta át az óceánon, s minden jel arra mutat, hogy van mit aprítani a tejbe. — Tulajdonképpen mit csinálsz odaát? — kérdeztem tőle — Olajkútjaíd, vagy szállodáid vannak? Rázta a fejét. — Pedagógiával foglalkozom —, válaszolta nagy meglepetésemre, majd így folytatta: — Odaát nagyon népszerűek „How to .. magyarul „Hogyan kell.. -könyvek. Hogyan kell ezt, hogyan kell azt csinálni, hogyan lehet valaki szónok, tudós, zeneszerző, hogyan kell házilag házat építeni, dinamót szerkeszteni, hogyan kell lefogyni, meghízni, barátokat szerezni, meggazdagodni, meg effélék. — Nos — folytatta —, én észrevettem a világ tudásvágyában rejlő nagy lehetőségeket. Mindenki szeret tanulni, fejlődni, valamit jobban csinálni, mint eddig. Amikor megjelentettem első könyvemet „Hogyan kell repülni?” címmel, a madarak valósággal szétkapkodták az első százezer példányt. Termékeny viták folytak az egész madárvilágban, és a legkülönbfélépb fajtájú madarak elismerően állapították meg, hogy nagy lépéssel vittem előre a repülés ügyét. Aztán a „Hogyan kell egeret fogni?" című művemért a macskák minden pénzt megadnak, mert az első HOGYAN KELL? három kiadás az utolsó példányig elfogyott. Könyvem alapján 1 a macskák sorozatos tanfolyamokat rendeztek, s ezeken az egérfogás teljesen új oldalait általánosították. A közeljövőben valószínűleg sajtó alá kerül egy negyedik, bővített és átdolgozott kiadás. Sajnos, kevés az időm. Most dolgozom egy úszószakkönyvön a halak számára, egyelőre csak az, amelyben az úszás fontosságát fejtegetem, kiemelve, hogy a halak számára úgyszólván nélkülözhetetlen az úsznitudás. Tengerszerte nagy érdeklődés előzi meg a könyvet, rengeteg az előrejegyzés. Elégedetten nézett maga elé, majd mosolyogva folytatta: — Egyik-másik könyvem nagy vihart kavar fel, de az a legjobb hírverés. Például a „Hogyan legeljünk ésszerűen?” kötetem az ifjú birkák és tehenek között nagy lelkesedést keltett, egyidejűleg azonban beleütköztem a vaskalapos, minden újítástól irtózó öreg tehenek és birkák ellenállásába. Azt mondták, hogy lábbal tiporom a hagyományokat és a túlzott modernséggel zsákutcába viszem a legelés ügyét. Mondanom sem kell, hogy az új győzött az elavult, a régi fölött. Annál egyöntetűbb helyeslés fogadta a „Hogyan kell békát fogni?” című könyvemet. Ennek mondanivalójával minden gólya egyetértett. Kissé fáradtan sóhajtott: — Rengeteget dolgoztam, most már pihenek egy kicsit. Megengedhetem magamnak, hogy végre kifújjam magamat. Jó érzés, hogy az elmúlt évtizedek nem múltak el hiába, eredményes munkát végeztem. Az eddig elmondottak csak egy kis töredékét teszik ki tevékenységemnek. Más hasznos kézikönyvet is írtam. . A szöcskéket megismertettem a magasugrás technikájával, a siklókat megtanítottam siklani, a csigákat mászni, a kutyákat ugatni, nemcsak pedagógiai módszereim eredményességére gondolok, hanem tanítványaim szorgalmára is. Most készülök különben életem főművére. Egy irodalmi szakkönyvön dolgozom, amelyben leírom, hogyan kell regényt, verset, színdarabot, filmet írni. Ha ugyanis az ember az alkotó géniuszoknak, ezeknek a szerencsétlen golyhóknak nem mondja meg, hogy mit és hogyan csináljanak, meg sem tudnak mozdulni. Bámulattal néztem rá, majd megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mi a titka csodálatosan szerteágazó, mindenre kiterjedő munkásságának. Hogyan ért mindenhez a világon? Sokáig gondolkozott, majd vállat vont. — Nem is tudnám megmondani — válaszolt tűnődve — Ösztönösen csinálom. Feleki László
